A Squid Game a dél-koreai popkulturális hullám (hallyu) nyomán ébredő új érdeklődést meglovagolva 2021-ben tarolt a népszerűségi versenyben, legalábbis ami a streaminget, azon belül is a Netflixet illeti. A széria sorra döntötte a nézettségi rekordokat – miközben jellegzetes szimbólumai révén (gondoljunk csak a játékokra, a meghívókártyára, a maszkokra vagy a pink zubbonyokra) szinte azonnal globális jelenséggé vált.
A dél-koreai film felemelkedéséről – amelynek talán még a Cannes-i Arany Pálmánál, illetve az Oscar-díjnál is eklatánsabb példája a sorozat lehengerlő nemzetközi sikere – már sokan, sokfelé írtak (a témában érdemes Teszár Dávid vonatkozó szövegeit olvasni), így erre külön nem térnék ki. Inkább
a széria folytatásában tetten érhető hangsúlyeltolódásokkal, tartalmi újdonságokkal, illetve műfaji megoldásokkal foglalkoznék.
A Squid Game első évada csavaros történetvezetésével, a végletekig feszült, körömrágós jeleneteivel vagy éppen a néha már giccsbe hajló érzelmességével, másfelől a szenvtelen brutalitásával magasra lőtte a nézői elvárásokat.
Az alaptörténet a dél-koreai hullám filmes hagyományait folytatva a társadalmi egyenlőtlenségekkel, az egyéni szabadság, az együttműködés és felelősség kérdéseivel foglalkozik (mintha a francia forradalom piaci viszonyokhoz igazított hármas jelszavát hallanánk). Ehhez a társadalom perifériáján tengődő, legkiszolgáltatottabb alakokat terelték össze egy laboratóriumi túlélőjátékba, ahonnan csak a legjobb, a játékok egyedüli győztese kerülhetett haza élve, és juthatott hozzá a 45 milliárd won (több mint 11 milliárd forint) értékű fődíjhoz. Vagyis
a sorozat, már rögtön az első évadban szélsőséges és univerzális téteket mozgatott: gazdagság és (megnyomorított) élet – vagy halál.
A főhős a magát és családját adósságokba lavírozó családapa, aki mellett a történet előrehaladtával egyre több játékost ismerhettünk meg, szorítva értük (vagy éppen ellenük). Miközben pedig nyilvánvalóvá vált, hogy a játék nem hekkelhető meg, itt egyvalakit leszámítva tényleg mindenkire halál vár.
Egy ilyen szériában a túlélésnél, az életben maradásnál nagyobb tétet meghatározni nem könnyű, sőt, szinte lehetetlen feladat. A Squid Game második évada mégis megpróbálkozik ezzel, a látottak alapján inkább kevés sikerrel. Pedig a tétek ismét mozgásba lendülnek, a drámai súlypontok valamelyest átrendeződnek,
épp annyira igyekszik ambiciózus lenni a sorozat, hogy azért mégse ugyanazt kapjuk még egyszer.
A rendező-kreátor Hwang Dong-hyuk a folytatásban az előző évadban megismert műfaji hibridet oltja tovább. A sorozatban a thriller, a bűnfilm (vagy gengszterfilm), az akciófilm, a krimi és a melodráma műfaji jegyei kavarognak egy disztópikus parabola körül, ám ezúttal egy bosszúfilmes metakeretbe ágyazva, hiszen a játék leállítása és – mint megannyi dél-koreai film esetében – a bosszú lesz a főhős, s ezáltal az egész évad fő mozgatórugója. Nézőként továbbra is az egyes karakterekért szoríthatunk (és kicsit a kollektív célért is), a dráma az egyén szintjén koncentrálódik, a központi történetszál viszont egy John Wick-mese vagy – ha már Keanu Reeves – a Mátrix történetének fabuláját idézi.
A főszereplő dél-koreai Neoként száll szembe az embereket rabszolgasorba taszító, kizsákmányoló rendszerrel.
A referenciális olvasat számos ponton kínálja magát, legyen szó a toborzó ember által a hajléktalanoknak kínált sorsjegyről és kenyérről, vagy éppen a szavazás intézményéről, amelyben szintén a kék, illetve a piros pirula szimbolikája sejlik fel. Ugyancsak ezt a párhuzamot erősíti a sámánnő karaktere, aki egyfajta kifordított Orákulum a versenyzők között.
Az alkotók, vélhetően a kisebb ellenállás felé mozdulva, igyekeztek fokozni a viszonylag könnyen fokozható hatásokat, így a kegyetlenség, a brutalitás az új évadban még látványosabb, még több vér folyik, még nagyobb kontrasztba állítva az ártatlannak tűnő gyerekjátékokat azok pusztító következményeivel. Egyes jelenetek időnként már egyenesen a horrorfilmek (gore, slasher) brutalitását idézik.
Az új évadban viszont a történet mögül néha mintha eltűnne vagy legalábbis látványosan háttérbe szorulna a társadalomkritika.
A társadalmi feszültségek és ellentmondások eddig felvillantott dimenziói nem kapnak további mélységet, sem erősebb kontúrokat, azokat inkább csak aktualizálni igyekeznek az alkotók (többek között kriptocsalók és influenszerek kerülnek be a játékosok új merítésébe).
A játék felszámolására irányuló terv révén a második évadban a túlélés helyett az igazság keresése, illetve helyreállítása emelkedik a történet középpontjába,
de hangozzon bármily magasztosan is – és valójában ez vele az egyik probléma – nem képes felérni az első évadhoz.
Hisz az egész történet egy tanmese, amely a kizsákmányolás és a (poszt)modern egzisztencia körül forog, amikor a magukat adósságcsapdába lavírozó emberek szó szerint és átvitt értelemben is egyik napról a másikra élnek, és végső kétségbeesésükben mindent felraknak arra a bizonyos feketére. Az addig jól működő, jóval átélhetőbb dilemmák helyett előrángatott, nehezen megragadható morális kategóriák beemelése a történetbe túlságosan absztrakttá és szimbolikussá teszi a küzdelmet. Ez nem különösebben termékeny megoldás, hiszen éppen
azzal a fizikai, anyagi-zsigeri dimenzióval megy szembe, mely révén az első évad történetét mindenki a saját bőrén érezhette:
mint saját példájának, az általa megtapasztalt (vagy megtapasztalni vélt) igazságtalanságoknak a hatványozott változatát.
Ez a fajta azonosulási lehetőség szűnik meg azáltal, hogy a I Dzsongdzse által játszott főhős
a második évadban már egy rafinált, jól (ki)képzett és ügyesen konspirálni képes szuperhősként száll szembe a rendszerrel.
A nép egyszerű gyermekéből sérthetetlen Marvel-szuperhőssé, egy igazi Bosszúállóvá válik (talán nem véletlen a „gonosz” játékosok soraiban helyet foglaló rapper, Thanos karakterének megnevezése sem). Ide kívánkozik, hogy a kivégzések erősen stilizált brutalitása, a hosszan kitartott, heroikus képek, a csatajelenetek, a drámai arcközelik és a lassítások mind-mind a képregények világát idézik, erősítve a popkulturális utalásokat, és eposzi magasságokba emelve a jó és a rossz küzdelmét.
Az élethalál-vetélkedő leginnovatívabb mozzanata, hogy a játékba beépítik a szavazás intézményét, vagyis a résztvevők fordulónként maguk dönthetik el többségi szavazással, hogy szeretnék-e folytatni a játékot. Ezt a módszert a játék szervezői demokratikusnak nevezik, ezzel is nyilvánvalóvá téve, hogy a játék a nyugati plurális demokráciák „szabad” piaci, kapitalista viszonyait képezi le. Ám valójában a szavazás duplán sem szabad, hisz beépített emberek is alakítják annak eredményét, másrészt a résztvevők nagyobb hányada kénytelen folytatni, mivel az így megszerezhető töredéknyereménnyel nem menne semmire. Ez a mechanizmus nagyon plasztikusan mutat rá
a résztvevők látszólagos szabadsága, illetve a kényszerű részvétel és az önkizsákmányolás között feszülő ellentmondásra,
és arra, hogy a teljes kilátástalanság milyen könnyedén képes belesodorni bárkit egyfajta önkizsákmányolási spirálba, amelynek a piaci kapitalista megfelelője az adósságspirál vagy a tőke felhalmozása, az anyagi javak vég nélküli hajszolása, amely nemcsak az egyén saját személyes jövőjét, de egy kollektív jövő lehetőségét is felemészti.
A már említett műfaji dimenziókon túl a sorozat bizonyos pontokon egy zombihorrorrá, vagy méginkább egy zombi-akciófilmmé redukálódik, amelynek gazdag hagyománya van Dél-Koreában, gondoljunk csak a Vonat Busanba vagy az All of Us Are Dead apokaliptikus vízióira, amelyek ugyancsak egy kisközösség, a jók, az igazak túlélőharcát kísérik végig.
A második évadban a játékot folytatni akarók jobbára arctalan gonosztevőkké egyszerűsödnek,
ennek legjobb példája a lámpaoltás utáni rajtaütés, amikor néhány, hevenyészett ecsetvonásokkal megfestett antagonistán kívül nem látunk felismerhető karaktereket, csak a féktelen pusztítást, az erőszakot és a káoszt érzékeljük.
De ugyanez igaz a játék zavartalan működését és a rendet fenntartani hivatott erőszakszervezetre, a pink egyenruhás katonákra is, akik arctalan robotként kényszerítik játékra a résztvevőket és végzik ki szenvtelenül a kiesőket. Plasztikusan szemléltetve ezáltal a szélsőséges, elnyomó rendszerekkel kollaboráló karhatalmi szervek felelősségét, akik csupán teszik a dolgukat, hisz ők csak parancsot teljesítenek. Szintén a második évad erénye, hogy a rendfenntartók közül ezúttal megismerhetünk egy lányt, és az ő alakján keresztül nyerhetünk bepillantást a játék korrupt belső működésébe. A történet ezen dimenziója mutat rá a rendszer törékenységére is, hisz
ha a saját morális szabályait sem tartja be a játék, akkor fennáll a veszélye, hogy szétesik, illetve magába omlik.
A félelmen, a pénzügyi függésen túl nem marad más, ami egyben tartsa: egy szabályok nélküli rendszer idővel önmagát számolja fel.
A folytatás legfőbb kérdése lehet, hogy milyen megoldási lehetőséget kínál, kínál-e egyáltalán bármi hasonlót a sorozat. Megváltoztatható-e belülről a rendszer vagy csak saját tehetetlensége, kapzsisága és a ragályos amoralitás vethet véget neki?
Létezhet-e forradalom, valamiféle új rend, vagy a meglévő társadalmi viszonyok újratermelődése elkerülhetetlen?
És ezen a téren vajon melyik dramaturgiai hagyományt fogja követni a sorozat? A hollywoodi mintát, amelynek jó példája a Mátrix-trilógia befejezése, vagy a dél-koreai hullám pesszimizmusa kerekedik felül, amelyben a bosszú, a gyilkos indulat tragédiához vezet, a főhős bukása pedig törvényszerű? Ha minden igaz, már csak néhány hónapot kell várnunk, és a Netflixre érkező harmadik, egyben befejező évadból ez is kiderül.
Squid Game – Nyerd meg az életed, 2. évad, 2024. Vezető író, rendező, producer: Hwang Dong-hyuk. Szereplők: I Dzsongdzse, Tom Choi, Greg Chun, Ü Hadzsun, I Bjonghon, Pak Heszu, Hoyeon Jung. Forgalmazza: Netflix
A Squid Game – Nyerd meg az életed 2. évada a Magyar filmadatbázison.
