Ridley Scott Gladiátora nagy sikert aratott annak idején, de lezárt, lekerekített története megnehezítette egy esetleges második rész létrejöttét, és kár is volt folytatni negyedszázad után.
A történelmi kalandfilmek műfajának a Kleopátra és A Római Birodalom bukása vetettek véget a hatvanas években, mivel veszteségesek voltak a stúdióik számára. A nyolcvanas években ugyan újra népszerűvé váltak a kosztümös filmek Hollywoodban, de az alkotók inkább a fantasy zsánerével ötvözték őket (Excalibur, Conan). Kellett még egy kis idő addig, hogy ismét történelmi filmeposzok szülessenek. A kilencvenes években Kevin Costner a Farkasokkal táncolóval és Mel Gibson A rettenthetetlennel elevenítette fel a műfajt, azonban annak, vagy legalábbis
az ókori változatának reneszánszát Ridley Scott Oscar-díjas Gladiátorához szokás kötni,
amelynek történetéhez ráadásul többek között A Római Birodalom bukása volt az ihletforrás, pontosabban ugyanazt a drámát (Marcus Aurelius végnapjai, az őrült Commodus hatalomra jutása) taglalja. Nem sokan hittek benne, hogy az ilyesfajta, az ókori Rómában játszódó történelmi filmre még van igény, de a siker Scottékat igazolta.
Az első hétvégéje alapján a folytatás is sikeresnek tűnik pénzügyi értelemben, ám ezt nem érdemli meg,
szinte minden szempontból elmarad nagy elődjétől.
Scott és társai majdnem huszonöt éven keresztül próbálkoztak, hogy kitaláljanak valamilyen épkézláb folytatást a Gladiátorhoz. Még olyan verzió is született Nick Cave-től, miszerint Maximus visszatér a halálból, és mint a Hegylakó halhatatlanjai, úgy ő is több történelmi korszakon verekszi át magát. Habár a Gladiátor távolról sem hiteles történelmileg – Commodus például határozottan nem az arénában harcolva halt meg –, azért kár lett volna pszichedelikus fantasy-vé alakítani a folytatást. Így sok rossz ötlet után jött a kevésbé rossz, sőt papíron működőképes változat:
a történelem megy tovább, ahogy Commodus rokonainak, illetve Maximus barátainak élete is.
Ilyen módon Lucius kerül centrumba, a meggyilkolt császár unokaöccse, akit a cselekmény elején Hannónak hívnak és Numidiában, egy észak-afrikai királyságban él feleségével, aki nem veti meg a vértet és az íjat. A haza közben veszélybe kerül, mivel a rómaiak le akarják igázni a két újabb őrült császár, Geta és Caracalla nevében, a Maximust példaképének tekintő Marcus Acacius tábornok vezetésével.
A hadjárat sikerrel jár, ami azt jelenti, hogy Lucius felesége meghal, ő maga rabszolgasorba kerül, és milyen meglepő, egy gladiátorokkal is kereskedő, ravasz üzletember, Macrinus segítségével bejut a Colosseumba harcosként. Talán megválthatja a szabadságát, talán megbocsáthat édesanyjának, Lucillának, amiért kényszerből, de eltaszította magától jó messzire, és
talán bosszút állhat – de valójában kin és miért?
A Gladiátor II látszólag újrajátssza az első rész cselekményét, ami igaz is, meg nem is. Scott jelezte a film bemutatása előtti egyik interjúban, hogy ez tudatos döntés volt részükről, mert „a történelem ismétli önmagát”. Érződik is a tudatosság a második részen, mivel az ismerős jelenetek ellenére sok az újdonság, David Scarpa forgatókönyvíró (az ő nevét jegyezzük meg: ő a főbűnös) sokszor a hasonlóságok miatt támasztott elvárásokkal szemben alakítja a cselekményt. Ez akár pozitívum is lehetne, de egyáltalán nem az, mivel a folytatás a huszonnégy éves klasszikus szinte következetes meggyalázása, porba tiprása. A cselekmény során is elhangzó latin mondás, a „Vae victis!” („Jaj a legyőzötteknek!”) érvényes magára a Gladiátorra is, amelynek sztoriját szimbolikusan újra az „arénába küldték”, de a régi fogásai már nem kápráztatnak el, az új „harci technikák” miatt pedig csúfos vereséget szenved.
Lucius mint főhős alapvetően elhibázott karakter. Egyszerűen nincs kellően megágyazva bosszúvágyának, érzelmi motivációja kidolgozatlan. Régen rossz, ha egy másik szereplőnek, Macrinusnak kell folyamatosan ismételgetnie, hogy Luciust a harag hajtja előre. Ezt meg kellene mutatni, de míg a Gladiátorban ez sikerült Maximus esetében, addig a folytatásban nem. Ez még csak nem is a Luciust megformáló Paul Mescal hibája, aki bizonyította több, korábbi és csendesebb drámában, hogy jó színész. Ez
Scarpa és Scott sara, akik nem vezették jól sztárjukat, nem jó karaktert találtak ki neki.
Lucius felesége háborúban hal meg, az ostrom során, hangsúlyosan nem egyetlen ember (az első részben Commodus) politikai intrikái vezetnek el ehhez. Habár Acacius ad parancsot az íjásznő leszedésére, ez nem valamiféle kegyetlen vagy igazságtalan gyilkosság, hanem jogos önvédelem, hiszen Lucius felesége őt és katonáit is nyílvesszőkkel szórja. Így értelmetlen az Acacius iránt táplált gyűlölet is, ő csak egy fogaskerék a gépezetben, és mintha ezt Scotték az alkotási folyamat közepette be is látták volna, mert amikor hősünk először kerül szemtől szembe Getával és Caracallával, rájuk néz úgy, mintha meg akarná ölni őket – holott élete során először látja mindkettőt.
Ráadásul a Pedro Pascalnak színészi értelemben nem sok teret engedő Acacius nemcsak parancsot teljesítő katona, hanem még jó ember is: csalódott a numidiaiak leigázását követően, valamint a diadalmenete után odaszúr a császároknak verbálisan, amiért ilyen kegyetlen, ártatlan emberek életét tönkretevő hadjáratokat kell folytatnia. Commodus is ellentmondásos karakter volt, hiszen voltak józan pillanatai, amelyekben egy szánalomra méltó, szeretethiányos gyereknek, nem pedig szörnyetegnek láttuk. Acacius viszont nem őrült, csak a körülmények áldozata, aki ráadásul hisz Maximus, így Marcus Aurelius Róma-eszményében is. Ilyen módon sem a nézőnek, sem tulajdonképpeni „elvtársának”,
Luciusnak nincs oka arra, hogy a halálát akarja, ebben a formában teljesen alkalmatlan antagonistának.
Acaciusban pedig lenne potenciál, de így, hogy nem a logikusabb megoldást választották az alkotók, ő is súlytalan, gyorsan eljelentéktelenedik. A logikusabb lépés az lett volna, ha – mint azt az előzetesek sugallták – Lucius és Acacius párharcára hegyezik ki a sztorit, amelynek során Maximus két csodálójának rá kell döbbennie, hogy valójában egy hullámhosszon vannak, de Acacius végzetes hibája – hogy megölette Lucius feleségét – örökre szembeállítja őket. Kettejük párharcának kellett volna a nagy finálénak lennie, ha már Gladiátor II a film címe. Érthetetlen, Scotték miért csapták össze ezt a konfliktust. Pontosabban érezhető, hogy túl sok mindent bele akartak tuszkolni ebbe a történetbe, így két szék közé sikerült a földre huppanniuk.
Geta és Caracalla túlságosan is távoli és gyenge karakterek ahhoz, hogy hősünket az ő hatalmuk megdöntése motiválja. Sőt, mi több, ennek az embernek egyáltalán nem érdeke már az sem, hogy újra Lucius és ne Hanno legyen, nem érdekli Róma sorsa, az ő szíve Numidiához húz.
Logikusabb lenne tehát, ha Numidia felszabadításáért, nem pedig tőle teljesen idegen eszményekért küzdene.
Scotték még azt is megjátsszák, hogy Lucius a saját édesanyjára sem igazán emlékszik, de a Hanno név révén mindenképp azt sugallják, hogy Lucius numidiai, nem pedig római. Hogy ez megváltozzon, több ízben is önkényesen formálják a cselekményt, felrúgva nemcsak a saját szabályaikat, hanem az általános dramaturgiai törvényszerűségeket is. A cselekmény utolsó harmadának történései hajmeresztőek, mintha Scarpa és Scott teljes mértékben elveszítették volna a józan ítélőképességüket.
Az eredeti ötleteket a Gladiátor fináléjával, Luciust pedig Maximus karakterével próbálják kényszeresen összeegyeztetni,
de nem sikerül. Sőt, Scott még saját klasszikusát, a Fekete esőt is megidézi, annak legendás motoros üldözését kísérli meg reprodukálni lovakkal, ám a végeredmény inkább nevetséges és a legrosszabb értelemben elképesztő. Sok gond van a második résszel már az utolsó félóráig is, de onnantól meredek lejtmenetben száguld a film a szakadék felé. Az alkotók kapkodnak, tönkretesznek viszonylag jól felépített karaktereket az irreális döntéseikkel, egész seregeket teleportálnak egyik helyről a másikra szempillantás alatt.
Az említett, viszonylag jól felépített karakter Macrinusé, akit a veterán Denzel Washington formál meg.
Washington nem okoz csalódást, még ha néha tényleg manírosan játszik is, de ez talán tudatos művészi választás volt a részéről,
mivel a körmönfont, politikai ambíciókat dédelgető üzletember maga is modoros, demagóg, mégis megnyerő beszédeivel jut előre a hatalomban. Motivációja világosabb mint Luciusé, célja már zavarosabb, de legalább ő semmiképp sem tekinthető az Oliver Reed által az első részben megformált Proximo másolatának. Proximo úgy igazult meg, hogy látta Maximus erkölcsi győzelmeit, amelyeket a korrupt rómaiak felett arat az arénában. Macrinus sokkal ravaszabb, talán Scarpa és Scott belevitték a karakterébe a Spartacus-sorozat Batiatusának néhány jellemvonását is. Proximóval ellentétben ő valóban az előrejutásához szükséges eszköznek tekinti a gladiátorokat, Batiatusszal ellentétben pedig nagyon is ért a politikusok nyelvén, illetve pontosan tudja, hogyan lehet manipulálni őket.
Egy, az HBO Rómájához, sőt Maffiózókjához hasonló antihőstörténetben roppant izgalmasan ki lehetne bontani Washington manipulátorát. Kár, hogy őt meg Scotték tekintették egy eszköznek ahhoz, hogy a legrosszabb módon, de más irányba vigyék el az első rész megismételt történetét, valamint arra, hogy eljuttassák ezt a több sebből vérző cselekményt az erőltetett fináléig. Joseph Quinn és Fred Hechinger császáraiból szintén többet ki lehetett volna hozni. De ahogy a bevezető szöveg említést sem tesz apjukról, a sok pozitív intézkedést hozó Septimius Severusról, úgy ők maguk is valójában jelentéktelen karakterek. Scotték pedig utólag még Maximusszal is csúnyán elbánnak.
Az első rész főhősét besározzák egy bugyuta fordulattal, így már a klasszikus első részt sem tudjuk önfeledt örömmel újranézni.
A Gladiátor folytatásának kevés pozitívuma közé tartozik a látvány, bár ez is inkább abban az értelemben, hogy a díszletek és a jelmezek impozánsak, valamint néhány harci koreográfia jó lett, de nem kiemelkedő, ahogy Scott rendezése sem. A Napóleonnak legalább sok emlékezetes csatája volt, a Gladiátor II képei viszont szürkék, ötlettelenek, az tükröződik bennük, hogy Scott unta már az egészet.
Ráadásul több otromba anakronizmus is felbukkan a cselekmény során, de ezek fölött még szemet is hunynánk, ha a sztori és a karakterek magukkal ragadnának.
A Gladiátor II megmérettetett, és csúfosan elbukott az első rész rajongóiért (és talán az új nézőkért) folytatott küzdelemben,
nem érdemel kegyelmet. Míg Scott korábbi alkotásain – beleértve a Mennyei királyságot és a hosszúra nyújtott előzetesnek érződő Napóleont is – segítettek a rendezői változatok, addig a Gladiátor II-n aligha segítene, ha visszaraknának bele pár kivágott jelenetet. Igaz, a direktor azt nyilatkozta, hogy nincs is bővített verzió, ez a rendezői változat, amelyet láthatunk a mozikban. Ő tehát ezt akarta megvalósítani, elégedett a végeredménnyel. Szomorú, hogy az Alien, a Szárnyas fejvadász és a Gladiátor alkotója idős korára ennyire elveszítette józan ítélőképességét.
Gladiátor II (Gladiator II), 2024. Rendezte: Ridley Scott. Írta: David Scarpa. Szereplők: Paul Mescal, Pedro Pascal, Joseph Quinn, Fred Hechinger, Lior Raz, Derek Jacobi, Connie Nielsen, Denzel Washington. Forgalmazó: UIP-Duna Film.
A Gladiátor II a Magyar Filmadatbázison.
