A Creed és a Fekete Párduc rendezője, Ryan Coogler ezúttal a horror zsánerében próbálta ki magát, a Bűnösök pedig Jordan Peele társadalomtudatos horrorjaihoz mérhető alkotás lett, ám komoly hiányosság árnyékolja be.
Jordan Peele éveken keresztül humoristaként és komédiaszínészként működött, majd 2017-es, Oscar-díjjal elismert rendezésével, a Tűnj el!–lel betört a horrorzsánerbe. Ezt követően folytatta a sort a társadalmi témákat műfajfilmeken keresztül vizsgáló művekkel, mint a Mi és a Nem, valamint producerként és íróként is közreműködik mások által dirigált, hasonló filmekben (Kampókéz, Csúcs). Peele arra érzett rá, hogy főleg
az USA-ban nagyon is érdeklődik a közönség releváns, a feketéket és más etnikumokat érintő témák,
így a rasszizmus vagy az osztályellentétek iránt, ha populáris formában találkozik ezekkel. Tulajdonképpen Ryan Coogler sem tesz mást bokszfilmjétől, a Creedtől kezdve a két Fekete Párducon át a legújabb kosztümös vámpírfilmjéig, a Bűnösökig.
Peele és Coogler sem egyszerűsítik le a kérdésköröket, nem pusztán a gonosz fehérek és a jámbor feketék állnak szemben egymással, mint a korai, naiv hollywoodi antirasszista filmekben (lásd Sydney Poitier filmográfiáját, ami tele van hasonlókkal). Náluk fekete feketének is farkasa, vagy a Bűnösök esetében inkább vámpírja.
Coogler legújabb alkotása magába szippant és elszórakoztat, de vannak súlyos aránytalanságai.
A cselekmény egy kifejezetten viharos korszakba repíti vissza a nézőt. 1932-ben járunk, a gazdasági világválság, illetve a szervezett bűnözés és annak felszámolására tett kísérletek korszakában. Ugyan szűk hetven évvel korábban Abraham Lincoln megszüntette a rabszolgaságot, a fehérek és a feketék közti egyenlőség még közel sem valósult meg az USA-ban, a szegregáció jellemzi a két népcsoport társadalmi érintkezését, valamint a feketék elleni rasszista támadások sem múltak el.
Ebben a közegben sodródik a bűn útjára az első világháborús veterán ikerpár, Smoke és Stack. Egy nap megelégelik a chicagói alvilági életet és hazatérnek a Mississippi deltára azzal a kevés, de egy szórakozóhely beindítására talán elég pénzzel, amelyet bűnözőkként összekapartak. Be is szerveznek pár embert, köztük Sammie-t, a gitárhoz nagyon értő unokatestvérüket, majd egy régi fűrésztelepen klubot hoznak létre. Sammie koncertjén azonban valóra válik, amire a fiatal férfi lelkész édesapja figyelmeztette: a blues bevonzza a gonoszt, aki egy Remmick nevű, sokat ígérő fickó képében érkezik, de valójában csak vérre és rabszolgákra szomjazik.
A Bűnösökben Coogler ügyesen fésüli össze a társadalmi jelentést a korrajzzal, a gengszterzsánerrel és a horrorral,
de azért a játékidőn és az aránytalanságain is érezhető, hogy ez a fajta hibrid már sok a jóból. A rendező szükségét érezte annak, hogy a lehető legalaposabban bemutassa főhőseit, különös tekintettel Sammie-re, a Michael B. Jordan által megformált Stackre és Smoke-ra. Így a cselekmény első fele egy jó hosszúra nyúlt expozíció, az előzetesekben is csak egy-két snitt erejéig megmutatott vámpíroknak nyoma sincs. Ebből persze profitál is a Bűnösök, mert így – akár a nagyon hasonlóan felépített Robert Rodriguez-klasszikus, az Alkonyattól pirkadatig – nem pusztán kemény legényeknek látjuk a karaktereket a végső összecsapás során, ahogy az áldozatokat sem csupán feláldozható „táplálékként” értékeljük. A három főhőssel összefüggésben
a fontosabb mellékszereplők is jellemet, legalább két dimenziót kapnak,
legyen szó a Hailee Steinfeld által alakított Mary-ről, Stack volt barátnőjéről, aki a gyász és a férfi iránt érzett, látszólag reménytelen szerelme miatt igazán sebezhető a gonosz számára.
A gond csak az, hogy emiatt
a Bűnösök túl hosszú, a két óra tíz percből bőven ki lehetett volna vágni legalább tíz–húsz percet,
hogy feszesebb és ütősebb legyen. Vagy más megközelítésből: kár, hogy Coogler ebből az ötletből mozifilmet, nem pedig egy minisorozatot gyártott, ha már ilyen alaposan kidolgozta az egyébként tényleg érdekes karaktereit és a társadalmi miliőt. Ez utóbbi problémából következik, hogy a vámpírok, illetve a fővámpír, Remmick nem kap túl nagy hangsúlyt és túl sok játékidőt, holott Jack O’Connell kiváló alakításának köszönhetően szórakoztató figura. Megy-megy előre a fő történet, Smoke-ék építik a klubot és annak személyzetét, elindul a buli, aztán egyszer csak Coogler bedobja Remmicket a semmiből. Hatásos a felvezető jelenete, de nem sok mindent tudunk meg sem az eredetéről, sem a motivációiról. Persze az Alkonyattól pirkadatig sem sokat időzik el a vámpírok bemutatásán, de lényeges különbség van a két film vérszívói között.
Míg Rodrigueznél a vámpírok egyértelműen ösztönlények, szörnyetegek, Cooglernél intelligens ragadozók, akikben megmaradt valamennyi az emberi személyiségükből is, csak immár egykori szeretteikkel szemben is Remmicket szolgálják. Maga
a fővámpír pedig felvázol egy magasztos küldetést, ami szép allegória a filmben megjelenő társadalmi problémára,
azonban az antagonista túl rövid ideig van jelen a cselekményben ahhoz, hogy ezáltal Coogler érdemben árnyalni tudja a karaktert. A lezárásnál sem érezte, hol a határ, így a végső leszámolást követően nem elégszik meg azzal, hogy szépen összekösse a nyitányt és a finálé utáni levezetést, hanem be kell dobnia még egy grandiózus és véres akciójelenetet.
A vámpírmítosz mint a társadalmi probléma – ez esetben a szegregáció és a kölcsönös rasszizmus – allegóriája azonban nagyon is működik a Bűnösökben.
Coogler zseniálisan megtalálta az összhangot a látszólag különböző minőségek között.
Felsorakoztatja a műfaj filmes leágazásának minden jellegzetességét, legyen szó a fokhagyma, a napfény vagy a szívbe döfött karó vámpírpusztító hatásáról, illetve arról, hogy a vérszívó csak invitálás után tud belépni egy helyiségbe. Coogler ez utóbbit különösen kreatívan használja a korrajzhoz és a mindenkori rasszizmus metaforikus, stilizált bemutatásához.
A harmincas évek elejének kisvárosi miliőjében látjuk, hogy az élet természetes része a szegregáció,
a feketéknek még külön jegyváltó pultokat is kialakítottak a vasútállomásokon, hogy minimalizálják a fehérek társadalmi érintkezését velük. Erre a jelenségre mintegy ellenreakcióként hozza létre Smoke és Stack a klubot, ahová csak feketék léphetnek be. A szegregáció motiválja Stacket arra is, hogy bár nyilvánvalóan ő is érez még valamit ex-barátnője iránt, múltbeli sérelmei miatt, a nő bőrszínére hivatkozva elutasítja Mary-t. Vagyis a fehérek a feketékre, a feketék pedig a fehérekre tekintenek „vámpírok”-ként, akiket nem akarnak beengedni a köreikbe.
A vámpír tematika továbbá egy keserűen ironikus allegória abban az értelemben is, hogy ez még a zenénél is hatékonyabb erő, ami egyesíti a különböző rasszhoz tartozó, pusztán a származás és a bőrszín miatt elkülönülő embereket. A zene – mint azt egy didaktikus, szürreális vízióvá terebélyesedő jelenet is bemutatja – nemcsak a jelen, hanem a múlt és a jövő feketéit is egyesíti, a pergő ritmus és a tánc extázisa lebontja a korlátokat a generációk között. Amikor viszont Remmick bebocsátást kér, Smoke-ék nem hajlandók őt ebben a kollektív extázisban részesíteni, pedig akkor még nem tudnak mást róla, csak azt, hogy egy fehér ember, aki társaival együtt elmondása szerint rajong a bluesért, sőt, ő maga is kiváló zenész. Úgy tűnik, Smoke olvasatában a zene mégsem mindenkié, mégsem bont le minden korlátot, hanem az elkülönülés és a kirekesztés egyik referenciája lesz, mivel
„Mi” élvezhetjük a klub adta előnyöket, „Ők” nem, mert gyanúsak a bőrszínük miatt.
A vámpírizmus viszont több értelemben is lebontja ezeket a korlátokat. Ugyanakkor a feketék hiába vezetnek be egy „ellen-szegregációt”, szerveznek klubot a testvériség és a zene mint az egymás közti konfliktusokat feloldó populáris művészet szellemében, a vámpírok felbukkanása és a fekete közösség tagjainak átváltozása, Remmickkel való kollaborációja miatt bizalmatlanok lesznek egymással szemben.
Ez az USA viszonylatában nemcsak az afro-amerikaiakkal, hanem általában a többi rasszal és etnikummal kapcsolatos problémát is eszünkbe juttathatja. Az amerikai őslakosok például a 19. században megvetették azokat, akik beálltak az amerikai hadseregbe felderítőnek, nem tekintették őket többé közülük valónak, és vannak radikális feketék, akik a fekete rendőrökhöz is hasonlóan viszonyulnak. A kérdés ennek kapcsán viszont az, hogy ha nincs meg a bizalom, ha a fehér politikai hatalom képes ilyen szinten megosztani az etnikai csoportokat, akkor azok hogyan harcolnak a jogaikért,
hogyan állnak ki az elnyomás és a diszkrimináció ellen, hisz egymást is gyűlölik valamiért.
A Bűnösök egyik legfőbb dilemmája éppen ez, ami természetesen a végső, nagy akciójelenetben csúcsosodik ki, amikor az életben maradt szereplők súlyos döntésekre kényszerülnek, szembekerülve egy-egy átváltozott barátjukkal vagy hozzátartozójukkal. Ekkor értik meg igazán a szegregáció komplikáltságát: habár lehet, hogy a fehér politikai hatalom indította el, de azáltal, hogy akár egy hasonlóan szélsőséges ellenreakció, akár árulás révén fekete fekete ellen fordul, ők maguk is fenntartják és erősítik a rasszista intézményeket.
A végső leszámolásig persze túl gyorsan jutunk el, ami következik abból is, hogy Coogler aránytalanul sok időt szán a felvezetésre. Ettől még a Bűnösök nem válik az Alkonyattól pirkadatighoz hasonló, trash-hatású akcióhorrorrá, hanem megmarad javarészt intelligens zsánerfilmnek. Ráadásul az, hogy Coogler takarékoskodik az akcióval egészen a végkifejletig, meghálálja magát,
amikor ugyanis eldördülnek a fegyverek és fröccsen a vér a szívbe vert karó nyomán, az igazán ütős,
főleg, hogy a direktor energikus rendezése, a vágás és a vérpezsdítő zene elsőrangú audiovizuális élményt nyújtanak. Creed és Fekete Párduc ide vagy oda, hibái ellenére kétségtelenül a Bűnösök a rendező pályájának eddigi legjobb filmje, és ahhoz sem férhet kétség, hogy az év egyik legjobb horrorja.
Bűnösök (Sinners), 2025. Írta és rendezte: Ryan Coogler. Szereplők: Michael B. Jordan, Hailee Steinfeld, Miles Caton, Jack O’Connell, Wunmi Mosaku, Jayme Lawson, Omar Miller, Delroy Lindo. Forgalmazó: InterCom
A Bűnösök a Magyar Filmadatbázison.
