Mi lehet az, ami kapcsolatot teremt költészet és biológia között? Az élet lármája: Biopoétika a 20-21. századi magyar prózában és Az organikus jelenlét poétikája című kötetek szerzői, illetve szerkesztői erre a kérdésre próbáltak közösen választ keresni a február 7-i könyvbemutatón. A kötetlen, már-már családias, ugyanakkor szakmai hangvételű beszélgetés során nemcsak az élet és az irodalom kölcsönhatásairól esett szó, hanem a test, a tér és a természet összefonódásáról is. A kerekasztal-beszélgetés résztvevői Balajthy Ágnes, Fodor Péter, Mezei Gábor, Nagy Csilla és Simon Attila voltak.
Hamar érkeztem, hogy időben elfoglalhassam a helyem az ELTE BTK Kari Tanácstermének hosszú széksorai között. A programon egyedül vettem részt, de az egyetem hangulata, egykori tanáraim viszontlátása és az izgatott várakozás elűzték az elveszettség érzését. A termet nemsokára a kerekasztal-beszélgetést megnyitó Simon Attila hangja töltötte meg, aki röviden felvázolta a hallgatóságnak a biopoétika főbb eredményeit, fontos fogalmait és irányvonalait. Elmondása szerint a szóban forgó kutatási terület lényegét leginkább kérdések formájában lehet megragadni. A biopoétika ugyanis részben azt vizsgálja, hogy
az irodalom, a költészet hogyan vesz részt az életfogalmaink alakításában,
másfelől pedig, hogy az életjelenségek miként hatnak az irodalom létrehozására. Az irányzattal foglalkozó tudósok számára kiemelten fontos a kapcsolódási pontok sokfélesége, hiszen számot vetnek a kultúratudományokkal, poszthumanista és ökokritikai szemlélettel is dolgoznak. A kultúratudományos vonatkozások ellenére viszont
szilárdan ragaszkodnak a szövegek retorikai-poétikai elemzéséhez is.
Vizsgálódásaikat mindig valamiféle firtató magatartásmód jellemzi: kérdőre vonják többek között az antropocentrikus beállítódás létjogosultságát. A természetábrázolások értelmezése így nemcsak a reprezentáció milyenségének, hanem a nyelvi mozgásoknak, műveleteknek megfigyelésévé is válik.
Fodor Péter éleslátó kérdéseivel a hermeneutikai, a dekonstrukciós és a biopoétikai szemlélet találkozása révén nyíló távlatokat igyekezett megvilágítani, – ahogy ő fogalmazott – „egy kicsit konzervatívabb, irodalomtörténeti perspektívát” is játékba hozva. Első kérdése, amelyet valójában Kulcsár-Szabó Zoltán fogalmazott meg egy interjúban, a biopoétikai értelmezésirány révén láthatóvá váló fejlődési ívekre, szövegcsoportosulásokra, valamint a kánonátrendező szempontokra vonatkozott.
Kik azok a szerzők, akik a biopoétikai kérdezésmód „nyertesei”?
Balajthy Ágnes rámutatott, hogy a kötetek igazi értéke az újrafelfedezések helyett inkább az újszerű elemzési szempontrendszer és egy másfajta rákérdezés kidolgozásában rejlik. Fodor Péterrel és L. Varga Péterrel közösen szerkesztett könyvük, Az élet lármája éppen Kulcsár Szabó Zoltán Az elsodort faluról szóló tanulmányával kezdődik. Ez nemcsak azért különleges, mert a tárgyául választott műről az elmúlt időszakban nagyon kevés írás született, hanem mert a szövegközpontú értelmezés túllép azon a bevett gyakorlaton, hogy az expresszionista próza stílusjegyeit próbálja megkeresni Szabó Dezső prózájában: inkább a nyelv testi feltételezettségének megnyilvánulásaira mutat rá.
A kötet azonban alapvetően olyan szerzők műveit mutatja be, akik már korábban is részei voltak a kánonnak – például Mészöly Miklós, Nemes Nagy Ágnes, Kosztolányi Dezső vagy éppen Márai Sándor. Mindezzel egyetértve Simon Attila is hozzáfűzte, hogy
nem radikális kánonátrendeződés történik, nem hoznak vissza elfeledett alkotókat,
hanem inkább arra hívják fel a figyelmet, hogy néhány ismert szerző szövegeiben fellelhetőek olyan – mostanáig kevéssé reflektált – aspektusok, melyek a biopoétikai kérdezés lehetősége által izgalmas eredményekhez vezethetnek. Fodor Péter kiemelte, hogy többek között Nemes Nagy Ágnes egyértelmű nyertese ennek a kutatási területnek, Nagy Csilla pedig elmondta, hogy a projekt legfőbb hozadékának azt tekinti, hogy
kapukat nyithat az egyes életművek mélyebb megértéséhez.
Felhívta rá a figyelmet, hogy ha biopoétikai olvasásmóddal közelítünk a szövegekhez, akkor folyamatosan újra is kell értelmeznünk azokat, hiszen napról napra egyre többet tudunk a természetről és a technológiáról. Szerinte ez a fajta kérdezés alkalmas lehet az összkép árnyalására, de arra nem hivatott, hogy átrendezze a művek között eddig tételezett hierarchikus viszonyt.
Az organikus jelenlét poétikája című kötet szerzője, Mezei Gábor a továbbiakban kihangsúlyozta, hogy a 20. század harmincas éveiben a lírában bekövetkezett váltás többek között a naturálishoz való hozzáférés feltételeinek átalakulásában mutatkozott meg. Ebben az időszakban ugyanis
a szövegek érdekeltté váltak abban, hogy valamiképpen összejátsszák a biológiai és nyelvi működést.
Mezei a szoros olvasás módszertanát alkalmazva vizsgálta meg József Attila Ódáját, de ebből a szempontból foglalkozott Szabó Lőrinccel, Oravecz Imrével, Borbély Szilárddal és Pilinszky Jánossal is.
Fodor Péter a beszélgetés következő szakaszában Mezei kötetének első három tanulmányára reflektálva kiemelte, hogy a test és az irodalmi szöveg kapcsolata, a tér és a térkép fogalmainak alkalmazási lehetőségei, valamint az épített és a természetes környezet poétikai jelentései hangsúlyos témák a biopoétikai kutatásokban.
Szerinte az írás, a tér és a térkép fogalmaiban akár egy irodalomtörténeti korszakolás lehetősége is benne rejlik.
Mezei az első három tanulmány közös pontjaként említette, hogy az épített és a természetes környezethez való hozzáférés módjait vizsgálják, mindvégig szem előtt tartva a folyamatot meghatározó poétikai feltételezettséget. A vizsgált szövegekben
soha nem dönthető el egyértelműen, hogy éppen a natúrával vagy a kultúrával, az épített vagy a természetes környezettel találkozunk.
Balajthy hozzátette, hogy ezek a kutatások ugyanakkor nemcsak irodalomtörténeti hozadékokkal szolgálhatnak, hanem új perspektívákat, fogalmakat és közelítési irányokat is kínálnak a jelenleg is zajló irodalmi jelenségek megértéséhez. A kötetekkel kapcsolatban szóba került, hogy a kortárs diskurzusban a biopoétika tulajdonképpen trendnek is tekinthető, ami Balajthy szerint még izgalmasabbá és relevánsabbá teszi ezt a projektet.
A kutatás során alkalmazott fogalmakra kitérve Fodor Péter felidézte Kulcsár-Szabó Zoltán aggodalmait, miszerint
a kortárs irodalom értelmező nyelvezetében nem a legreflektáltabb módon használják a test kifejezést.
Míg Mezei Gábor művének első néhány tanulmányában a test nem kerül fókuszba, addig Balajthy és Simon az emberi test irodalmi megszólaltatása és a zoopoétikai szempontok összeegyeztetésével kísérleteztek. Mezei hozzáfűzte, hogy a könyve második felében ellenben már nála is a test van előtérben, sőt, szinte minden itt olvasható tanulmány kiindulópontja a testről való beszéddel kapcsolatos.
A testhez való közeledés és a testtől való távolodás párhuzamosan jelenik meg ezekben a szövegekben.
Ez a kettősség folyamatosan jelen van, legyen szó betegségről, fájdalomról, sportról vagy testtudatról, megerősítve azt a tapasztalatot, hogy még a saját testünkhöz is valamiféle közvetítés által férünk hozzá.
Balajthy a kötetek erősségeként emelte ki, hogy a test fogalmát mindig izgalmas kontextusokba helyezik, külön hangsúlyt fektetve például a társadalmi viszonyok testre íródásának vizsgálatára. Saját tapasztalataiba is bepillantást engedett: elmondása szerint az Esti Kornél vonatútról szóló részét vizsgálva jött rá, hogy
tematikus csomópontok keresése helyett inkább mondatról mondatra kell olvasni a szöveget, a testre fókuszálva.
Ezen eljárásnak köszönhetően azok a kifejezések, amelyek elsőre csak hétköznapi frázisoknak, konvencionális metaforáknak vagy átugorható passzusoknak tűnnek, nagyobb figyelmet kaphatnak, ezáltal felismerhetővé válik például a hangzás kitüntetett szerepe. A vezérmotívumok kutatása helyett így lehetőség nyílik a lassú olvasásra és a testre való fokozott figyelemre. Fodor ehhez kapcsolódva szintén hangsúlyozta, hogy
sohasem hagyhatjuk magunk mögött a nyelvet:
mindig „beleakadunk” a nyelv motívumaiba, amelyekben annak kimeríthetetlen bonyolultsága tükröződik vissza.
A biopoétika-kutatás tehát nemcsak kulturális és irodalmi területeken hoz újabb perspektívákat, hanem másfajta izgalmas kérdésirányok beemelése által is hozzájárul a kortárs jelenségek vizsgálatához. A szerzők és szerkesztők bíznak abban, hogy a bemutatásra kerülő kötetek sok olvasó számára megnyithatják az utat az irodalom és a természet összetett kapcsolatának alaposabb megértése felé.
Az organikus jelenlét poétikája és Az élet lármája: Biopoétika a 20-21. századi magyar prózában – kötetbemutató, Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar, Kari Tanácsterem, 2024. február 7.
A fotókat Mariia Kashtanova készítette.
