Ebben a szövegben Csete Soma Kupihár Rebeka kötetéről megjelent kritikájára szeretnék reagálni, amit talán lehetne egyfajta panaszlevélnek is nevezni, hiszen már rögtön az elején beismeri, azért ült le a billentyűzete elé, mert az elvárásaihoz képest csalódott a kötet egészében. Sok szempontból érteni vélem a kritikát, és vannak pontjai, amelyekben igazat is tudok adni, viszont szeretnék a szöveg problémáira is kitérni.
Mivel Csete a kötet társadalmi- és önreflexivitását kéri elsősorban számon, ezért először szeretném kifejteni, miért is döntöttem úgy, hogy megírom ezt a választ. Fontosnak tartom ugyanis, ahogy Csete írja, hogy a „szexualitás individuális és társadalmi síkjának kapcsolatáról és konfliktusairól” beszéljünk, egyúttal azt is, hogy ez a párbeszéd minőségi legyen.
Sajnálatosnak tartom, hogy Csete írása valójában ugyanazt a hibát követi el, mint amit a kötetnek is felró,
azaz nem mutat, nem árnyal, nem épít és nem informál, sokkal inkább belekiáltja a térbe, hogy mi az, ami szerinte nem jó. Szeretném, ha ez a kiáltás nem visszhangozna túl sokáig a majdnem teljesen légüres, homoszexualitással foglalkozó kulturális térben, hanem párbeszéddé alakulna, és ezáltal el tudna mélyülni. Egyúttal örülnék annak is, ha ehhez a párbeszédhez később még többen csatlakoznának.
Érdekesen mutatja a hazai állapotokat az, hogy egy ilyen témájú kötetet akkor lehet tartalmilag kritizálni, ha a kritikus előre leszögezi, hogy érdekli az adott téma vagy esetleg köze is van hozzá. Úgy veszem észre, hogy a közegben otthonosan nem mozgók leginkább esztétikailag mérik A heterók istenéhezt, míg azok, akik queernek vallják magukat vagy beleásták magukat jobban a queer identitás kérdéseibe, ahogyan állítása szerint Csete is tette, merészebben szólalnak fel a kötet tartalmi hibáival szemben. Nem igazán találkoztam viszont olyan emberrel, aki mind a kettőt egyszerre vizsgálná vagy legalábbis kísérletet tenne arra, hogy felfejtse a kötet valódi vállalásait.
Hasonló érzetem van, mint a Háromezer számozott darab című film megnézése után,
ami a kulturális térben levő rasszizmust tematizálta, ami sokszor jóemberkedésbe csap át, de még jobb esetben is üres (a valódi problémák iránt érdektelen) ünneplésbe vagy támogatásba. Császi Ádám filmje esetében mindezek a befogadón keresztül váltak kiterjeszthetővé a társadalom egészének a hozzáállására is. Jelen esetben pedig ugyanezt a működést leplezi le a kötet körül kialakult online párbeszéd, csak ezúttal a homofóbia körül.
Mintha csak két opció lenne: vagy elfogadjuk a kötet állításait és egyszerűen együttérzést tanúsítunk, vagy kritizálunk,
de azzal félő, hogy mások szemében homofóbbá válunk. Ezért már az elején le kell szögezni, hogy milyen pozícióból szólalunk meg, hogy lássák, békével érkezünk, és annak ellenére szítunk végül apró háborút.
Tavaly megjelent egy versem a Jelenkorban, amit később lefordítottak egy berlini felolvasásra. Pár héttel a felolvasás előtt a fordító felhívott pár kérdéssel, és egyben azt is tudtomra adta, hogy a versem provokatív, a németek már messze meghaladták azt, amiért kérdőre vonom az olvasót, de még számára is abszurd az egész vershelyzet, ami lekezelően bánik az olvasóval. Hiába magyaráztam neki akkor, hogy ez a vers egy kritika a LMBTQ-filmek felé, és valós filmes toposzokat emelek ki benne, nem tudtunk közös nevezőre jutni, még ha abban igazat is adok neki a mai napig, hogy
a befogadók sokkal okosabbak annál, mint hogy készpénznek vegyék, amit a médiában látnak.
Ezért amikor Kupihár Rebeka kötetét elemzem tartalmilag, kicsit olyan érzésem van, mintha egy mosópor reklámhoz írnék kritikai szöveget, amiben hangsúlyoznom kell, hogy valójában nem lesznek a használattól olyan tiszták és ragyogóan fehérek a ruhák, mint ahogyan az a kisfilmben látható, és valószínűleg a mosás tevékenységétől sem lesz boldog egyetlen háziasszony sem, hiába is van úgy reprezentálva.
Kupihár kötete is tekinthető ilyen szempontból egyféle reklámszövegnek, csak ahogy a címe is sugallja, Istennek szól, őt szeretné meggyőzni ugyanis a lírai én arról, hogy ő is a társadalom teljes értékű tagja, és ugyanolyan szeretet illeti meg, mint bárki mást a földön, szexuális orientációtól függetlenül.
A kötet, mint egy jó reklám, játszik is a túlzás és a giccs eszközével.
A versek többsége, ha egy heteró ember írta volna őket, sokaknál egyszerűen nem menne át a rostán. Ehhez az is hozzáad, hogy a kötet verseinek nagy része egy naiv, fiatal lány szemszögéből van megírva, egyes versek esetén (például: I kissed a girl) konkrétan egy tinédzser perspektívájából. A kötetben megjelenő világ éppen ezért fekete és fehér, átmenetek nélküli, hogy tovább menjek, és a keresztényi gondolkodás logikáját kövessem: jó és rossz. A belső tér idealizált, ahol nem történik semmi rossz, míg a külső tér démonizált, ahol minden rossz történik. Nem jelenik meg benne a szolidáris, támogató, elfogadó társadalmi közeg, ami szerencsére (még Magyarországon is!) igencsak jelentős, sem pedig a kapcsolat hétköznapi feszültségei, amik (még egy leszbikus kapcsolatban is!) számottevőek.
Nyugaton, ahol már sokkal előrébb jár a melegmozgalom, és sokkal komplexebben szemlélik a médiában való reprezentációt, már alapvetés az, amiről a fentebb említett versben is írok, hogy a melegség romanticizálása nem valódi, sőt, káros reprezentáció. Egyrészről azért, mert elősegíti a pozitív diszkriminációt.
Nem egyszer tapasztaltam, hogy a környezetem elérzékenyül meleg párok láttán.
Gyakori megjegyzés ilyenkor, hogy milyen aranyos, szép, a két egymás kezét fogó, azonos nemű ember, de ugyanez a hozzáállás az interneten is megfigyelhető. Ezeket a kijelentéseket az emberek majdnem minden esetben úgy teszik, hogy valójában semmit nem tudnak az adott pár kapcsolati dinamikájáról, aminek milyensége nem a kapcsolatban részt vevő emberek nemétől függ, sokkal inkább korai kötődési tapasztalaiktól, vérmérsékletüktől, konfliktuskezelési metódusaiktól stb.
A túlzottan romantikus ábrázolás azért sem célravezető, mert sokakban érthető okokból feszültséget kelt a tökéletesség látványa
egy olyan világban, amiben senkinek sincsen tökéletes élete. Ezért is intenek a szakemberek mindenkit a social media tudatos használatára. Sokkal merészebben nyúl ezért a kritika is ezekhez az alkotásokhoz, és ezáltal mer komplex lenni. Legutóbb például a Rose Glass által rendezett Kivérző szerelem című filmet szedték darabokra a kritikusok.
A fő probléma, amiről itthon nem esik szó, hogy a meleg tematikájú filmek többségében az válik drámává, hogy a két főszereplő „más”, ezért a tökéletes (ezáltal válik a „más” pozitív jelzőként különlegessé) szerelmüket nem élhetik meg – ami így nem is lehet problémákkal terhelt, hiszen nem rakódik rá sok-sok év együttlétének unalma, hanem majdnem minden esetben hirtelen fellángolásból indul, hónapokig tart, így tele van szexualitással és szépséggel. Természetesen külön figyelnek arra is, hogy ezeket a karaktereket gyönyörű nők játsszák el a hatás fokozása érdekében. Viszont ezekben a filmekben és sorozatokban olyan szinten romanticizálódik ezáltal a leszbikusság, és olyan kontrasztba kerül a társadalmi elvárásokkal, hogy nem tud egyszerűen belesimulni abba és ezáltal természetessé válni. Hiszen
nem reprezentálódnak a leszbikus kapcsolatok valódi konfliktusai és mindennapjai.
De el kell keserítenem azokat is, akik egy-egy rossz heteró párkapcsolat után úgy érzik, hogy inkább nőkkel kezdenének randevúzni: egyes statisztikák szerint, hiába legális a melegházasság megannyi országban, a nők közötti kapcsolatoknál a legmagasabb a válási ráta (72-75%), és átlagosan 5 évet élnek meg ezek a házasságok. A társadalmi egyenlőtlenséget felelőssé tenni egy kapcsolat nehézségeiért már csak azért sem jó út, mert nem létezik olyan kapcsolat, amelynek konfliktusait, rossz dinamikáját vagy a benne levő emberek megdolgozatlanságát megoldotta volna, ha két ember összeházasodik vagy gyereket vállal, hiába van erre mind a mai napig számtalan párkapcsolati kísérlet.
A másik zavaró hibája a nők közötti szerelmet tematizáló filmeknek, hogy
a tökéletes és az idilli együttesen a male gaze csúcsrajáratásává válik,
ez legtöbbször a férfi rendezőknek is köszönhető. Fontos hozzátenni viszont, hogy a male gaze nem egy kéjsóvár, pornófüggő tekintet, mint ahogy az a kötetben odakintről tekint a lírai énre. Illetve az is az, de sokszor ennél jóval kifinomultabb, nehezen észrevehetőbb, mert annyira belénk nőtt a szocializációnk alatt – de minden esetben tárgyiasító és egydimenziós. Male gaze az is, ami ártatlanul elvárja, hogy egy pizsamapartin a nők párnacsatázzanak, és az is, ami nem tűri, ha egy nő nem gyengéd, szép vagy szenvedélyes.
Ahogy a női testek a legnagyobb eszményiségben és szépségben simulnak egymásnak, abban nincsen semmi mocskos,
ügyetlen, kényelmetlen vagy zavaros, egyszerűen csak szép, idealizált. Ezt a fajta idealizálást szúrja ki Csete is Kupihár kötetében, ami valóban sok mindenről nem beszél, hiszen a lírai énnek egyetlen célja van, hogy Isten szemén keresztül képes legyen elfogadni saját magát. Emiatt túl sok, nőket érintő téma elhallgatásra kerül, ami valóban zavaró, de leginkább azért, mert ha a jelenlegi társadalmi állapotokat és statisztikákat nézzük, feltételezhetően valójában kevésbé érdekli a kiábrándító valóság a mindenhatót, ezért fölösleges lenne érvelni ezekkel a tényekkel. Nevezetesen, hogy
a leszbikus nők ugyanabban a társadalomban szocializálódtak, mint bárki más,
ezért nem lesznek kivételek a szabály alól. Pláne hazánkban, ahol rengeteg nőt ért gyermekkorában abúzus, fizikai agresszió, rengetegen küzdenek a saját testképükkel, az intimitás megélésével, a saját szexualitásukkal. A mai napig hallani azt a szörnyen elbagatellizáló viccet néhány leszbikus nő szájából, hogy azok a nők, akiknek sosem volt orgazmusuk, valójában csak nem voltak még másik nővel. Aki ezt az állítást egy percig is elhiszi, az még nem olvasott életében pszichológiát, nem beszélt nővel erről, vagy nőként nem gondolkozott sosem a saját szexualitásának összetettségén, illetve az azt befolyásoló társadalmi hatásokon.
Sajnos a mai napig nem sok olyan magyar irodalmi szöveg létezik — vagy ha egy ilyen szöveg el is jut megjelenésig, sokszor nem válik az irodalmi köztudat részévé —, ami a homoszexuális kapcsolatokat képes lenne komplexen ábrázolni. Ahogyan az is megfigyelhető, hogy a férfiak, már csak létszámuk miatt is, előrébb járnak itthon a homoszexuális kapcsolatok irodalmi tematizálásában, mint a nők. Mindez sajnálatos, de abban egészen biztos vagyok, hogy a teljes reprezentációt nem lehet egyetlen műtől remélni,
sokkal inkább számtalan irodalmi alkotásnak együttesen kell egy képet adnia mindezekről,
pont úgy, ahogyan a heteroszexuális kapcsolatok is árnyalódnak egy-egy szerző megélésén keresztül. Azt is gondolom emellett, hogy nem egy debütkötettől kellene elvárnunk a teljes társadalmi felelősségvállalást. Azt már mindannyian elfogadtuk, hogy elmúltak azok az idők, amikor egy első kötetnek még elég volt csak sejtetnie egy minőségi hangot, most már kiforrottságot és jól átgondolt koncepciókat várunk el a debütálóktól is. Mindezt Kupihár Rebeka kötete szépen megugorja. Vitathatatlanul egy ígéretes hangú szerző első kötete ez, a szövegek ügyesen komponáltak, jó esztétikai és költészeti érzékről tanúskodnak, ezáltal sikeresen elérik azt az érzelmi hatást, amit a szerző részéről szándékoltnak érzek. Csete Soma kritikáját olvasva viszont elgondolkoztam,
vajon mióta várjuk el a határozott társadalmi kiállást is egy fiatal pályakezdőtől.
Aztán eszembe jutott, hány olyan könyv jelent meg az elmúlt években, amik híján voltak a társadalmi és önreflexiónak, amikor bizonyos szereplőket túlzón vagy pszichológiailag, szociológiailag átgondolatlanul jelenítettek meg. Hogy az elmúlt két hónapban két olyan könyvet is olvastam az egész világon ünnepelt férfi szerzőktől, ahol a nők egyetlen értéke a szépségük volt, bármilyen helyzetben is kerültek elő a szövegben. És aztán annak lehetett szurkolni, sikerül-e végül meghódítani őket vagy sem. Én végül nem szurkoltam, csak félretettem mindkét kötetet, mert ezáltal untattak. Amikor heteró reprezentációról beszélünk valahogy sosem válik evidenssé, hogy megvitassuk, mi is az, amit a könyv mondani akar, mi is az, amiben torzít vagy rossz mintákat mutat, de úgy tűnik egy queer kötetnél ezek már elengedhetetlen szempontokká válnak.
Abban, hogy Kupihár Rebeka versbeszélőinek egyéni megéléseit — legyenek azok a vallásossággal való összeegyeztethetőség nehézségei vagy kísérletek egy alapvetően konzervatív társadalomban az önelfogadásra — a saját szexualitásukkal kapcsolatban kiterjesztett reprezentációként akarjuk olvasni, valószínűleg a marketingnek is szerepe van. Ahogyan a szerző azt a kötet bemutatóján elmondta, a versben előkerülő élethelyzetek nem mind a saját tapasztalatai, sőt, legtöbbször fiktív szituációk, ezeket emiatt szerintem sokkal előbb lehet a szerző belső elképzelésének kiterjesztéseként olvasni, mintsem a társadalom megváltoztatására tett vállalkozásként. Azonban sokat elmond például a kötet kiadójának a szándékairól az, hogy a könyv borítójára eleve fóliát nyomtattak, ami számomra azért is visszás, mert azt állítja, egy olyan országban élünk, ahol jelenleg ezek a bélyegek egytől egyig rá vannak sütve a homoszexuális szerzőkre. Mindezt egy olyan országban, ahol végül nem kell senki nyomására fóliát tenniük a kötetre, csupán a saját marketingcsapatuk találékonysága miatt.
Ezzel pedig ügyes eszközökkel kijelentik, hogy ami más, az valójában különleges.
Ezek által az apró gesztusok által válik a kötet egyfajta társadalmi kiállássá, amitől elvárható a jól átgondolt és határozott aktivista állásfoglalás, akkor is, ha az Kupihárnak sosem volt sajátja.
Olyan partizán szerepet erőltettek ezzel a szerzőre, amit ő maga lehet, hogy nem képes még kitölteni — és az sem biztos, hogy szeretne egyáltalán, amihez pedig minden joga megvan. Ahogyan ahhoz is, hogy megírjon egy könyvet, amiben a saját megélésein keresztül elmondja, milyen nehézségei lehetnek egy fiatal nőnek önmaga szexualitásával kapcsolatban, mind társadalmilag, mind vallásilag. Ezen kívül pedig mindenki másnak is megvan a joga, és bíztatok is mindenkit, hogy írjon verseket, regényeket, tanulmányokat és még megannyi dolgot, amivel a homoszexualitás ábrázolását tovább tudjuk árnyalni Magyarországon is.
Kupihár Rebeka: A heterók istenéhez, Magvető Kiadó, 2024.
A borítófotót Hornyák Adrienn készítette.
