Jelenleg is játsszák a mozik Till Attila legújabb, És mi van Tomival? című filmjét. A sokoldalú alkotóval művészi szerepekről, a premier nyomásáról és a magyar filmipar általános helyzetéről is beszélgettünk.
KULTer.hu: Ha csak a mai napodat nézem, sorban készültek veled az interjúk. Mennyire bírod a filmezésnek ezt az oldalát, hogy sokszor kemény munkával kell eljuttatni az alkotásokat a közönséghez?
Ennek egyrészről van egy fizikai része, itt kell lenni, meg kell próbálni korrekten válaszolni a kérdésekre. Másrészt az egész bemutató komoly nyomást is jelent, hiszen kiállsz a közönség elé, megméretteted magad, és el kell fogadnod, hogy valahogy megítélnek téged és a munkádat. Nem azt mondom, hogy elviselhetetlen számomra a szituáció, de érzem, hogy szabadabb leszek két hét múlva.
Nagyon érdekes azzal alkotóként szembesülni, hogy minden egyes néző más filmet néz.
Akinek van személyes kötődése, minden bizonnyal máshogy éli meg, mint aki kívülről tekint a történetre. Arányok kérdése az egész; hogy áll össze a dráma és humor egyvelege, a film mennyi eleme tetszik valakinek, mennyi nem, és közben mégis ott van az a primer, természetes vágy, hogy szeretnéd, ha az embereknek tetszene, amit csinálsz. Ilyen értelemben ez egy kiszolgáltatott helyzet.
KULTer.hu: A filmről szóló cikkek többsége azzal kezdődik, hogy te is küzdöttél az alkohollal. Mennyire kényelmetlen ezeket a sebeket újra feltépni? Mikor jutottál el arra a reflexiós szintre, amikor látszólag már sallangok nélkül tudsz beszélni a témáról?
Kétségtelenül lehet ez is szorongató. Magamat persze már nem tudom meglepni, hiszen rengetegszer beszéltem róla, meg egyébként is azt gondolom, hogy ilyen esetben ezt muszáj felvállalni. Én azért elsősorban buliivó voltam, de sokkal tisztább, egyenesebb bevallani, hogy van közöm a témához. Azért érzek át mélyen sok mindent ebben a filmben, mert voltam hasonló hangulatokban, rajtam is átfolytak ezek az érzések. És annak a felelősségét is érzem, hogy a saját példámmal hangsúlyozzam, még a legnehezebb helyzetekből is van kiút, vannak lehetőségek. Érdemes átgondolni, hogy az ember mit kockáztat.
Azt is tudni kell, hogy az ilyen témákról való beszédnek, meg egyáltalán annak, hogy az ember hogy érzi magát, korszakai vannak.
Most nem esik nehezemre az egykori alkoholproblémámról beszélni, mert egy stabil, jó időszakomban vagyok, de tudom, hogy ez megváltozhat, akár külső, akár belső tényezők hatására. Az ember könnyen kerülhet olyan helyzetbe, amikor bedugul az élete, és sem szakmailag, sem magánéletileg nem érzi magát elégedettnek, motiváltnak, és ez az állapot nagyon veszélyes tud lenni. Nincs általános recept, de engem véd, hogy sok dolgot csinálok.
A legfontosabb, hogy a belső nyugvópontot megtalálja az ember.
Ez lehet banális dolog, például valaki elkezd egy sportot, rájön mennyire fontos a család, vagy bármilyen közösség, ahol hasonló emberekkel lehetsz, de ilyen akár a siker is, amiből szerencsére nekem jut, főleg a televíziózásban.
KULTer.hu: Erős jelenete a filmnek, amikor a Thuróczy Szabolcs által játszott főszereplő már tiszta, és mindenhol eldobott üvegeket, italt fogyasztó embereket lát maga körül. Gyakran halljuk, olvassuk pszichológiai témájú fórumokon, hogy ha az embernek traumája van, érdemes elkerülni az úgynevezett trigger pontokat, hiszen azok könnyen visszalökhetik őt a korábbi állapotba. De hogy teheti meg ezt egy egykori alkoholfüggő, amikor az ital körüli kultusz mélyen gyökerezik a társadalmainkban?
Hogyne, az egész életünket áthatja az alkohol, nemcsak kapni lehet szinte mindenhol, hanem ott vannak a jelek, az eldobott üvegek a parkokban, a tömegközlekedésen, az utak mellett. Amikor az írás miatt ilyen szemmel jártam a városban, rengeteg hétköznapi helyzettel találkoztam, amelyekben valahogy mindig ott volt az alkohol. Az a nagyon bonyolult ebben, hogy ezeket a trigger pontokat valóban el kell kerülni, de mindenkinél mások lehetnek, így megint csak nincs általános recept.
KULTer.hu: Térjünk vissza a karriered elejére. Már ismert tévés voltál, amikor megérkezett az életedbe a filmrendezés, egyébként pedig szakmád szerint képzőművész is vagy. Személyesen hogy definiálod magad? Hogy férnek meg egymás mellett ezek a szerepek?
Ha valaki ilyesmit kérdez, mindig azt mondom, hogy művészettel foglalkozó ember vagyok, aki szeret a kamera mindkét oldalán lenni és a szereplés mellett ki is találni dolgokat. Ezek az életemben mindig párhuzamosan voltak jelen. Egyébként a ‘90-es években jelentkeztem az SZFE-re, de nem vettek fel, így a filmezés nem lett klasszikus értelemben a szakmám. Az egyetemen intermédia szakon már készítettem filmeket, majd néhány barátommal a Vákuum TV nehezen definiálható projektjében vettünk részt, csináltunk legalább ötven kisfilmet, mindenféle műfaji megkötés nélkül.
Amikor a tévézés megváltozott az életemben a kétezres évek elején a mainstream showműsorokkal, én is megijedtem,
hogy túlzottan csak tévés leszek, és nem fogok tudni filmezni. De akkor inkább megráztam magam, és azt mondtam, küzdeni fogok ezért a célért, 2003-ban már elkezdtem forgatókönyveket írni és papíron filmessé válni. Egyébként azt gondolom, hogy ebből a szakmából nagyon sok mindent meg lehet tanulni elméleti síkon. Én is könyveket olvastam, forgatási videókat néztem, rendezői kommentárokat hallgattam. Majd jött az első filmem, a Pánik, ott jöttem rá, hogy a legtöbbet élesben, gyakorlatban lehet tanulni a filmezésről, a filmcsinálás közben jössz rá sok mindenre. És egyszer csak már filmkészítő is vagy, hiszen csinálod!
KULTer.hu: Izgalmas kettősségnek tűnik számomra, hogy a kereskedelmi tévézésben olyan műsorokban veszel részt, ahol van egy formátum, és bár nyilván kapsz némi mozgásteret, azért a show kreatív keretei adottak. Ezzel szemben a filmre te is önkifejezési formaként hivatkozol. Hogy oldod fel ezt az ellentétet?
Nincs igazi ellentét! A tévé egy alkalmazott műfaj, nem kell félni ennek kimondásától. Lehet jó valami kötött keretek között is. Én filmet is szívesen készítenék úgy, mint ahogy az Egyesült Államokban szokás, ahol már egy kész forgatókönyvvel keresnek fel.
Semmi baj azzal, ha egy mű megadott kereteknek és szabályoknak akar megfelelni,
és bevallottan azzal a céllal készül, hogy elérjen embereket.
KULTer.hu: Érdemes lenne meghaladni a klasszikus szerzői és közönségfilmes megkülönböztetést?
Attól függ, milyen szándékkal készül egy film. Miért ne lehetne kísérletezni? De ha a nézőszámokra gondolunk, annyira nehéz helyzetben van a magyar film, hogy szerintem muszáj lenne egyszerűbben beszélni sok dologról. A nézőket pedig meg kell győzni, hogy a legpraktikusabb az lenne, ha mindenki megnézne minden mozit, és az alapján ítélnénk meg őket, hogy milyen értékeik vannak. Én az És mi van Tomival? esetében is törekedtem arra, hogy bár vannak a filmben kemény jelenetek, lehessen menni a karakterekkel.
KULTer.hu: Több pályázatodat is elutasították az elmúlt években, milyen lehetőségeid vannak most filmet készíteni?
Ugyanolyan rosszak, mint bárki másnak. Most az az opció, hogy elkezdesz forgatni, barátok, kollégák segítenek, kikönyörgöd mások idejét, tehetségét, és akkor létrejön egy olyan mű, mint amilyenekkel találkozunk mostanság. Úgy tűnik, az lesz a helyzet, mint a képzőművészek esetében, hogy már nem az a kiindulópont, hogy valaki kifizeti előre a projektet.
Bizonytalanságban lebeg most minden.
Álszent, hazug a mostani filmes rendszer, a pályázatokkal csak a statisztikákra van szükségük, nem gondolnak semmi igazán előremutatót a magyar filmről, annak hagyományairól, pláne a szerzőiségről, amit valószínűleg még veszélyesnek vagy károsnak is tartanak. De azzal kapcsolatban sincs egy egységes koncepció, hogy a közönségfilmeket azok a legjobb szakemberek, rendezők, színészek készítsék el, akiknek a munkájára szívesen beülnek a nézők, mert nekik még a végén lesz véleményük, kritikájuk. És itt most nem is politikai kritikára gondolok, egyszerűen arra, hogy Amerikában is mindennapos, hogy egy nagyköltségvetésű film sok szűrőn megy át, és minden területen keresik a legalkalmasabb embereket a munkára. És még nekik sem jön össze mindig! Nálunk egy méregdrága film esetében jelenleg óriási rizikó a siker szempontjából a stáb összetétele.
Egy szűk kör kiszolgálására van beállítva a mostani szisztéma, és persze vannak benne anomáliák,
néhány szerző, nagy név kap pénzt, mert ők remélhetőleg mennek fontos fesztiválokra, és akkor majd lehet mondani, hogy minden rendben van, de a nagy többség továbbra is kilátástalan helyzetben van.
KULTer.hu: Mennyiben alakítják át ezek a körülmények a forgatás menetét? A te rendezői attitűdöd megváltozott ezáltal?
Teljesen megváltozik a munka menete. Olyan kérdések jönnek elő, mint hogy hova tudjuk letenni a kamerát az utcán, ha nem fizetünk a helyszínért, el tudunk-e hívni bizonyos szakembereket, milyen technikákat engedhetünk meg magunknak. Az egész film 13 nap alatt forgott, le kellett állni, újra kellett tervezni, néhány nap után mindenki ment csinálni a többi munkáját. Én személyesen nem sokat változtam, nálam sosem volt klasszikus értelemben vett hierarchia, mindig meghallgattam a többiek véleményét.
KULTer.hu: A főszereplők ebben a filmben mintha folyamatosan keresnének valamit. Mi hiányzik igazából az ő életükből, hogy szorultak ki ennyire a társadalomból?
Ha most arról beszélünk, hogy ők függők, akkor egyszerűen be kell látni, hogy ez a téma a fél országot érinti,
hiszen egy függőhöz barátok, családtagok is kapcsolódnak. Nagyon nehéz általánosságban beszélni erről, de aki függő lesz, az vagy valamilyen hiányt akar pótolni, vagy annyira szorong, hogy a mindennapi feladatokat is csak így tudja elvégezni, vagy mint én, annyira pörög egyébként is, hogy ezt a hatást akarja fokozni valamivel. És persze ennek van egy genetikája, lehet örökölni a hajlandóságot, ráadásul az alkoholnak erős az automatizmusa is, borzasztó könnyű rászokni, sokaknál nem is lehet meghatározni egy konkrét pontot, amikortól már függőnek számítanak. A lényeg, hogy az érintett ne legyen teljesen egyedül, mert úgy ezzel iszonyatosan nehéz küzdeni.
KULTer.hu: Sokat gondolkodtam arról a film nézése közben, hogy hogyan lehet megtalálni abban a helyes arányt, hogy a történet ne bagatellizálja el a téma súlyát, de azért mutasson megoldási javaslatokat is. Te hogy közelítetted meg ezt a kérdést?
Az is célunk volt, hogy a karaktereken keresztül megmutassuk, hogy a felépülés sem egy egyenes vonal, egyesek éppen jobb állapotban vannak, másoknak nehezebb, ez lehet egy körforgás, és nehéz, rögös út.
A remény sokkal fontosabb számomra, mint bármi más, én szeretem, ha egy műalkotás megemeli a nézőt.
KULTer.hu: Előző filmed, a Tiszta szívvel óta nyolc év telt el, ami azért hosszú idő két mozi között. Jelenleg dolgozol valamin?
Ha minden jól ment volna, már ez lenne a harmadik filmem azóta, de a koronavírus-járvány és az említett szakmai környezet nem tette lehetővé ezt a ritmust. De most már nem fogok megállni, felgyorsulok, jönnek a függetlenfilmek, ha így lehet, így csináljuk, de nem hagyjuk elhallgattatni magunkat.
Borítófotó: Csiszér Goti/WMN
