Nicolas Cage újabb őrült filmmel jelentkezett, merthogy ő már régen felhagyott a hagyományos hollywoodi mesékkel. A szörfös egyszerre hátborzongató és mulattató kafkai allegória korunk problémáiról, idegengyűlöletről és toxikus maszkulinitásról.
Nicolas Cage-nek volt egy korszaka, amikor őt tartották az első számú akciósztárnak Hollywoodban A sziklának, a Con Airnek és az Ál/Arcnak köszönhetően. Persze már a korai filmjeiben is látszott, hogy hajlik az őrültebb dolgok felé, mint amilyen a Coen-fivérek Arizonai ördögfiókája vagy David Lynch Veszett a világja, de a színész idősebb koráig nem mert vagy akart kiszabadulni a hollywoodi skatulyából. Majd a 2010-es években bedobta a gyeplőt, jöttek az indie és trashprodukciók, mint a Joe, a Mandy, a Prisoners of the Ghostland vagy a Disznó, tavaly pedig Cage egy deformált arcú sorozatgyilkost alakított a Longlegs című pszichothrillerben. Azért vissza-visszakacsintott Hollywood felé A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlyában, de itt is hű maradt zakkant önmagához, mivel saját magát alakította. Szerencsére Cage-nek nem jött meg az esze, legújabb, tavaly Cannes-ban debütált szürreális thriller-drámája,
A szörfös, hozzá méltó módon elborult alkotás, groteszk iróniával és nyomasztó kafkai helyzetekkel
a mainstream filmkészítőnek semmiképp sem nevezhető ír rendezőtől, Lorcan Finnegantől.
A szörfös akár egy westernszerű akcióthriller is lehetne, hiszen a messziről jött idegen és a helyi kemény legények kerülnek szembe egymással, akár az Idegen a vadnyugatonban, a román Kutyákban vagy a magyar Kojotban. Cage játssza az egyszerűen Szörfösnek nevezett főhőst, aki a felnőttlét küszöbén álló fiával visszatér szülőföldjére, Ausztráliába, hogy visszavásárolja családja otthonát, valamint megmutassa saját gyermekének azt a gyönyörű partszakaszt, ahol ő annyi hullámot meglovagolt. Alig érkeznek meg, máris felöltik a szörfruhát, és deszkájukat felkarolva belegázolnak a forró homokba, hogy meghódítsák az óceánt. Igen ám, de
egy nagydarab fickó állja útjukat, aki azzal fenyegetőzik, hogy elkeni a szájukat, ha nem takarodnak el onnan.
Főnöke, Scally, aki egyben a helyi szörfös bandát is vezeti, szép szavakkal, de nagyjából ugyanazt mondja hősünknek: nem idevalósi, tehát nincs joga a vízbe menni. Ez természetesen felháborítja Cage karakterét, de fia előtt még nem akar jelenetet rendezni. Ám makacs ausztrál vér csörgedezik az ő ereiben is, így nem hagyja annyiban a dolgot. Ezt azonban hamar megbánja, miután többnapos szenvedés vár rá, ahogy próbálja megszerezni a pénzt, amellyel visszavásárolhatja családi házát, és úgy véli, jogot formálhat a vitatott partszakaszra.
Habár A szörfös előzetese azt sugallja, hogy ez egy kvázi modern western lesz, amelyben majd a hős igazságot tesz és kiűzi a gonosztevők bandáját az „ígéret földjéről”, Lorcan Finnegan filmje valójában a kultikus Ted Kotcheff-dráma, a szintén az ausztrál vad vidékről szóló Félelemben élni párdarabja. Sőt mi több, Finnegan műve még annál is radikálisabb és szürreálisabb, amelyet a képi világ is jelez. Irreálisan élénkek a színek, valamint olyan sárgás tónusuk van, hogy az szinte elvakítja a nézőt is. Ez elsődleges szinten természetesen azt a képzetet erősíti, hogy pokoli meleg van,
épkézláb megoldás híján pedig Cage hőse a part feletti kis parkolóban kénytelen aszalódni a tűző napon.
Ha sokáig tartózkodunk kint a nyári hőségben (egyébként a film sztorija szerint éppen karácsony van – üdv Ausztráliában!), akkor nemcsak az agyunk forr fel, hanem másképp is látjuk a világot a jókora UV-sugárzás és vakító fény miatt. Ezt képezi le a furcsa képi világ, ami egyúttal arra is utal, hogy a kánikula csak fokozza azt az őrjítő, idegtépő várakozást és tehetetlenséget, amelyet Cage Szörföse érez. Ha kocsiba ül, megfő, ha kint tartózkodik a napon, gutaütést és leégést kockáztat, ha egy fa árnyékába menne, akkor lehet, hogy egy kígyó marja meg, ha pedig a vízbe gázolna, Scally emberei verik össze. Minden amellett szól tehát, hogy elmenjen innen, de nem teszi, mert makacssága nem engedi.
Finnegan és alkotótársai
remekül érzékeltetik ezt az észbontó és roppant dühítő helyzetet a különféle szürreálisnak ható bevágásokkal és abszurditásokkal,
amelyek Cage hősével történnek. A szörföst áthatja a Félelemben élnire és Franz Kafka műveire jellemző groteszk irónia, mivel az alkotók tudatosítják, hogy a főszereplő legalább annyira oka saját testi-lelki nyomorának, mint Scally és a többi furcsa helyi lakos – beleértve a rendőrt is, aki értetlenül áll az előtt, hogy a Szörfös őt hívta a banda ellen, nem pedig maga verekszik meg Scally embereivel. Ezt vizuális metaforával is megerősítik a film készítői: a cselekmény egy pontján a kukában és a bokrok között élelemért és vízért kutató hősre rávágnak egy jellegzetes ausztrál sündisznót. A sün, bár veszélyes lehet, távolról ártalmatlan, sőt, még aranyos is. Cage hőse hasonló szituációban van: forr benne a düh és legszívesebben elbánna a szörfös bandával, de több okból kifolyólag is passzív marad, így nem egy veszélyes és harcias férfi benyomását kelti, hanem egyszerűen csak szánalmas.
A szörfös több annál, mint aminek eleinte mutatja magát. Egyrészt egy kafkai allegória: története emlékeztet a cseh író klasszikusaira, A perre, azon belül A törvény kapujában című fejezetre, valamint A kastélyra. Ezekben közös, hogy hőseik be akarnak jutni valahová, illetve meg akarnak tudni valamit, azonban céljukban folyamatosan akadályozza őket a bürokrácia, a társadalom vagy egy embertelen intézményrendszer. Egy idő után már valószerűtlennek, abszurdnak tűnik az a sok fal és lehetetlennek látszó helyzet, amelyek elbizonytalanítják az egyént és elijesztik küldetésétől. A Szörfös leginkább A kastély parafrázisa, habár Scally említ egy tanmesét a filmben egy keleti szerzetesről, aki tanítványait több napon keresztül várakoztatta a kolostor előtt, mire végül beengedte őket, mert meg kellett ismerniük az igazi szenvedést. Finnegan műve
zseniálisan egyensúlyoz a valószerűség és az abszurditás határán,
olykor a néző is joggal hiheti azt, hogy amit lát, az csak egy napszúrást kapott ember víziója. Ám A szörfösnek éppen ez a lényege, hogy rámutat az emberi civilizáció – beleértve modern világunkat – olykor értelmetlennek ható beavatási rituáléira, amelyek megkeserítik a kapcsolatokat és eltorzítják az identitást, akármilyen hihetetlennek tetszenek is. Ugyanez zajlik a Félelemben élniben, csak ellentétes irányban, és nem a tengerparton, hanem az Outbacken, az izzó pusztában: ott a helyiek mindenáron le akarják részegíteni és zülleszteni a főhős tanárt, hogy közéjük tartozzon, itt pedig a szörfösök minden próbatétel során azt bizonygatják, hogy Cage modern technikával körülvett és vállalati kapitalizmusban elmerült hőse túl puhány már ehhez a vidékhez.
A filmben kifejezetten a destruktív vagy toxikus maszkulinitás kerül célkeresztbe. Scally mindenkit puhánynak és a hullámok uralására méltatlannak tart, amennyiben egyrészt nem ausztrál, másrészt nem esik át a kegyetlen rítuson, amelynek köszönhetően bebocsátást nyerhet a szörfösök világába. Ezek ugyan megkerülhetetlen „játékszabályok” a környéken, elég egyértelművé válik a cselekmény során, hogy Scally nem valami pozitív értékrendet képvisel, hanem egy igen káros férfiidentitást erőltetne rá az ausztrál származású főhősre – és csak a főhősre, mert például a külföldieket, akik tényleg „idegeneknek” számítanak, szimplán orrba vágják a verőemberei. Ez egyértelműen az a típusú maszkulinitás, amely manapság divatos kifejezésként jelenik meg a (feminista) publicisztikában.
Ez a fajta „toxikus” férfiidentitás exkluzív, kizárja azokat az egyéneket, akik nem felelnek meg a normáknak.
Ebből fakad az erőfitogtatás a férfi-férfi, vagy a férfidominancia a férfi-nő kapcsolatokban. Ezzel összefüggésben találó szimbólum a hullámlovaglás, hiszen a profi szörfös megáll a deszkán, nem gyűri maga alá a víz, bizonyos értelemben még „formálja” is a hullámokat. Ez egyértelműen a dominancia jelképe: amelyre a toxikus maszkulinitás elvei szerint egy „igazi férfinak” törekednie kell.
Kérdés persze, hogy ha a Szörfös hajlandó beadni a derekát, és elsajátítja Scally csoportjának viselkedésmintáját, akkor valaha beléphet-e a klubba, jogot kap-e arra, hogy meglovagolja a hullámokat. A film kafkai mivolta abban is rejlik, hogy Cage hőse hiába válik a helyiekhez egyre hasonlóbbá, nagyon úgy tűnik, hogy csak szórakoznak vele. Fontos mozzanat, mely egy további, általánosabb értelmezési réteget nyit meg, hogy Scallyék a főszereplő képébe vágják:
lehet, hogy egykoron itt lakott, de már nem igazi ausztrál.
Nagyon idekívánkozik Alfred Schütz osztrák társadalomtudós fejtegetése az idegenről és a hazatérőről. Schütz szerint a két típusban közös, hogy mindketten számkivetettek. Az idegen helyzete persze egyértelműbb, hiszen egy számára ismeretlen földre téved, ahol új kulturális identitást kell kialakítania magának. A hazatérő viszont ellentmondásosabb, mivel egykoron hazájában, szülőföldjén helyinek számított, hosszabb távolléte után viszont már olyan mértékben megváltozott a kulturális közeg, hogy azt idegennek érzi, illetve őt magát idegenként kezelik.
Éppen ez a helyzet a Szörfössel, akinek szívét megmelengetik azok a nosztalgikus, gyerekkori képek, amelyek elméjébe tolulnak az ismerős partszakasz és a hatalmas hullámok láttán.
Görcsösen fel akarja idézni a visszahozhatatlan, elveszett gyerekkort, akár úgy, hogy fiát is „megfertőzi” a hullámlovaglással.
Ám szenvedéseit legalább annyira okozza ő maga, mint a xenofób és toxikusan maszkulin Scally és bandája. Cage karaktere is hibás, mivel képtelen elfogadni, hogy az ő fiatalsága már elmúlt, a helyi új generáció pedig akármilyen bunkón is viselkedik, már nem ismeri (el) őt, aki évtizedeken keresztül az USA-ban élt. Görcsös ragaszkodásával és már-már neurotikus nosztalgiájával tulajdonképpen azokhoz hasonló, akik ellen harcol és akiket megvet.
Finnegan és társai ezáltal szépen átalakítják az erőviszonyokat a sztori végére,
más megvilágításba helyezve Scally csapatát és Cage hősét egyaránt: míg eleinte legszívesebben mi is legyalulnánk valamilyen módon a banda tagjait, addig a cselekmény végére a főszereplőt látjuk eszelősnek és embertelennek, mert képtelen elfogadni, hogy már nem érti, sőt, nem is szereti igazán egykori szülőföldjét – vagy legalábbis azokat, akik itt élnek.
A szörfös rétegzett film, ami inkább elgondolkodtat, semmint elszórakoztat.
Nem nehéz darab, kétértelműsége is jól dekódolható,
mégis csalódást okozhat azoknak, akik az előzetes alapján egy hagyományosabb, földért folyó küzdelmet bemutató akcióthrillerre vágynak. Nicolas Cage új filmje ugyan nem elégíti ki a műfaji elvárásokat, de épp ez adja az erejét. A felszín alatt olyan kérdéseket boncolgat, mint az elveszett gyerekkor, az identitáskeresés vagy az idegengyűlölet – és közben minket is gondolkodásra kényszerít.
A szörfös (The Surfer), 2024. Rendezte: Lorcan Finnegan. Írta: Thomas Martin. Szereplők: Nicolas Cage, Julian McMahon, Nicolas Cassim, Miranda Tapsell, Alexander Bertrand, Justin Rosniak, Finn Little. Forgalmazza: Fórum Hungary
A szörfös a Magyar Filmadatbázison.
