„Új, tavaszi seregszemle” – ezt az Ady-verscímet idézte Tóth Béla a Magyar Képzőművészek Kelet-Magyarországi Szervezete által 1968-ban megrendezett Területi Tavaszi Tárlat katalógusának előszavában. Majd így folytatta: „ez lehetne a tavaszi tárlatok mottója is. Művészeink ilyenkor mutatják be egy évi termésük legjavát, s a közönség érdeklődve várja és örömmel üdvözli kedvelt alkotói megjelenését, az ismert és értékelt sajátságokat vagy az újak felvillanását, a gazdagodás, a fejlődés, a frissülés jeleit.”
A kiállítást akkor immár negyedik alkalommal tartották meg, ami azt jelenti, hogy az első ilyen bemutatkozási lehetőség 1965-ben nyílt meg. Azaz pontosan hatvan esztendővel ezelőtt. Jubileuma van tehát annak a kelet-magyarországi, területi tárlatsorozatnak, amely a jelenlegi kiállítás-széria közvetlen előzményeként tartható számon. Sőt,
maga a Debreceni Tavaszi Tárlat is krisztusi korba lépett,
hiszen 33 éve, 1992 óta teszi lehetővé a városhoz kapcsolódó alkotók számára a rendszeres nyilvánosságot.
Amikor 1965-ben első ízben szerepeltek közösen a kelet-magyarországi régiók festői, grafikusai, szobrászai, a katalógus előszavában Kádár Zoltán így fogalmazta meg a kitűzött célt: „az Alföldön élő különböző művészi csoportosulások és egyéni törekvések együttesen lépjenek a közönség elé”.
A szolnoki és a kecskeméti művésztelepek tagjain túl Debrecent és környékét ekkor olyan jelentős festők képviselték,
mint Holló László és Félegyházi László, Menyhárt József és Józsa János, Bíró Lajos, Maghy Zoltán és Madarász Gyula. A következő évek területi tavaszi tárlatain pedig olyan alkotók csatlakoztak hozzájuk, mint Várkonyi Károly és Móré Mihály, Bényi Árpád és Makoldi Sándor. E nagyjából három generáció akkori legfiatalabbjai később maguk is elismert, iskolateremtő művészek lettek. Az ő festői, grafikusi tevékenységüknek és pedagógiai érzékenységüknek volt köszönhető, hogy negyedszázad múlva, a rendszerváltás táján egy új, fiatal nemzedék lett állandó szereplője a Tavaszi Tárlatoknak, és választotta mesteréül a felsoroltakat. Mostanra pedig a ’90-es évek ifjai váltak mesterekké, akik mellé immár újabb generációk csatlakoznak: tanítványként vagy a tanítványok tanítványaiként. Ám nemzedékektől függetlenül mindőjükre az volt jellemző és az jellemző ma is, hogy ugyanahhoz a tágabb régióhoz kötődve, az elődökhöz vagy az utódokhoz hasonlót, de hozzájuk képest mást is, valami újat mondanak el erről a tájról, erről a városról, s főképpen a saját alkotói látásmódjukról.
Talán éppen a művészlét e nagy láncolata a legnagyobb jelentősége a Debreceni Tavaszi Tárlatoknak,
illetve előzményeinek, a területi bemutatkozások hosszú sorának.
Akár a város lakójaként, akár innen elszármazottként, akár az itteni művésztelepekhez kötődőként, de a debreceni alkotók közösségéhez tartozás egyik alapeleme évtizedek óta éppen az lehet, ha valaki időnként vagy visszatérően e társas kiállításokon teszi közzé friss munkáit: formanyelvtől, technikától és művészi hitvallástól függetlenül.
Fiatalon bemutatkozni, majd évtizedeken keresztül nyilvánosság elé lépni a Tavaszi Tárlatokon, s közben elismert mesterré válni.
Aztán pedig: a következő nemzedéknek átadni a stafétát – meg a stafelájt és az ecsetet vagy a ceruzát, a hidegtűt, a vésőt, a fényképezőgépet. A mostani tárlaton látható festmények és plasztikák, tűzzománcok és konceptuális objektek létrehozói közül sokan ilyen úton jártak és járnak. Részint a mesterek tradícióját követő, részint újító módon alkotva, de mindenképpen a saját életművet szisztematikusan építve. Úgy vélem, hogy 2025 tavaszán derűlátásra adhat okot számunkra ez a sajátos debreceni hagyománytisztelet, a megőrzésnek és megújulásnak ez a folyamatossága. Ne becsüljük alá, hogy mekkora érték manapság – a hirtelen változó külső körülmények, a finanszírozási nehézségek, a kulturális értékek relevanciájának megkérdőjelezése idején – a kontinuitásba vetett bizodalom.
Értékként kell számon tartanunk a kiszámíthatóságot.
Azt, ahogyan a hosszú idő során, még a rendszerváltástól is függetlenül, a döntéshozók cserélődésein is átívelve az önkormányzat – korábban a városi tanács – újra és újra lehetővé teszi, sőt, támogatja ezt az immár hat évtizedes, szűkebben nézve is 33 éves tárlatot.
Egy-egy szervezet, közművelődési intézmény, illetve néhány személy pedig lelkesen és professzionálisan, tavaszról tavaszra előkészíti és megszervezi az új festészeti és grafikai, iparművészeti és szobrászati, vagy éppen fotográfiai és digitális munkák közönség elé tárását. S ami mindennek a feltétele: évről évre vannak művészek, akik vállalják a részvételt, hogy alkotásaikkal újra és újra vagy először megmutatkozzanak. A tavaszi tárlatokra vonatkozó szervezői elképzelések, katalógusszövegek és kiállításmegnyitók nemcsak a ’60-as években, nemcsak 1992-ben, hanem manapság is a művészek közösségében esztendőnként megélhető újrakezdés fontosságát fogalmazzák meg.
Az egyfelől körforgásszerű visszatérés biztonságát, másfelől pedig a megújulás ígéretét óhajtjuk – 2025-ben is.
Hiszen ősi ösztönünk, a szakrális hagyományba ágyazódó reménységünk azért sóvárogni, hogy eljöjjön a tavasz s a földben nyugvó magvak a fény, a meleg és a víz hatására szárba szökkenjenek, virágot, majd termést hozzanak.
Az idei tárlaton különösen is érvényes ez a metaforasor, hiszen a 2025-ben fődíjas alkotás (Szép a vetés) a témájával, anyagával és címével is előhívja mindezt. Sőt, Csernok Tibor munkája eszünkbe juttathatja Vörösmarty consolatióját: „Szép a vetés, dús volt az aratás, / Sok gond után kedves vigasztalás.” (Szabad föld, 1843.) De felidézheti Térey János 2009-es Debrecen-drámájának, a Jeremiás avagy Isten hidege játékos-ironikus optimizmusát is. Azt a részt, amikor olyan nagy esőzés éri a várost, hogy még a Tócó is megárad s végre elmúlik az aszály, megszűnik a szárazság:
„Él a vetés, virul Árkádia. / Víg legelő zöldell és víg kert, mintha az éden; / Nő a remény, hogy lesz még aratás.”
Profán világunkban éppen a művészet – az irodalom és a színház, a zene, a festészet és a szobrászat – képes a teremtésnek ezt a tavaszról tavaszra megtörténő, ám a klímakatasztrófa idején mégsem egészen bizonyosan bekövetkező rituáléját, a körforgásszerű újjászületést felmutatni. Felmutatni egyfelől megrendítő módon, másfelől viszont: felszabadító humorral.
A tárlat megtekinthető a debreceni Kölcsey Központ Bényi Galériájában, 2025. május 17-től július 6-ig.
A szöveg a megnyitóbeszéd szerkesztett változata.
Fotó: Miskolczi János
