Súlyos terhet vállal magára, aki akkora kultuszregény megfilmesítésébe fog, mint a Dűne. Villeneuve feldolgozásán, különösen a második részen azonban még a vártnál is nagyobb teher nyugszik.
Nemcsak a történet bonyolultságáról van szó, vagy arról, hogy fontos szerep jut benne olyan hosszadalmas párbeszédeknek és belső monológoknak, amelyek már Herbert korában is nehezen érvényesültek volna filmvásznon. Az is problémát jelent, hogy az 1965-ös Dűne társadalmi-politikai vetülete nemhogy veszített volna az aktualitásából, hanem még nagyobb jelentőséget kapott, és ez különösen a regény második felében érvényesül. A hatalom, a felelősség,
a fanatizmus, a különböző kultúrák közötti átjárhatóság megléte vagy hiánya csupa rendkívül érzékeny és megosztó téma.
Ha pedig ez nem volna elég, közben a filmnek természetesen működnie kell kalandként és látványként is.
A Dűne 2021-es első része is megmutatja, mennyire tudatosan figyeltek a film készítői a fentiekre, de méltán érte számos bírálat a megvalósítást.
A második rész minden tekintetben sokkal jobban sikerült, pedig ezzel volt nehezebb dolga a stábnak.
Az első részben ellenséges arisztokrata családok feszülnek egymásnak, háttérben a császárral és a Bene Gesserit szervezettel, míg a konfliktus kirobban és pusztít, közben pedig idő előtt felnőtté válik az Atreides család kamaszkorú örököse. Az első rész értelmezői rámutattak arra, hogy Herbert regénye úgy válik a „fehér messiás” ősi motívumának modern feldolgozásává, hogy közben a figura nagyon erős kritikája is. Arábiai Lawrence ellentmondásos alakja szolgált a főszereplő egyik modelljéül, aki okos és empatikus fiatalemberből vált hadvezérré, csakhogy a szerep súlya alatt össze is roppant.
A 2024-es Dűne-film viszont nem roppan össze.
Lehetővé teszi, hogy a néző a kalanddal együtt a helyzet teljes összetettségét átélhesse, azaz megmutatja, hogyan talál egymásra messiásváró közösség és prófétai szerepet vállaló személy, de azt is, hogy ez mindenki számára csúnya felismerésekkel és áldozatokkal jár, az eredmény pedig legalább annyi kérdést vet fel, mint amennyit megválaszol.
Ehhez a koncepcióhoz Timothée Chalamet személyében gyakorlatilag a tökéletes színészt találták meg, nem okoz számára problémát, hogy a kamaszkor minden kíváncsiságát, bizonyítási vágyát, dühét, törékenységét megjelenítse. Az első részben látjuk koraérett felnőtté válni, és a második rész középpontjában is az ő történetszála áll. Először csak egy akar lenni az őt befogadó fremenek közül,
következetesen elutasítja a prófétaságot, mert egyre nyomasztóbbá váló látomásaiban látja, milyen borzalmas következményei lennének.
Végül meggyőződik arról, hogy még mindig a legkisebb rossz következik be akkor, ha mégis vállalja, de ragaszkodik ahhoz, hogy saját szabályai szerint alakítsa azt. Ezzel párhuzamosan változik a színész hangja, tekintete: Paul dühe könyörtelenséggé, bizonytalansága melankóliává alakul. Megőrzi kamasz-arcát, de semmi ártatlanság nem látszik már rajta.
Az egyik kulcsjelenet az, amelyikben először jelenik meg a teljes fremen közösség előtt, szó szerint és átvitt értelemben is a középpontban. A díszlet elkülöníti a tömegtől: világos színű, korong alakú emelvényen áll, annak peremén túl pedig körben a többiek. Ahhoz, hogy teljesen megfeleljen az elvárásaiknak, meg kellene ölnie minden parancsnokukat, így válna egyedüli vezérükké – erre azonban nem hajlandó. Képes lenne arra, hogy fizikai hatalmat gyakoroljon, de a józan ész és a rendre beigazolódó látomásai is a szellemi hatalom felé hajtják.
A regényben logikával kell megfognia a közönségét, a filmbeli Paul inkább érzelmi ráhatással dolgozik.
Elhangzik ugyan az érv, hogy a többi parancsnokra is szükség van a jelenlegi válság idején, sokkal fontosabb és hatásosabb azonban az alternatív módszer, amellyel bizonyítja próféta mivoltát: hangot ad a vele szemben állók legtitkosabb gondolatainak. Szó szerint azonosul velük, megtestesíti azt, amire vágynak. Érthető a változtatás oka, és hasonlóan meggyőző módon vezet el az eredményhez: a fremenek nemcsak elfogadják Pault vezetőjüknek, hanem azt is hagyják, hogy a Paul által megváltoztatott szabályok az ő közösségükön, kollektív tudatukon is alakítsanak.
A rendezői koncepcióban lehet ezen a ponton hibát találni. Herbertnél Paul úgy veszi át a fremen messiás identitását, hogy közben következetesen őrzi „Atreides-karakterét” is. Ez az átmeneti, mozgásban lévő önazonosság ugyanis az egyetlen reménye arra, hogy elkerülje a népirtást – és a saját összeroppanását. Azzal próbál módosítani a borzalmas jövőn, hogy kétféle nevet, kétféle identitást vall magáénak (Muad’dib és Paul). Ez a kettősség, amely egyébként a messiási alakokról szóló mítoszok sajátja évezredek óta, a filmből sajnos teljesen kimarad. Vezető egyéniség és
közösség/tömeg kapcsolatának ellentmondásosságát nem a könyv által alkalmazott eszközökre bízza tehát a rendező,
ezzel pedig Paul alakja, ha csekély mértékben is, de kevesebb lesz. Ennek ellenében Chani és Stilgar szerepe nagyon sokat nyer, és ezeket a változtatásokat már semmiképpen nem érdemes hibának tekinteni. Az a szerep, amelyet Villeneuve oszt erre a két szereplőre, nem felel meg ugyan könyvbeli alakjuknak, de következik belőle. A változtatások pedig intenzíven hozzájárulnak ahhoz, hogy a Dűne: Második rész elbírja a bevezetőben részletezett terhet.
Stilgar (Javier Bardem) fokozatosan válik Paul legfanatikusabb hívévé, akinek viselkedése már nem is csak súrolja a komikum határát. Egyszerre testesíti meg a fundamentalista gondolkodás áldozatkészségét, veszélyességét, és nagyjából a film felétől kezdve a nevetségbe fulladását is. De azért megkapja a néző a logikát is, méghozzá Chanitól (Zendaya).
Ő ugyanis szkeptikus, és legalább annyira utálja Paul prófétaságát, mint Paul maga.
A próféciát teljes joggal a Bene Gesserit találmányának tartja, amelynek egyetlen célja, hogy irányíthatóvá tegye az embereket. Meg van győződve arról is, hogy nem a „kívülről jött hang”-ra, nem a megtestesült mítoszra van szükségük, és végképp nem arra, hogy cselekvés helyett örökösen várakozzanak. Akkor szeret bele Paulba, amikor érzékeli, hogy a fiú egy akar lenni közülük. Éppen azért, mert a hétköznapi embert szereti Paulban, gyűlöli azt, hogy a közösség mintegy elveszi tőle.
Zendaya tökéletesen alakítja a szerelmes fiatal lányt, a képzett sivatagi harcost, a fanatizmus ellen lázadó racionális nőt.
Különösen hatásosak azok a jelenetek, amelyekben ő marad egyedül állva, amikor mindenki leborul, és ő marad egyedül a földre támaszkodva, amikor mindenki felugorva éljenez. Stilgarral ellentétben ő soha nem válik nevetségessé, viszont elveszíti a csatát.
Sajátos rendezői megoldás (és telitalálat), hogy Chani és Irulan hercegnő szerepére két olyan színésznőt választottak (Zendayát és Florence Pugh-t), akik arcra is nagyon hasonlítanak egymáshoz, csak bőrszínben különböznek.
Társadalmi hátterük, életkörülményeik, képességeik nem is különbözhetnének jobban,
egyedül a Paulhoz fűződő ellentmondásos viszonyuk köti össze őket. A regényben Irulan írásai állnak a fejezetek élén mottóként, a filmbe ebből az került bele, hogy időnként látjuk, ahogyan gépbe mondja a feljegyzéseit egy okos, higgadt, illúziótlan elbeszélő hangján. A filmben egyértelmű, hogy józanabb, realistább politikus volna, mint apja, a gyakran érzelmi alapú döntéseket hozó, a hatalomhoz a hatalom kedvéért ragaszkodó császár.
A császár zárójelenete látványos kritika az önmagáért való hatalomról. Leto Atreides az első részben feudális nagyúrként is olyan elveket követett, amelyek
az emberélet fontosságát az anyagi haszon elé helyezték, a szereteten és megbecsülésen alapuló hűséget pedig a függés elé.
A császár ezt veszélyes lágyszívűségnek nevezi, miközben nemrég derült ki, hogy a vele járó haszonnál sokkal nagyobb bajt okozott az Arrakis bolygón a Harkonnen-irányítás, továbbá súlyos konfliktus készül az univerzumban. Ennél intelligensebben nehezen lehetne elmondani azt, hogy ha az ember összekeveri az erőt az erőszakkal, az erőszak elutasítását pedig a gyengeséggel, akkor a szadizmus elszabadulása (Harkonnenek) és pusztulás (szent háború) lesz az eredmény.
Feltűnő, milyen kevés cselekményidő telik el a második rész két és fél órájában: alig néhány hónap alatt jutunk el Paul és Jessica befogadásától Paul vezérré válásáig, és Jessica lánya a film végéig sem születik meg. Ebben nyilván annak is szerepe lehetett, hogy nehezen találtak volna gyerekszínészt egy ennyire bonyolult szerepre. Ha Paulnak tizenöt évesen kellett felnőtté válnia, akkor Aliának szó szerint magzatként, és születésekor már sok-sok nemzedék emlékezetét hordja magában. Villeneuve ötletét is teljesen el lehet fogadni, annál is inkább, mert
a Jessicát alakító Rebecca Ferguson tehetségének lehetőséget adott egészen különleges módon kibontakozni.
Beavatása után gyakorlatilag egyszerre adja saját magát és a születendő lányát, aki időnként kitekint az anyja szemén át, sőt, szól a hangjával.
Szintén sokkal jobban ki tud bontakozni az első részben kapott szerepénél a Harkonnen bárót alakító Stellan Skarsgård. Az első rész egyik hibája volt, hogy abban a báró elég kevéssé tűnik veszélyesnek, hiszen leginkább eszik vagy lufiszerűen lebeg, most viszont látszik az intelligenciája, az ereje is. Beteges kövérsége nyomasztó lassúsággal jár együtt, ami nem a restség jele, hanem a megfontoltságé. Kiegészítik egymást a szociopata Feyd-Rauthával (Austin Butler), aki a saját fájdalmától sem fél, sőt, élvezi azt. Ahogyan bármiféle küzdelmet is, főleg, ha mészárlással jár együtt.
A Harkonnenek világa az Atreidesekének ellenpontja: az abszolút hierarchia határozza meg.
Aki itt nem a hatalom birtokosa, az eszköz vagy játékszer, és senki élete nincs biztonságban, a főembereké sem. A gonosz szolgáinak pedig továbbra sincs arcuk: a Harkonnen-katonák vagy a sardaukarok mindig sisakot viselnek. Amikor mégsem, akkor bábukra emlékeztetnek. Paul híveinek viszont szinte mindig látszik az arca. Elég furcsán is festenek a porviharban arckendő nélkül, de ennyi megbocsátható, ha egységes koncepció szolgálatában áll.
Figyelemre méltó módon járul hozzá a herberti regényvilághoz az, ahogyan a film az arrakisi technológiákat megjeleníti. Kidolgozza azt is, amit Herbert nem tartott érdemesnek részletezni, például hogy hogyan vonják ki a fremenek a holttestekből a vizet, vagy hogy hogyan készülnek a fontos iratok.
A férfiak és a nők közötti egyenlőség, amelyről Chani beszél, szintén hasonló továbbgondolás eredménye.
A filmben még arra is figyeltek, hogy ahol a regény szerint csupa férfinak vagy csupa nőnek kellene megjelennie, ott felbukkanjon a másik nem néhány képviselője is. Különösen ügyesen simították össze a közel-keleti hagyományvilággal a fremen tanács jelenetét, ahol a mátriárka szavainak súlya és humora pillanatok alatt magától értetődővé válik.
Annak érdekében pedig, hogy tökéletes ellensúlyt teremtsenek annak, ahogyan egy sötét bőrű közösség prófétaként követi a „fehér messiás”-t, akitől a helyzetük megoldását remélik, a film készítői létrehozták a Harkonnenek bolygójának nyomasztó fekete-fehér világát. A Harkonnen-hívek krétaszínűek, szőrtelenek és egyformák, különösen a Giedi Prime napja alatt, amely olyan színűre fakít mindent, mint a kiszáradt csont. Feyd-Rautha feje a folyosó sötétjéből felmerülve koponyára emlékeztet.
Ami szürke vagy fekete marad, az csak még túlvilágibbá teszi az itt játszódó jeleneteket,
és különösen nyomasztó, hogy aminek mindenképpen fehérnek kellene lennie (a szem vagy a fogsor fehérje), azt tintafeketére festik.
A második rész azonban nemcsak az Arábiai Lawrence-t idézi fel. A Harkonnenek hadserege vagy a sardaukarok már az első részben is a hitleri Németországot idézték (ahogyan egyébként a Csillagok háborúja birodalmi katonái is). Itt ez megerősítést kap, de még jobban emlékeztetnek a római légiókra. Feyd-Rautha küzdelme az arénában magától értetődően hozza elő ugyanezeket az asszociációkat, az azt követő ünnepi felvonulás pedig konkrétan római diadalmenet űrsiklókkal. Ugyanakkor
Villeneuve korábbi alkotásainak nyoma is felfedezhető a filmben.
A rendező a 2016-os Érkezés űrhajóinak méltóságteljes lassúságát, titokzatosságát, nehezen megfejthetőségét gondolta tovább. Ettől persze nem lesz kevésbé eredeti a Dűne látványvilága, ellenkezőleg: mindaz, amit felidéz, csak megerősíti az újdonságot, amit nyújt, monumentalitása pedig valóban mozivászonra valóvá válik.
Erről a pontról indul tehát Villeneuve következő Dűne-filmje, amelynek kedvéért sikerült ügyesen nyitott befejezést írni egy egyébként lezárt történetnek. Van még hová fejlődni, de a továbbfejleszthető elemeknél
jóval nagyobb arányban szerepelnek a második részben olyan jelenetek, amelyeket nagyon nehéz lesz túlszárnyalni.
Csodálatos látványvilágot teremtettek a film készítői, nagyszerű színészi játékkal és olyan kérdésekkel, amelyek jó sokáig motoszkálnak majd még a nézők agyában. A történet, amelyet láthatunk, egy mitikus világban játszódik ugyan, de nem eltávolít saját valóságunktól, hanem szembesít azzal.
Dűne: Második rész (Dune: Part Two) 2024. Rendezte: Denis Villeneuve. Írta: Frank Herbert regénye alapján Jon Spaihts, Denis Villeneuve. Szereplők: Timothée Chalamet, Zendaya, Rebecca Ferguson, Javier Bardem, Stellan Skarsgård, Austin Butler, Florence Pugh, Christopher Walken, Josh Brolin, Charlotte Rampling, Dave Bautista, Souheila Yacoub. Forgalmazza: InterCom.
A Dűne: Második rész a Magyar Filmadatbázison.
