Michael Shanks filmje a való életben is egy párt alkotó Dave Franco és Alison Brie főszereplésével és egy rendkívül szuggesztív plakáttal hívta fel magára a figyelmet, de a kész mű sajnos nem ad többet a párkapcsolati klisék felsorolásánál, ráadásul a műfaji vonulata sem elég extrém ahhoz, hogy A szer szintű borzongást érezzünk.
Ahogy az emberi életet, úgy a párkapcsolat bizonyos szakaszait is hajlamosak vagyunk összefüggő narratívaként, illetve fejlődési ívként elképzelni. A kezdeti rózsaszín köd után jönnek a munkás hétköznapok, mígnem egy bizonyos ponton túl mindkét fél érzi, hogy innen nincs visszaút. Michael Shanks filmjének izgalmas vállalása, hogy azon a ponton kapcsolódik be a főhősök viszonyába, amikor
még nem született valódi döntés arról, hogy a két ember mit is akar pontosan egymástól.
Dönthetnek úgy, hogy ez egy kicsit hosszabb és komolyabb kaland volt, de a következő szakaszba is léphetnek, amikor már a valódi elköteleződés következik. Ebben a filmben a horror tehát részben ennek a döntésnek a súlya, az azzal kapcsolatos szorongások kivetülése, hogy nem lehet tovább húzni a végső döntést.
Tim (Dave Franco) és Millie (Alison Brie) a külvilág számára boldog párnak tűnnek. Épp most költöztek egy nagyobb házba vidékre, jöhetne az ilyenkor szokásos lánykérés. Csakhogy amikor erre sor kerülne, csúnya félreértés történik. A párnak tehát ebből is fel kellene épülnie, de nagyobb probléma, hogy elkezdenek furcsa dolgokat tapasztalni, például, hogy bizonyos pillanatokban összeragadnak, testileg is eggyé válnak. Világossá válik számukra, hogy
csak akkor tudják megoldani a helyzetet, ha a kapcsolati problémákkal is őszintén foglalkoznak, talán közös életük során először.
A testhorror egyik pillanatról a másikra vált ismét rendkívül kurrens szubzsánerré. A szer óriási kritikai és közönségsikert aratott, és abban a tekintetben is nagyon eredményesnek bizonyult, hogy el tudta tüntetni a magas és a populáris művészet közötti határokat. És persze az is egyértelmű, hogy ezeknek a filmeknek miért ennyire effektív a hatásmechanizmusa: az emberi test határainak kitágítása zsigeri hatással van a nézőkre, felidézi a legelemibb félelmeket, olyan emocionális bevonódást eredményezhet, mint nem sok más műfaj. Hiszen, ha a test részekre bontható, átalakítható, akkor azt is meg kell kérdőjeleznünk, hogy mitől nevezhető valaki embernek.
És azt is feltétlenül jól érezte a rendező, hogy a párkapcsolati problémák reprezentációjára ugyancsak nagyon alkalmas a testhorror. Hiszen a romantikus szerelemfelfogás szerint ez az érzés együtt jár azzal, hogy feláldozunk valamit magunkból, eltűnnek a kontúrjaink, eggyé válunk a másikkal, sőt szélsőséges esetben bele is halunk a héjanászba. Az Együtt a legzsigeribb jeleneteiben képes bemutatni, hogy
milyen lemondásokkal járhat egy kapcsolat, pláne, ha a felek nem kommunikálnak őszintén egymással.
Shanks ráadásul jó érzékkel csepegtetett abszurd humort a koncepcióba: a pár egyes jelenetekben kínosságig hangolt párbeszédein könnyen nevet a néző, miközben érzi, hogy ebből az állapotból csak egy lépésre van a korábban látott horror. Sajnos azonban a film minden koncepcióbeli kompetenciája ellenére sem megy igazán mélyre. A rendező a legtipikusabb párkapcsolati problémákat sorolja: a kezdeti kötődési félelem hamar obsszesszióvá alakul át, a szexuális problémák feloldása pedig csak azáltal történhet, hogy a nemi szerveket szó szerint nem lehet szétválasztani. Épp ez a fő probléma a filmmel,
a szimbólumrendszere gyakran hihetetlenül direkt, és a pármondatos tanulságait is óriási megfejtésként tálalja.
Egyébként önmagában ezzel sem lenne gond, egy film építhet a túlzásokra, azokat is lehet okosan, reflektíven használni. Ám az Együtt ilyen szempontból nagyon konformista film, pedig a műfaji alap is megengedte, sőt megkívánta volna, hogy a rendező helyenként jobban bedobja a gyeplőt. Van néhány erőteljes jelenet, de nincsenek igazi zsigeri pillanatok, a történet igazából nem fordítja ki a karaktereket az emberi mivoltukból. És látszik, hogy Shanks helyenként el is csábult, de nem vállalta fel az őszinte B-filmezést, pedig ennek az alapanyagnak remekül állt volna.
Azzal is erőtlenül próbálkozik a mű, hogy felvázolja az egész helyzet társadalmi kontextusát. Persze a történet végén megjelenik a gondolat, hogy nem főhőseink az első pár, akik végigmennek ezeken a stádiumokon. Illetve a barátok, családtagok szemszöge által válik fontossá a megfigyelés, hogy ha nem lenne elég a bennünk lévő szorongás,
a társadalmi nyomás, a külvilágnak szóló reprezentáció kényszere csak tetézi a párok problémáit.
Ugyanakkor ezeket a gondolatokat nem tudja a történetbe integrálni a film (a bányában való keresés például egyáltalán nem válik szerves részévé a mondanivalónak), így az Együtt furcsa hibrid marad, ami használ szerzői filmes eszközöket, elkanyarodik az exploitation felé, de közben végig nagyon erősen követi az A24-esztétikát, és így végül valahol a szférák között, a senki földjén marad.
Ami viszont működik, az Dave Franco és Alison Brie párosa. Ebben az esetben ugyanis nem funkció nélküli, hogy a két főszereplőt olyan színészek alakítják, akik a való életben is egy párt alkotnak. Kémiájuk így zsigeri, ráadásul külön-külön és együtt is
van valami zavart keltő a kisugárzásukban, ami által már a papíron boldog pillanataikban is érezzük, hogy valami nincs rendben.
Brie eszköztelensége és nyugalma tökéletesen egészíti ki Franco szokásos dezorientáltságát, ráadásul kettejük személyével metafikciós olvasata is lesz a történetnek (amit szintén nem tematizál igazán a film).
Az Együttben megvolt a lehetőség ahhoz, hogy a következő kultfilm legyen, de ehelyett
igen közhelyes és sok tekintetben kompromisszumos mozi lett,
ami csak arra bizonyíték, hogy a testhorror önmagában nem elegendő a sikerhez. Brie és Franco dinamikájában viszont bőven lesz potenciál a jövőben.
Együtt (Together), 2025. Írta és rendezte: Michael Shanks. Szereplők: Dave Franco, Alison Brie, Damon Herriman, Mia Morrissey, Karl Richmond. Forgalmazza: ADS Service
Az Együtt a Magyar Filmadatbázison.
