A DC univerzumépítése a legfontosabb szuperhős után egy kevésbé központi karakter bemutatásával folytatódott, Supergirl kalandja pedig valóban olyan, mintha egy hosszú sorozat átvezető epizódja lenne. Önmagában is élvezhető, de közben azért gyakran gondolunk arra, hogy mi volt a film előtt és mi jöhet utána.
Az újgenerációs Supergirl már a DC-univerzumot rebootoló filmben, a tavalyi Supermanben is feltűnt, a Sárkányok házából megismert Milly Alcock alakításában pedig egy olyan karakter vázlatát kaptuk meg, aki abszolút elütött a megszokott női képregényhősöktől. Egy hebrencs, felelőtlen, kamaszosan dacos figurát láthattunk, ami előrevetítette, hogy saját kalandja is könnyedebb, akár kifejezetten a vígjátéki irányba eltolódó mű lehet. Ez csak részben valósult meg, a Supergirl bizonyos pillanatai (főleg a játékidő első harmadában) megidézik ezt a hangulatot, makroszintjét tekintve viszont
egy kifejezetten sablonos eredettörténetet kapunk, aminek viszont legalább az üzenete nem csereszabatos a zsáner összes darabjával.
Az alapsztori szerint Kara (Milly Alcock) épp megpróbálja magányosan átbulizni a születésnapját (esetében inkább hetét), de a fránya univerzum ezt nem engedi. Egy félreeső bolygón ugyanis szemtanúja lesz, amint egy Ruthye (Eve Ridley) nevű kislány bosszú után kutat, miután ártatlan családját lemészárolja Krem (Matthias Schoenaerts), a vérszomjas brigantik feje. Kara végül az események sűrűjébe kerül, és mivel Krypto kutya élete is függ a küldetés sikerétől, a lány nem tehet mást, mint felveszi a harcot a gonosztevőkkel.
A Supergirl a várakozásoknak megfelelően erősen indít: a Boys korszakában önmagában a demitizáló szuperhősábrázoláson már nem akadunk fenn, mégis izgalmas, ahogy Gillespie megteremti Superman antitézisét, ráadásul egyáltalán nem sematikusan. Hiszen egy olyan fiatal lányt figyelünk, aki azért bulizza át a napokat, mert nem tud megküzdeni a problémáival, és egyébként is, akar a fene szuperhős lenni, amikor először arra a kérdésre kell választ találni, hogy ki is ő valójában. Jól működik a karakter pikírt humora, sőt
talán még azt is elbírta volna Kara figurája, ha a generációs vonulatot is tovább hangsúlyozzák az alkotók,
mivel fiatalsága valóban mozgatórugója lesz a történetnek. Általánosságban is elmondható, hogy a film legerősebb aspektusa a főszereplő: Milly Alcock továbbra is remekül játssza a karaktert, vicces, energikus, és az általa bejárt érzelmi út is hiteles, minden néző számára könnyen azonosulható. Ugyanis egy olyan lányról beszélünk, aki gyerekként végignézi szülei és egész otthona elvesztését, mindezért részben magát is okolja, majd minták nélkül próbálja megállni a helyét a világban. Ilyen pszichológiai alapozás után hiteles, hogy a film végén Kara miért dönt úgy, hogy felveszi a harcot, és talán először nevez majd egy helyet az otthonának.
A fentiek miatt kár, hogy a karakter vagányságához nem társul az alkotók részéről izgalmas vizuális nyelv. Persze a Superman túlfényelt, idealizált világához képest a korábbi évtizedek trashfilmjeit idéző látvány még tartogat valamiféle eredetiséget, de ez is csak háttér marad, ahogy a vágás, az operatőri munka és a harcjelenetek koreográfiája sem ad önálló arcélt a filmnek. A koreográfiák kiszámíthatók, a CGI háttér gyakran leesik a képről, végig makettszerűnek érződik a világ, a harcoknak nincs igazi tétjük.
Látványosan felszínre tör, hogy az elmúlt két évtized számolatlan szuperhősfilmje gyakorlatilag már minden sémát elkoptatott,
így rosszabb pillanataiban a Supergirl is egy közepesen ügyes A galaxis őrzői újrázásnak tűnik. Főként amikor megjelenik Jason Momoa karaktere, Lobo, a fejvadász, akiről a klasszikus Han Solo-utat bejárva a végső akcióban derül ki, hogy a szíve a helyén van. Momoa figurája végig idegen testként mozog a filmben, a színész játéka leesik a vászonról, comic reliefként sem működik, és a végkifejlet szempontjából sincs fontos szerepe.
Matthias Schoenaerts kapta meg a hálátlan feladatot, hogy valamit kihozzon a nagyon sematikusra írt főgonoszból, és az kétségtelen, hogy meg tudja jeleníteni a karakter elemi romlottságát, még ha ehhez sok mankót nem is kap a forgatókönyvtől. És végső soron azt is megbocsátjuk, hogy tulajdonképpen egy nem létező karakterről van szó, mert a főgonosz ebben a filmben nem egy ember, hanem egy jelenség. Kara és Ruthye ugyanis egy olyan csoport nyomába ered, akik fiatal lányokat rabolnak el a szüleiktől, hogy az univerzumban kereskedjenek velük. És itt érünk el a sorozat finom feminista vonulatához:
Craig Gillespie két olyan női hős útját követi, akiket szinte egyáltalán nem befolyásolnak a férfiak,
sőt végig egymásból, kettejük szövetségéből merítenek erőt. A történet pedig végül arra fut ki, hogy Kara miként tud különféle viselkedési mintákat továbbadni. A Supergirl ügyesen tárgyalja egymás mellett a személyes és társadalmi síkot: kifejezetten realisztikus, hogy Kara küldetésének vannak bökkenői, sőt áldozatai is. A lánynak nem minden sikerül elsőre, de ez nem téríti le az útról és attól a céltól, hogy mindenkit meg akarjon menteni. Ugyanakkor a film azt is bemutatja, hogy senkit sem a traumái határoznak meg, hanem az, ahogyan reagál rájuk. A film árnyaltan beszél arról, hogy a bosszú helyett a traumákkal való együttélés módozatait kell elsajátítanunk.
A Supergirl zsánerfilmként tisztes iparosmunka, nagyjából olyan, mint a műfaj szabadon kiválasztott bármelyik darabja a Marvel csúcskorszakának leáldozása óta. És ez éppúgy dicséret, mint kritika. Nem valószínű, hogy a műfaj rajongói jelentősebb csalódással távoznak a moziból, de az sem véletlen, hogy
néhány éve a képregényfilmek válságáról beszélünk, mivel egyre kevésbé számíthatunk újító, eredeti alkotásokra a zsánerben,
immár minden egy-egy korábbi élmény újrázásának tűnik. A DC-univerzum építőkockájaként egyébként szinte egyáltalán nem funkcionál a Supergirl, csak az epilógus köti össze a filmet a Superman eseményeivel. De ez egyébként nem is feltétlenül gond, Craig Gillespie ambíciója az volt, hogy rendezése önállóan is megálljon a lábán, és a Marvel gyakran túlbonyolított utaláshálója után ez felüdülés a nézőnek is.
Tavaly abban reménykedtem, hogy a DC James Gunn vezetésével azért kér fel neves rendezőket, mert a kreatív kontroll mellett egyedi hangokat akarnak az univerzumban, és a Marvelhez hasonlóan, akár annál erősebben teret adnak ezeknek. E tekintetben
a Supergirl egyértelmű csalódás, Craig Gillespie személye szinte bárkivel helyettesíthető lett volna a rendezői székben,
pedig milyen jót tehetett volna a mostani filmnek az Én, Tonya fanyarsága. Ezzel együtt a Supergirl eredményesen integrálódik az univerzumba, most már csak az a kérdés, hogy érdemes lesz-e hosszabb távon követni ezt a sagát.
Supergirl, 2026. Rendezte: Craig Gillespie. Írta: Ana Nogueira. Szereplők: Milly Alcock, Matthias Schoenaerts, Eve Ridley, David Krumholtz, Emily Beecham, David Corenswet, Jason Momoa. Forgalmazza: InterCom.
A Supergirl a Magyar Filmadatbázison.
