A semmiből berobbanó lett Oscar-jelölés ékes bizonyítéka annak, hogy ember, absztrakt lények és antropomorfizált állatok nélkül is lehet komplex módon mesélni természet és élővilág relációjáról, közeledő klímakatasztrófáról, sokszínűségről, nyelvi különbségek áthidalásáról, bajtársiasságról, értékközösségről és földi életünk közös felelősségéről.
Kollektív memóriánkban egészen kiskorunktól élnek olyan szókapcsolatok, mint a ravasz róka, a gyáva nyúl, a bátor oroszlán vagy a lassú csiga, hisz a melléknév-főnév értéktársítás (árukapcsolás) mentén nemcsak az állatvilág sztereotipizáló (akár hamis) törvényszerűségeihez, hanem alapvető nyelvi szerkezetekhez is közelebb kerülhetünk. Nem véletlen az sem, hogy az állatokról szóló filmek (legyen az animációs vagy élőszereplős) leggyakoribb eszköze még mindig az antropomorfizálásban rejlik:
az üzenet, a koncepció átadásához a szereplőket emberi tulajdonságokkal ruházzák fel,
sőt, számos esetben megfosztják őket természetes attribútumaiktól, viselkedésüktől, hogy ezáltal kézzelfoghatóvá, érthetővé, azonosulhatóvá tegyék őket a fiatalabb generációk számára. Ezzel a készítők akarva-akaratlanul feláldozzák a valóságot az elsajátítandó tanulság, a tanmese oltárán: a történet ugyan cuki lényekről, szeretnivaló állatokról szól, róluk (az adott faj valóságáról) vajmi keveset tudunk meg, sokkal inkább eszközként, „vivőfelületként” alkalmazzák őket, hogy egy-egy fontosabb, emberhez köthető alapvetésre hívják fel a figyelmet.
A cél szentesíti az eszközt: a kiskorú nézők szórakozva tanulnak, hisz az imádnivaló karakterek felkeltik és fenntartják érdeklődését, miközben hasznos tudásanyagra tesznek szert.
Ezen a vonalon mozog a szintén Oscarra jelölt A vad robot is,
melyet a DreamWorks azzal fejelt meg, hogy a főszereplő egy embert kiszolgálni hivatott robot, aki a természet-technológia oppozíciót felbontva nemcsak beilleszkedik a vadon közösségébe, de végül, a „szülői” lét feladata által a természetvédelem élő bástyájává válik. Ugyan a beszéd képessége mellett megjelennek a szokásos állat toposzok (ravasz róka, untalan dolgozó hód, téli álmot alvó medve), számos szegmensben a valósággal, a természet rendjével merőben ellentétes események próbálják aláhúzni az átfogó tanulságot. Ilyen az a jelenet is, amelyben az állatok a szélsőséges időjárási körülmények elől a robot által épített bunkerbe menekülnek, majd ragadozók és növényevők szövetséget kötnek egymással a tél lezártáig.
A szándék egyértelmű: a túlélés közös tere szimbolikus, melyben a megkötött béke az összetartás fontosságát, a sokszínűséget, a tolerancia eszményét népszerűsíti. A kérdés persze az, hogy a kétségtelenül pozitív szándék felhatalmazást ad-e az ehhez hasonló határátlépésekre, és ezek felett érdemes-e szemet hunyni, mivel a lényeg a támogatandó elv megértése. Ha a válasz az, hogy mindez beleférhet – A vad robot ettől még valóban hatásos tanmeseként aposztrofálható –, az igazi kérdés inkább az, hogy szükség van-e az ilyen elemekre ahhoz, hogy fiatalokat és felnőtteket egyaránt lebilincselő, hasonló tematikákat mozgató filmeket készítsünk?
A Blenderrel készített Áradás csattanós választ ad a felvázolt dilemmára: nem muszáj megkötni a realitást felbontó kompromisszumot
ahhoz, hogy fiatalok és felnőttek számára is átélhető módon jussunk el létünket meghatározó, egyetemes értékekhez. Gints Zilbalodis animációjában az állatok nem beszélnek, saját természetes nyelvükön kommunikálnak (kivéve a kapibara, aminek hangját egy bébi teve kölcsönzi), rájuk jellemző dolgokat csinálnak – még akkor is, ha itt is fel-feltűnnek irreális helyzetek. A név nélküli, sötétszürke macska kálváriája köré szerveződő narratívában egy váratlan természeti katasztrófa zavarja meg a felhőtlen mindennapokat:
a festői tájat egyik pillanatról a másikra önti el a víz,
mely idővel a házakat, majd a valaha volt emberi civilizációra utaló szobrokat is meghaladja. A túlélés zálogává egy hajó válik, melyet idővel szokatlan csapat irányít: az eredetileg a kapibara által lakott bárkához főhősünk mellett csatlakozik egy labrador, egy kígyászkeselyű és egy gyűrűsfarkú maki, akik együttes erővel próbálják átvészelni a semmiből érkező klímakatasztrófát.
Nem ez az első tényleges dialógus nélküli egészestés animáció, sőt, a tavaly Oscaron induló Robotálmok képében a közelmúltból is lehet emlékünk hasonló alkotásokról, ám az nem állítható, hogy gyakran kerülnek hasonló filmek a mainstream homlokterébe. Pedig a nonverbális, tisztán képi szerkesztésmód meglehetősen közel áll a film alapvetéséhez, a show, don’t tell elvéhez. Hőseink merőben eltérő háttérrel érkeznek a túlélést jelentő hajóra, ám nincs közös nyelvük, egységes jelrendszerük, amellyel képesek lennének szándékukat kifejezni, ezáltal
a nonverbális kifejezőeszközök, térköz, testtartás és tekintet alapján igyekeznek felfejteni a másik intencióit.
Alapvetően ösztönük vezeti őket, ám hamar rádöbbennek, hogy a túlélés érdekében kénytelen-kelletlen össze kell dolgozniuk. A felismerés által formálódó ötfős csoport belső dinamikáját leginkább a macska nézőpontjából ismerjük meg.
A kezdetben bizalmatlan házikedvenc először a kapitányként funkcionáló kapibarával lép szövetségre, idővel a feltétlen szeretetet szállító labradornál ismeri fel „nagytestvéri” felelősségét, majd a kígyászkeselyűtől tanul valamit arról a szellemiségről, amely túlmutat az ösztönvezérelt (csoport)logikán.
Ezekből a szavak nélküli interakciókból, epizodikus szegmensekből épül a film határhelyzetekkel, kihívásokkal teli narratívája.
Minden apró veszélyhelyzet/konfliktusmozaik önmagában is értelmezhető mini tanmeseként (pl. a macskát saját osztályával szemben védelmező kígyászkeselyű), melyek a tetőpontra, később a nyitva hagyott, több értelmezést is megengedő zárlatra állnak össze egységes eszmévé, természet felé tanúsított attitűddé.
Kihasználhatjuk, legyalulhatjuk, átrendezhetjük, mérgezhetjük a természetet, az a végén úgyis visszaveszi azt, ami hozzátartozik: a „víz válik a természet fuvarosává”, hömpölygő áradás magasodik a megmaradt élőlények fölé, akiknek nincs más választásuk, mint együttműködni – úgy egymással, mint a természettel. Jelzésértékű, hogy már egy emberek utáni (vagy emberektől távoli) világ körvonalazódik: valamikor a macskának is volt gazdája, háza, kertje, a kutyáknak is volt otthonuk, ám
valamely rejtélyes okból már csak állatok lakják a földi paradicsomot.
Az Áradás nemcsak arra szolgáltat bizonyítékot, hogy egy súlyos kérdéseket boncolgató filmhez nem kellenek túlzó antropomorfizáló gesztusok, hanem, hogy a szemkápráztató képiséghez bőven elég egy ingyenesen hozzáférhető program is – hisz a kreativitás hozza létre, majd tölti meg élettel a teremtett világot.
Az első pillanattól kezdve él és lélegzik a misztikus, maja kultúrára hajazó erdő, melyet ehhez passzoló, minimalista ambient zene kísér. Minden kép, bejárt helyszín utalásokat, felfejtendő titkokat rejt (elhagyatott város és ház, szobrok, bálna stb.), miközben a videójátékokat idéző miliő – hasonló okokból működött igazán a tavalyi év egyik sikeres indie játéka, a szintén macskáról szóló Stray – puszta létezése (a macska futása, a hajó hánykódása, a vízben elsüllyedő szobrok látványa) elbűvöli nézőjét. Ezekhez társulnak a lélegzetelállító, szimbolikus jelentésrétegekkel ellátott jelenetek, mint a macska víz alatt töltött snittjei, vagy az egyik legszebb „haláltusa”, amit valaha animálva láthattunk. Az angol (Flow) cím tökéletesen fejezi ki azt a csíkszentmihályi értelemben vett élményt, amit az Áradás közben érezhetünk:
az élet kontrollálatlan, sokszor gyönyörű, másszor kegyetlen folyását, melyet nem állíthat meg sem ember, sem állat.
A legtöbb, amit tehetünk, hogy ráhangolódunk a természet ritmusára, és csendben figyeljük a szemünk elé tárt csodát, amit közel sem becsülünk eléggé.
Áradás (Straume), 2024. Rendezte: Gints Zilbalodis. Írta: Gints Zilbalodis, Matīss Kaža. Forgalmazza: Vertigo.
Az Áradás a Magyar Filmadatbázison.
