A KULTer.hu Újraolvasó sorozatában részt vevő kritikusok szabadon választhatnak egy legalább három éve megjelent művet, amelyet újraolvasásra ajánlanak. A választások között megtalálhatóak olyan könyvek, amelyeket a recenzensek szerint nem ismert el kellőképpen a recepció, olyanok, amelyeket túlértékeltnek találtak, de olyanok is, amelyek megjelenésükkor szinte egyáltalán nem kaptak figyelmet. A cél, hogy felhívjuk a figyelmet arra, mennyire fontos az a recepciós tér-idő, amelyben épp olvasunk, és hogy időről időre kimozdítsuk a kritikai párbeszédet az aktualitások komfortzónájából. A sorozat következő részében Borbíró Aletta Veres Attila A valóság helyreállítása című művéről gondolkodott.
Magyarország egy ragadozó Veres Attila A valóság helyreállítása című könyvében. Olyan otthon, amely folyton megszívat. Megfoszt a jogaidtól, szegénnyé tesz, korlátoz és nem engedi, hogy eldöntsd, megőrültél vagy a valóság állt a feje tetejére. Nehéz meghatározni, hogy a kötet novellákat tartalmaz-e vagy pedig egy rendkívül fragmentált regény, azonban biztos,
a hazai weird fiction kiemelkedő darabjáról van szó.
Amikor még a KULTer.hu előző litKULT szerkesztője, Gáspár Sára megkeresett, hogy szeretne elindítani egy sorozatot – ahol pár éve megjelent kötetekről írnának kritikusok –, és lenne-e kedvem csatlakozni, azonnal Veres Attila 2022-es A valóság helyreállítása című kötete jutott eszembe. A könyv kiadása környékén sok recenzió jelent meg róla, néhány emlékezetesebb kritika is, például Csikós Grétától és Laki Pétertől. Ezek az írások remekül járják körbe a kötet tematikus csomópontjait, mint a valóság és a fikció közti egyensúlyozást, továbbá érintik azt is, hogyan viszonyulnak a szövegek a spekulatív fikció hagyományához, és persze kitérnek arra is, hogy rengeteg aktuális társadalmi kérdést és politikai reflexiót tartalmaz. A valóság helyreállítása
működési mechanizmusainak feltárásához és értelmezéséhez azonban nem elég egyetlen olvasás,
ahogyan egy kritika és recenzió terjedelmi korlátai sem engedik ténylegesen kibontani azt, miért is annyira okos Veres kötete. Újraértékelő írásomban a recepció első hullámának néhány kimaradt pontjára szeretnék reflektálni anélkül, hogy a kötet minden novellájáról/fejezetéről szót ejtenék, és arról, hogy Veres remek, fekete humorral megírt történetei mennyire érzékenyen ábrázolják a traumákat, a felnövést, a halállal való szembesülést, a kizsákmányolást és a nemi erőszakot.
A kötet egyes szövegei önállóan is értelmezhető kerekegészet alkotnak, azonban több novella is összekapcsolódik egymással, visszautalnak egy-egy szereplőre, motívumra, eseményre vagy fiktív világra. A kötet emiatt úgy működik, akár egy puzzle.
A belső intertextusokon és a Veres korábbi műveire tett utalásokon túl ott van Veres személye is, aki be-beszivárog a szövegekbe.
Az első és az utolsó novella az autofikció működését követi, míg a Kapcsolattartásra kijelölt személy a nyíregyházi kötődésére épít. A Méltósággal viselt című novella említést tesz egy feketekeretes szemüveget viselő fiúról, akiből koldus lesz, majd (talán) ezt építi tovább az utolsó novella, ahol Veres alteregójává válik egy hajléktalan. Mivel A valóság helyreállítása az igazság–fikció tengelyén egyensúlyozik, a Méltósággal viseltben feltűnő fiú nem biztos, hogy Veres Attila gyermekkorát idézi fel a horrorsztoriban. Persze az sem mindegy, ki hogyan látta eddig Verest, hiszen
ha valaki csupán a szerzőről készült újabb képekkel találkozott, és azokkal nem, amikor még szemüveget viselt, ezt az utalást nem veszi észre.
Sőt, akkor sem válik jelentésessé, ha valaki először olvassa a kötetet, hiszen az utolsó fejezetek/novellák fókuszálnak szorosabban a hajléktalanság kérdésére, így elsőre nem látható, hogy a szöveguniverzumba miként kapcsolódik be. Éppen ezért a kötet autofikcióként inkább szubkulturálisan értelmezhető, azok számára, akik a szerzőről (in)formális keretek között többet is tudnak. A szerző által működtetett autofikció hasonló Bret Easton Ellis Holdparkjához, ahol a szerző alteregójaként értelmezhető figura írása már nem csupán fikció, hanem a fikció szerzőjének valóságát fenyegető entitás. A magyar autofikciók közül talán Bartók Imre Lovak a folyóban című regényével hasonlítanám össze, amely ugyancsak él a fantasztikus irodalom elemeivel.
Veres az autofikció alkalmazásával a fikciós paktumot radikalizálja,
hiszen az életrajzi elemeket nem olyan egységekkel elegyíti, amelyek valósak is lehetnének, hanem a fantasztikus irodalom eszköztárával párosítja, ezáltal pedig nagyobb amplitúdóval mozog a valóságos és fiktív elemek között. Míg Kemény Lili Nem vagy Biró Zsombor Aurél Visszatérő álmom, hogy apám vállán ébredek című regényének megjelenése irodalmi bulvártémaként árasztotta el a közeget, addig Veres könyve spekulatív fikcióként került piacra. Vagyis Kemény és Biró köteténél már a megjelenés előtt is az életrajzi elemek irányították az olvasói elvárásokat, míg Veres kötetét a fantasztikus narratívák keretrendszerébe illesztette az, hogy egy zsánerkiadónál, az Agavénál jelent meg, és az is, hogy milyen a borítója.
Veres regénye tehát illeszkedik az autofikciós trendbe, azonban ez a vetülete másodlagos a recepcióban, a szépirodalmi közeg pedig meg sem említi a tendencia részeként. A kötet kommunikációja is másodlagosnak tekintette az autofikciós eljárásokat, hiszen a valóság/fikció kérdéskörébe utalták. A recenzensek sokkal inkább Magyarország reprezentációjára fókuszáltak, illetve a fikció és a valóság tágabb értelmezésére (például Csikós Gréta még két további szintet különít el az autofikción túl). A valóság helyreállítása erőssége nem csupán abban rejlik, hogy remekül épít a valóságfikció feszültségére, hanem abban is, ahogyan
a magányról, az egzisztenciális szorongásról szóló történeteket képes humorral oldani,
ezáltal pedig nem nyomorpornót kap az olvasó, nem is egyszerűen áldozati pozícióban tetszelgő szereplőket, hanem egy kissé szatirikus és cinikus szövegegyüttest tart a kezében. Azért is tartom a kötet egyik kiemelkedő tulajdonságának, hogy Veres jó érzékkel oldja a feszültséget a humor eszköztárával, mert
az utóbbi időben sokszor érzem azt, hogy az irodalom nem mer humoros lenni, különösen, ha az élet sötétebb oldalát mutatja meg.
Veres kötete éppen ezért felszabadító. Bár igaz, hogy ez a humor olykor kevésbé detektálható. Például Nagy Benedek Mátéval sokat beszéltünk arról, hogy a Méltósággal viselt esetében mi a helyzet. Az én értelmezésemben a nyelv stiláris sokszínűsége, illetve a gyermek, a szülő és a terapeuta sajátos nyelvhasználata már az első olvasás során olyan ütközéseket kínál fel a halállal való szembesülés témájában, amely képes oldást nyújtani az egyébként kifejezetten nyomasztó sztorihoz. Benedek ezzel szemben először nem látta benne a humort, inkább a felnövés és a gyász ábrázolásának tragédiáját emelte ki, az újabb olvasás után viszont ő is egyetértett azzal, hogy Veres groteszk ábrázolása nem csupán a tragikumot villantja fel.
A szerző gyakran szociális-nyelvi tabukat is áthág, sőt ironizál a szereplőket körbevevő világon.
A nyitószöveg, a ’fogakkal teli verem’ az írásról szól: a főszereplő (akiben Veres alteregója fedezhető fel) eladja egy szövegét, hogy megjelenhessen külföldön, azonban a tiszteletpéldány furcsa, képszerű nyelve zavarba ejti, és szeretné visszafordíttatni a szöveget magyarra. A narrátor kálváriája tömve van az irodalmi és akadémiai közegeket célzó cinikus megjegyzésekkel, amelyek reflektálnak az alulfinanszírozottságra, a kanonizációs kérdésekre és a Könyvudvarba kerülő olcsó példányokra is. Ezek közül több ismerősen csenghet az olvasónak, ha már keveredett irodalmárokkal egy kocsmaasztalhoz. Veres ebben az írásban többször is tematizálja a szociálisan érzékeny szövegeket, illetve a szépirodalmi címkézés kérdését.
„Szerettem volna betörni a szépirodalmi szegmensbe, hiszen az mégiscsak nagyobb piac, hozzáértő olvasókkal, de fogalmam sem volt, hogyan kezdjek hozzá. Írhattam volna valami generációs dolgot, amiben semmi sem történik, csak minden fejezetben van valami érzékeny meglátás valamiről. Vagy rámehettem volna a nagyvadra, a szociálisan érzékeny szépirodalomra. Mondjuk, valami hajléktalan cigány szemszögéből megírni a sztorit, hogy milyen szar az utcán élni, de ezt a hajléktalan kitalált, lesújtóan lenéző és enyhén rasszista roncsolt nyelvén.” (28-29.)
A szociális téma a kötet szerves részét képezi, viszont a stilizált, elképzelt nyelv helyett nem a realizmus illúzióját kínálja fel,
hanem horizontot vált azáltal, hogy már az ábrázolás helyzetét is abszurddá teszi, mint az utolsó szövegben. Utóbbi látszólag a kötet szövegeinek hátterét feltáró interjú, amelyet a sztori szerint A valóság helyreállítása szerkesztője készített Veressel, azonban egy ponton (látszólag?) a valóság fikcióba csap át. A szövegbéli Veres elkezd kisegíteni egy hajléktalant, aki végül beköltözik a szerzőhöz, és ő válik Veressé, a korábbi Veres pedig koldussá lesz.
A valóság helyreállítása rengeteg történetszinopszist vonultat fel, amelyeket öröm olvasni.
A szerző ezáltal az ötletelés folyamatára reagál (ahogyan több novella is az alkotást helyezi fókuszba, és a szerzőt mint istent jeleníti meg). A szinopszisok érdekessége, hogy néhány gondolatcsíra valamilyen formában mégiscsak megvalósul. Ilyen például az említett hajléktalanról szóló sztori. Ezek az apró gesztusok rámutatnak és tovább erősítik a befogadóban, hogy egy kifejezetten átgondolt kötetet tart a kezében, ám
csupán az újraolvasások képesek feltárni a szövegeket összekötő motívumháló aprólékos kidolgozottságát.
Ebből a szempontból talán éppen a kötet egyik legfontosabb motívumáról ejtettek kevés szót a recepciók. Bár jelezték, hogy az óra motívuma miként köti össze a Tranzisztor és a Kapcsolattartásra kijelölt személy című írásokat (amelyek kapcsolódásáról itt és itt már írtam korábban), azonban a hajléktalanság és az ahhoz kapcsolódó felcserélhetőség kérdését kevésbé artikulálták.
A felcserélhetőség kifejezetten marginális a recepcióban, holott a kötet egészét keretbe foglalja.
A koldus figurája két helyzetben kap nagyobb szerepet. Először: tudnak valami olyat, amit mások nem. Titkos érmék őrzői, akik ezáltal egy új hierarchiában kiemelt pozíciót kapnak. Empatikusak is, elvégre az egyik pillanatban még a jól ismert tarháló mondatokkal kérnek cigit, a következőben pedig támogatón reagálnak a középosztálybeli hősök kifakadásaira. A szövegben az alapvetően kiszolgáltatott embercsoport fölénybe kerül és a középosztálybeliek kéregetnek, vagyis felcserélődnek a szerepek.
Másodszor pedig a zárószövegben kerül a centrumba a motívum. Az ugyancsak autofikciós írás kezdetben reálisnak tűnő helyzetet vázol, mintha utószóként készült volna Veressel az interjú. Néhány oldal után azonban olyan szövegcímek merülnek fel, amelyek nem szerepelnek A valóság helyreállításában. A novellabéli Veres hosszan mesél arról, milyen történetet írt, és milyen kár, hogy a szerkesztője nem olvasta. A szinopszisok üzenetében nem nehéz ráismerni egy-egy a kötetben valóban szereplő novella üzenetére. A fikció újabb lépcsőfoka, amikor a szöveg felvezeti, hogy Veres elkezd segíteni egy hajléktalannak, akivel fokozatosan helyet cserélnek: „Ugyanolyanok vagyunk, csak az egyikünk négy tízes, a másikunk két húszas.” (405.)
A négy tízes, két húszas érme a könyv visszatérő motívuma, rendszerint ezt az összeget adják a hajléktalanoknak.
A két érmecsoport értéke ugyanaz, összesen nyolcvan forint, azonban egyharmada húszasokból, a kétharmada pedig tízesekből áll. Ebben az arányban és az értékükben a kortárs, több évig fennállt parlamenti berendezkedés tükröződése is megragadható, és az az egyre gyakrabban (főleg a kortárs könnyűzenében) hangoztatott nézet, hogy a két politikai oldal olyan nagyon nem is különbözik egymástól. Felcserélhetők egymással. Veres, bár nem mondja ki, hogy a politikai pártokra és a Fidesz kétharmados többségére utal, a szám túlhangsúlyozása és kontextusa jelzi, hogy nem csupán olyan közéleti és közérzeti kérdésekre utal a kötet, mint a szegénység, az elmagányosodás, az otthontalanság vagy éppen a marginalizálódás, hanem rejtetten, de kritikával él egy konkrét kormányberendezkedés felé is. Ezáltal pedig
a kötet fragmentált, alternatív valóságokat és igazságokat felvonultató szerkezete is új értelmet kap,
hiszen éppen azokra az alternatív valóságokra utal, ahol a jobb- és a baloldal közt nem épülnek hidak, ezáltal pedig nem novelláskötetként, hanem inkább a kortárs Magyarországról szóló regényként értelmezhető a szövegegyüttes. Valóság és fikció a kötetben rendszerint felcserélhető egymással, eltűnnek a határok közöttük, így zárásként csupán egy apró megjegyzésre utalnék. A szépirodalmi babérokról szóló, már idézett eszmefuttatást úgy fejezi be a (szövegbéli) szerző, hogy „ha a kritikai közeg nem segít ki, akkor minden normális olvasó átlátna a szitán, és a könyvem rövid úton a Könyvudvar háromszáz forintos rakásán végzi”. (29.) Csak remélni tudom, hogy némileg talán átlátok a szitán, és ezzel az írással nem járulok hozzá ahhoz, hogy ez a könyv a Könyvudvar portékájává váljon.
Azt gondolom, hogy A valóság helyreállítása a hazai fantasztikus irodalom egyik legkiemelkedőbb kötete,
amely bár elsőre is remek, valós értékét csupán az elmélyült újraolvasás képes a felszínre hozni, mely segít újrakeretezni és gazdagítani az egyes egységek értelmezhetőségét.
Veres Attila: A valóság helyreállítása, Agave Könyvek, Budapest, 2022.
Borítófotó: Veres Attila Facebook-oldala
