Idén 14. alkalommal ünnepelte megalakulását a KULTer.hu. Ezzel egybekötve átadták a KULTer stART díjat, melynek győztesét a szerkesztőség a nyolc shortlistre került 30 év alatti szerző közül választotta ki, valamint közönségdíj is kiosztásra került. A hallgatóságot az oldal főszerkesztője, Váradi Nagy Péter köszöntötte, majd az est menetének ismertetése után átnyújtotta a KULTer stART díjat Bodor Emesének. Az olvasók szavazatai alapján Gyarmati Dominik kapott elismerő oklevelet, emellett számos támogatói felajánlás is érkezett, amelyeken a két díjazott osztozott. A velük való beszélgetések után, kapcsolódva a világ legnagyobb költészeti eseményéhez, a 100 ezer költő a változásért elnevezésű projekt keretein belül felolvasás kezdődött.
Kezdésként Bodor Emesével a szépirodalom rovat szerkesztője, Endrey-Nagy Ágoston beszélgetett. Felvezetőjét követően arra volt kíváncsi, hogy Bodor mely területet érzi leginkább mérvadónak alkotói tevékenységében a fejlődését, illetve az érdeklődési köreinek horizontját tekintve, hiszen
a stART díj idei győztese szépirodalmi munkássága mellett több színtéren is képviselteti magát a kulturális életben.
Jelent már meg többek között tudósítása a KULTeren, kritikája és interjúja a Nincs online felületén, véleménycikke a Litera és a Mérce hasábjain, valamint a Késelés Villával beszélgetéssorozatnak is állandó társszervezője. Bodor szerint a különböző írásformák megképződésében jelentékeny tényező a nyelvre való érzékenység és egy adott megszólalásmódban való otthonosság élménye. Vida Kamilla és Fehér Renátó publicisztikáját említette, amelyekben megfigyelt egy sajátos mozgást, ahogyan az egyes műfajok és látásmódok átfedésbe kerülnek egymással. Bodor ugyanakkor a szépírást tartja elsődlegesnek, tekintettel arra, hogy ennek nincsenek olyan szigorúan meghatározott keretei. A líra mellett a próza területén is alkot, azonban bevallása szerint mégis inkább a közíráshoz van igazán érzéke.
Számára a sajtónyelv használata élvezetesebb, kiemelten a politikai témákról való gondolkodás és a köztémák körüljárása,
amelyek verseinek is erős alapját képezik.
Endrey-Nagy az elhangzott válaszból merítve arra kérdezett rá, hogy az említett politikum mint tematikus kapocs hogyan alkot rendszert az alkotó szövegvilágában, valamint utalt Bodor egy korábbi, a Mérce oldalán megjelent cikkére, melynek középpontjában az irónia áll. Ezzel kapcsolatban arra volt kíváncsi, hogy mennyire van érvényessége az iróniának a közéleti költészetben, és mi lehet még ezen kívül működőképes kifejezésmód a kortárs lírában.
Bodor elmondása alapján még mindig érdekes számára az irónia kérdése,
habár a cikk megjelenése után is többször újraértelmezte régebbi állításait, és azóta a látásmódja is átalakult, de továbbra is izgalmas jelenségnek tartja az irónia köztudati beágyazottságát. Ezen felül a versekben megjelenő iróniát is közelinek érzi magához annak ellenére, hogy nem tartja produktívnak. Számára az ironikusság mint a korszellemhez társítható mindennapi eszköz egyszerre van jelen a popkultúrában és az irodalomban, hiszen mindkettőben ugyanúgy befogadható. Észrevehető viszont az is, hogy
mindent valamiféle „duplafenekű irónia” vesz körül, úgynevezett posztirónia,
amelyben megjelenik a túlgeneráltság, és a vicc sem értelmezhető önmagában, hanem az is vicc tárgyává válik. Ez a jelenség az irodalomban is megtalálható, és véleménye szerint azért problematikus, mert ezt a működésmódot és stratégiát az irodalomban másként lehet alkalmazni, mint a popkultúrában, mivel elérhetőségében és hozzáférhetőségében eltér attól. Az irodalom ugyanis egy olyan szubkulturális érdeklődéssé vált, amelyben a közéletet kritizáló gesztusok kevésbé lesznek láthatóak, és esztétikai vitává válik az, ami alaptermészetében politikai jellegű volna. Mindemellett kikötötte, hogy
egy versnek mint irodalmi alkotásnak nem kell politikai értelemben vállalkoznia, hiszen nem ez a feladata,
és nem is biztos abban, hogy ezt a határvonalat fel kell – vagy egyáltalán fel lehet – oldani.
Endrey-Nagy ezt követően a fiatal költészetben érvényesülő tendenciáikra volt kíváncsi, különös tekintettel a megszólalásmódra, valamint a tematikus és poétikai dimenziókra.
Bodor az alanyiság kérdését és az autofikcionalitás túlsúlyát emelte ki,
illetve ezek agresszív voltát, amelyet szocializációs problémának lát leginkább. Pozitívumként éli meg viszont az újbiblikusság jelenlétét és az újfajta látószöget kölcsönző vallásos szövegek térnyerését. Említette Papp Sebők Attila és Kovács Edward líráját, amelyek közel állnak hozzá. Továbbá Seres Lili Hanna újklasszicizáló, formához visszatérő verseinek hatásosságát, és bizakodik abban, hogy ezek egyfajta reneszánszukat élik a közeljövőben. Példáihoz sorolta még az angol-amerikai hagyományba ágyazódó, mímelő típusú költészetet, valamint a belső ritmus meglétét a forma ellenében, amely generációs szinten jelentkezett. Ezzel kapcsolatban megjegyezte, hogy izgalmasnak találja az egyre több új és eddig szokatlannak mondható forma alkalmazását. Ez valamelyest köthető ahhoz a whitmani hagyományhoz, miszerint
a vers egy bonyolultabb ritmikai igény következtében szabadul fel,
és nem elszakad a formától, hanem új formát kap a kifejeződésre.
A következőkben Bodor költészete került fókuszba, melynek fontos táptalaja a Biblia, azon belül is az Ószövetség mint központi hivatkozási alap. Endrey-Nagy kérdésére, hogy milyen úton jutott el ehhez a tematikához, Bodor a protestáns neveltetését tette felelőssé. Számára ez a kezdetektől referenciaértékű volt, és kiindulási pontot biztosított a világ észleléséhez. Azonban voltak olyan időszakok az életében, amikor
tanulmányai alatt határozottan ellenszegült az intézményes hitoktatásnak,
amely szerinte egyfajta „megnyirbálása” a valódi hitmegélésnek. Ennek okán – dacolva a hitélet privatizálásával – kezdett el kamaszkorában verseket írni abban a reményben, hogy visszaszerezheti a hitét: a Bibliát elkezdte saját értelmezésében feldolgozni – mint lírai anyagot. Költészetében az archaikus hagyományt igyekezett átültetni a jelenkor dilemmáiba.
Endrey-Nagy sokadik kérdésére válaszolva Bodor az olvasmányélményeibe engedett betekintést, amelyek eddigi munkásságát illetően is meghatározók voltak. Elhangzott többek között Anne Carson Vörös önéletrajza című verses regénye és az Eros the Bittersweet című esszéje, Joan Didion publicisztikája, továbbá T. S. Eliot költészete. Endrey-Nagy ezután rátért a beszélgetés utolsó előtti egységére: a fiatal költők pályakezdéséről érdeklődött, nevezetesen, hogy milyen szabályok mentén, hogyan lehet érvényesülni a pályán, és mennyire nehéz megmaradni azon. Bodor szavai alapján az irodalmi életbe integrálódni manapság könnyebb, mivel a kapuőr-funkciót ellátó személyek sokat segítenek a kezdetekben, illetve befogadó közösségek és számos műhely biztosít teret a fiataloknak – például a Martzy Réka és Szabolcsi Alexander vezette Szövegező.
Válaszát ugyanakkor a pályaelhagyás magas arányára utalva folytatta,
és hangsúlyozta, hogy nehéz helyzetben vannak azok, akik az irodalmi életben próbálnak boldogulni. Ezt a kiépült intézményi háttér hiányára vezette vissza, ami lehetővé tenné azt, hogy legalább a visszaigazolás szintjén támogatást kapjanak az alkotók. Számára ösztönző erőként hat az olvasói visszacsatolás, ha már a rezsijét nem fedezik a Jóbról írt szövegei. Ugyanezt érzi az irodalomszervezői munkában, amelyben elmondása szerint még hamarabb ki lehet égni, hiszen minden esetben a rögvalósággal találkozik. Nincsenek források, támogatások, és a legnagyobb árnyoldala mindennek, hogy
nincs egy közösség, amely próbálna tenni valamit, hanem egy-egy valaki szervez maga köré közösséget,
majd egyedül próbál fenntartani egy közösségi működésmódot. A végszóból az derült ki, hogy Bodor jelenleg mivel foglalkozik, és mire lehet számítani tőle a továbbiakban. A stART díj győztese pultosként szerzett tapasztalatait felhasználva a sör és az Unicum kettőséhez hasonlóan verseket és esszéket tervez párba állítani – az arányokat tekintve, talán a vers lesz az Unicum. Jelenleg a mohácsi csatáról ír az emlékezetpolitika felől közelítve, de természetesen várható még tőle publicisztika, és egy újságíróképzés lelkes résztvevője is.
Az est második felében Somogyi Gyula kérdezte az idei közönségdíjast, Gyarmati Dominikot zenéről, írásról, közösségszervezői munkáról és az ezekhez társuló élményeiről. A beszélgetés kezdetén Somogyi a díjazott – Bodoréhoz hasonlóan – sokrétű kulturális tevékenységét hozta szóba, és az első megjelenéshez elvezető út is szóba került. Gyarmati tudniillik több rovatnak is szerzője volt már, emellett más folyóiratok is jegyzik a nevét, például a Székelyföld, ahol versei jelentek meg; a SZIFONline felületén folyóiratszemléje olvasható, míg a Szkholihonban egy kiállításkritika; az Alföldben prózakötetről írt. A KULTer mintha egyfajta olvasztótégelye lenne ezeknek, nem mellesleg itt közölte elsőnek verseit.
Gyarmati a versírás korai fázisában, mint mindenki, terápiás céllal kezdte el lejegyezni érzéseit, gondolatait.
Vízválasztó volt számára a Hajdúböszörményi Írótábor, amelynek azóta is állandó résztvevője, és ahol mentora, Áfra János által megismerkedett a kortárs irodalommal, ami új irányokat jelölt ki neki – bár voltak kezdeti nehézségei az addig ismeretlen líranyelv megértésével kapcsolatban. Ezt követően egyre több kortárs szöveget olvasott, mellette pedig rendszeresen eljárt Versműhelyre a Zöld Kilincsbe. Ahol ismét egy olyan motiváló közeg részesévé vált, amely mind szakmai, mind emberi távlatokban segítette eligazodását a művészeti életben, így írásaiban is megjelent a tudatosság igénye. Ezen intenzív tapasztalatok hatására – még az igazi elhivatottság megléte nélkül – felvételizett a Debreceni Egyetem magyar szakára, ahol a már meglévő kapcsolati bázis és az irodalom ottani szerveződése tovább tágította horizontját, és finomhangolta az irodalmi nyelvre való fogékonyságát. Így ért össze benne ez a művészeti-kulturális háló, ma ebben tud kiteljesedni.
Mindezek ellenére ő is rávilágított arra, hogy ez az elköteleződés is kitermeli a saját problémáit, mivel
ezeknek a vállalásoknak még mindig érezhetően alacsony a megbecsültsége,
akkor is, ha tényleges eredményeket tud felmutatni. A munkáira érkező pozitív visszajelzések viszont – mint amilyen ez a díj is – ellensúlyozzák a „bölcsészmekis viccek” valóságát. Somogyi fokozatosan átvezette a beszélgetést a jelenbe, hiszen nemrégiben jelent meg Gyarmati Nick Cave-ről szóló írása, és azokat az interjúkat is szóba hozta, amelyeket a díjazott Győrffy Ákossal, illetve Kali Ágnessel készített. Ezek hatásmechanizmusára futtatta ki kérdését – arra volt kíváncsi, hogy miként alakították szemléletmódját. Gyarmati a válaszában megfogalmazta, hogy azért készítette el ezeket az interjúkat, mivel érdekelte a szerzők munkássága, és nagy hatással voltak rá. Kikötötte azonban, hogy a három alkotó nagyon más világokat képvisel. Nick Cave vonalán egy beszélgetőkönyvvel találkozott, amelyben szó volt művészetről, intézményrendszerről, popkultúráról. Kali Ágnesnél a versek voltak mérvadók, Győrffy esetében pedig a vers mellett a próza és legfőképp a zene, ami egy fontos kapcsolódási pont is kettejük között. Mindhárman rezonálnak viszont valamiképpen azzal, hogy ő mit érez egy adott állapotban, hangoltságban. Ezek a folytonos újrafelfedezések fenntartják az érdeklődését, és
mindig van egy összekötő erő, ami segít abban, hogy a pályán maradjon,
és megőrizze magában azt a lelkesedést, ami biztos alapot teremtett a kezdetekkor. Somogyi reflektálva az elhangzottakra, ezúttal a zenére és a multimedialitásra irányította a figyelmet – tekintettel arra, hogy Gyarmati leginkább ebben a műfajban alkot. A zene ugyanakkor kollaborál a költészetével is a versmegzenésítések által, melyek stílusa keveredik a könnyed akusztikából „áthörögve” a posztmetálba. Jelenleg is vannak izgalmas munkái, mint például Csokonai metálosítása, amelyhez videóklipet is készítenek Pólik Józseffel.
Gyarmati elsősorban a zenében tud kiteljesedni, elemibb kapcsolatot ápol ezzel a területtel.
Az irodalom életmódként van jelen, de mégis csak egy másodlagos projekt maradt számára. Somogyi ezután arról kérdezte, hogy milyen lehetőségei vannak egy kezdő, underground zenésznek az önmegvalósítás és imázsépítés területén, összehasonlítva egy költői indulással. Válasza némileg kiábrándító volt: mindkét esetben nehéz dolga van az alkotónak, azonban vannak árnyalatnyi különbségek. Az ő szemében az irodalom tűnik egyszerűbbnek, mivel annak elsősorban élvezője, így megfontolt „építkezésre” nem törekedett azon túlmenően, hogy a sikerélmény kedvéért megosztja munkáit a közösségi médiában. A zenét illetően ezzel ellentétben van egy munkakényszer benne, hiszen erre inkább hivatásként tekint.
Támpillér is ez azonban: voltaképpen a zene inspirálja a mindennapokban.
Az, hogy egy működőképes zenei szférának a tagja lehet, megtartó erőként funkciónál az életében. Kifejtette, hogy a kor kihívásai – mint például az AI – a művészet hanyatlását idézik elő, és egyre bonyolultabb, körülményesebb ez a környezet. Számolni kell azzal, hogy nem lehet már elbújni az idealizmus mögé, hanem fel kell ismerni a jelen kríziseit. Bízik abban ugyanakkor, hogy
a közösségek ereje képes visszahozni az említett szférák megbecsültségét.
Az este hivatalos része felolvasással zárult: a KULTer.hu idén is kapcsolódott a világ legnagyobb költészeti eseményéhez, a 100 Thousand Poets for Change (100 ezer költő a változásért) című nemzetközi programhoz, amelynek célja, hogy a résztvevők szövegekkel reflektáljanak a kor problémáira, és kiálljanak az általuk fontosnak tartott értékekért.
KULTer születésnap: KULTer stART díj, 100 ezer költő a változásért, Alternatív Közösségek Egyesülete, Debrecen, 2024. szeptember 17.
A fotókat Pótor Barnabás készítette.
