Nyertes helyzetben hamar megfeledkezhetünk arról, hogy még ha épp a csúcson is érezzük magunkat, csupán alárendeltjei vagyunk a játék szabályainak. Attól, hogy nyerünk a félkarú rablón, még nem a miénk a kaszinó, és csak akkorát tudunk szakítani, amekkorát megengednek. (Spoileres kritika)
Ha Sean Baker leül mesélni, a lakókocsipark apraja-nagyja odakucorodik a karosszék elé, a transznemű prosti, a segélyeken élő junkie, a szexmunkás és mind az összes gyereke nagyra nyitják a szemüket. Mert tudják, hogy ez a mese róluk, nekik fog szólni. Arról, hogy a társadalmi együttélés legkisebbjei néhány rongyos dollárral a zsebükben (vagy annak híján a fenekükre tetoválva) elindulnak szerencsét próbálni, és arról, hogyan csesz ki velük az az ország, amely álmokat és szabadságot árul jó pénzért nincsteleneknek. Baker meséit azonban nem véletlenül nem vásárolja fel a Disney,
történeteiben ugyanis a béka az istenért sem akar herceggé változni,
bármelyik testrészét emeli is csókra az eltökélt főhős. Éppen ez történik legújabb filmjében, amelyben a rendező Mikey Madison felejthetetlen alakításának segítségével egy pénzéhes prostituált eszement történetét tudja úgy tálalni, hogy az Cannes-ban Arany Pálmát érjen.
Ani egy New York-i sztriptízklub remek táncosnője, aki extrém életstílusához mérten meglehetősen talpraesett. Nevetve csavarja ujja köré a férfiak hadát, de a nőket is kijátssza, ha úgy tartja kedve.
Eltökélt, tudja mit akar és nem riad vissza semmitől, ha pénzt lát benne.
Egy napon rámosolyog a szerencse, és még a rejtegetett orosz nyelvtudása is hasznára válik, mert egy épphogy nagykorú ruszki (Mark Eidelstein) kér tőle privát táncot. Ezzel Ani élete örökre megváltozik. A csenevész Ivannak ugyanis jókora tőkéje van, így a klubon kívül is lazán ki tud fizetni neki órákat, napokat, ha cserébe a barátnőjeként enyeleg és bulizik vele a város legfényűzőbb helyein. Win-win helyzetnek tűnik, ám ez mégsem az újgenerációs Micsoda nő!.
A luxuslakosztályok medencéiben Ani megtisztul a csóróság mocskától, a pezsgő csak úgy folyik, és kokainnal felütött szerelem száll a levegőben. Az emelt tarifás kapcsolat hamarosan szerelembe fordul, és Ivan megkéri a lány kezét. A jeles eseményhez pont jól jön, hogy Nevadában mulatnak épp, ám ami Vegasban történik, az csak akkor marad Vegasban, ha az ember szülei nem teljhatalmú orosz mágnások. Ez a privilégium Ivannak azonban nem adatik meg, így érte a szülei, kiváltképp a hír hallatán teljesen magán kívülre került anyja azonnal megoldóembereket küld, hogy találják meg a fiút újdonsült feleségével együtt, és érvénytelenítsék a frigyet.
Anit viszont nem olyan fából faragták, hogy bármiről is lemondjon, amit megszerzett,
így örmény verőemberek ide, bosszúéhes anyós oda, nem válik meg az immáron jogos jussától. A tasmán ördög vadságú lány végigverekszi magát a városon, hogy megtalálja az időközben gyáván elmenekült férjét, és mentse, ami menthető.
Sean Baker filmjei olyan jellegzetes és visszatérő jegyeket hordoznak, melyekből egyik alkotása sem tud vagy akar igazán kitörni, ez alól pedig az Anora sem kivétel. A Tangerine, a Floridai álom és a Vörös rakéta című drámák alkotója ugyan más-más irányból megközelítve, de nagyjából mindig ugyanazt mondja el, mégsem lehet megunni.
Az amerikai direktor rendre a kirekesztett társadalmi réteget helyezi fókuszba, mondhatni a lecsúszottak az ő népe.
Féltékeny transzneműek, fogatlan prostik, önzetlen és kevésbé önzetlen pornósok történeteit nyomta már le a torkunkon, legtöbbünk nagy örömére. Megosztó szereplőitől ösztönösen tartanánk távol magunkat, ám a rendező a remek humor, az emberi párbeszédek és az őrült helyzetek révén nem elidegenít, hanem közel visz minket figuráihoz. Nincs lehetőségünk nagybetűs Művészfilmként, sálunk és dioptriátlan szemüvegünk mögül társadalmi parabolaként tekinteni a látottakra, részt kell vennünk, együtt kell mennünk a road movie-jaival. Ugyanígy jár el az Anorával is, jóllehet ezúttal az eddigieknél sokkal könnyebben fogyasztható, tulajdonképpen közönségfilmet készített (leszámítva az elnyújtott, közel két és fél órás játékidőt). Mint a legtöbb művében,
ezúttal is minden az itt és most rövid szakaszában történik; nem kapunk képet sem a szereplők jövőjéről, sem múltjukról.
Nem tér ki például arra, hogy Ani milyen családi háttérből menekült a sztriptízbe, noha feltételezhetjük, hogy nem svéd orvospár nevelte a legnagyobb szeretetben (bár az is lehet, hogy ez puszta sztereotípia). Őszintén szólva ez nagyon megkönnyíti a befogadást és hozzásegíti a nézőt egy sokkal felszabadultabb filmélményhez. Annyi traumától nehezített, lélekörlő, erkölcsi tanítással sulykoló mozi után itt végre lelkifurdalás nélkül élvezhetjük mind a valószerűtlenül csodás luxuséletet, mind pedig az átbalhézott roadmovie-szegmenst.
És közben nem érzünk késztetést azon rágódni, mi vezethette oda szegény lányt, hogy prostitúcióból éljen vagy hogy miért nem inog, miért nem inoghat meg a rázúduló problémák súlyától. Kit érdekel? Az ifjú pár láttán mi magunk is fiatalok és őrültek vagyunk, Baker pedig az egyre tobzódó jelenetekkel csak adja alánk a lovat. Egészen a legutolsó percekig, amikor Anival együtt a befogadóra is rászakad a valóság, teljesen új, elsötétülő színezetet adva visszamenőleg az addig vivid életképeknek. Ha más nem, ez mindenképp emlékeztet minket arra, amiről a pörgő események és a veszettül erős női főszereplő láttán esetleg megfeledkeztünk: hogy hiába minden mese a progresszióról, az egyenjogúságról,
a nők számára az egyetlen (biztosan működő) módszer egy férfiak uralta világban való érvényesülésre még mindig a szépség.
Ezzel a hatalommal egy nő élhet, adott esetben vissza is élhet, mágnások felelőtlen pénzszórása alá nyitott szájjal beállva. De akkor is, azzal is csak a férfiak szabta szabályok szerint játszik, így a nő feletti hatalom végtére is az ő kezükben marad.
Ezt a szabadságról alkotott illúziót a film nem csupán gender szinten, hanem nemzeti színtéren is leleplezi. Baker meglehetősen hideg háborút fest le az amerikai és orosz erők között. Bár elsőre pusztán humorforrásnak tűnhet a dolog, ami helyet ad egy-két jópofa félreértésnek és vicces akcentusnak, tágabb értelemben a szabadság határait tapogatja ki vele az alkotó. Itt van egy orosz oligarcha, akinek lazán elér a keze a New Yorkban tivornyázó fiához; ha kell, egy éppen kisbabát keresztelő emberét ugrasztja érte, tehát láthatóan semmi sem szent neki. (Igaz, a filmtörténelem talán legbénább és legjámborabb problémamegoldóit ismerjük meg így, ami nemcsak egy pazar vígjátékot alapoz meg, hanem remekül hízeleg a zsáner bérgyilkos-karikírozó trendjének is.) És itt van velük szemben Ani, aki nem véletlenül igyekszik megtagadni orosz származását, szimbolikusan maga mögött tudni az elnyomást.
A gyönyörű sztriptíztáncos lány az amerikai szabadság széllel tépett lobogója.
Egy szégyenkezés nélküli, álmait kergető kisember, aki belenyomorodik a hitbe, hogy lett volna más esélye.
A rendező a végkifejlettel a szabadság, vagy ha úgy tetszik, a demokrácia túlélési esélyeiről tudósít. Amikor Ivan anyja megfenyegeti Anit, hogy mindent elvesz tőle (a film legnagyobb kérdése, hogy ez miért ijeszti meg őt, ha látszólag semmije sincs),
a lány annyi harc ellenére is kénytelen megadni magát neki.
Ezzel a film végleg egyértelműsíti, hogy habár olykor úgy érezzük, hogy elveszik, olykor pedig úgy, hogy a miénk, a szabadság akkor is olyan, mint az elsőbbség. Csak annak van, akinek megadják.
Anora, 2024. Írta és rendezte: Sean Baker. Szereplők: Mikey Madison, Mark Eidelstein, Jurij Boriszov, Ivy Wolk. Forgalmazza: UIP-Duna Film
Az Anora a Magyar Filmadatbázison.
