Folytatás, reboot és egy új trilógia lehetséges alapja is Tom Holland negyedik, egyben legérettebb Pókember-kalandja, aminek még arra is van ideje, hogy egy rég látott, ám annál fontosabb karaktert bevezessen a Marvel filmes univerzumba.
Bár a filmtörténetben ritkán elvágólagosak a folyamatok, a Marvel sikersorozata mégis mintha egyik pillanatról a másikra szakadt volna meg. Míg a Bosszúállók: Végjáték idején úgy tűnt, a nézők a stúdió kezében vannak, és jóformán bármihez nyúl Kevin Feige, az arannyá válik, a következő évek sokkal inkább a félsikerekről szóltak. Az egymást követő filmek és sorozatok vagy kritikai vagy nézettségi (esetleg mindkét) szempontból nagyot buktak, és még olyan külső tényezők is nehezítették a stúdió építkezését, mint Jonathan Majors bántalmazási ügye, amely miatt a filmes univerzum következő fázisának egyik legfontosabb történetszálát kellett teljesen átalakítani.
Az elmúlt időszakban úgy tűnt, a Marvel talán már sosem jelenti majd azt, mint a 2010-es évek elején.
A Pókember: Vadonatúj nap azonban könnyen lehet a trendfordító film: hihetetlen bevételi adatokat produkál, és ami ennél is fontosabb, valóban jól sikerült darab.
Bár öt év telt el Pókember legutóbbi önálló kalandja óta, a Vadonatúj nap közvetlenül az előző epizód után veszi fel a fonalat, azaz ott veszi kezdetét a történet, hogy Peter Parker Doctor Strange segítségével mindenki emlékezetéből kitörölte, hogy ő a közkedvelt hős. A mindenkit szó szerint kell érteni, így legjobb barátja, Ned (Jacob Batalon) és szerelme, MJ (Zendaya) sem emlékeznek rá. Peter így pizzán és proteinporon él, miközben a New York-i rendőrséggel együttműködve kapja el a bűnözőket. Ám felüti a fejét egy új fenyegetés: mintha valaki képes lenne irányítani az embereket, sőt
idővel magát Pókembert is megpróbálja hipnotizálni, a tét pedig így komolyabb lesz, mint amikor bankrablókat kell üldözni.
Ahogy a bevezetőben utaltam rá, különös ennek a filmnek az univerzumban elfoglalt helye, hiszen egyszerre folytat direkten egy történetet, miközben fel kell vezetnie egy új irányvonalat, sőt Pókember szerepét is meg kell határoznia a hamarosan ismét összeálló Bosszúállókban. Épp ezért nincs sok idő az expozícióra, de a Shang-Chi és a tíz gyűrű legendája, valamint a Wonder Man sorozat után a Marvel berkeibe visszatérő Destin Daniel Cretton pár jelenetben is kifejezetten hangulatossá teszi az atmoszférát. Sőt, meggyőződésem, hogy a film sikerének egyik fontos összetevője, hogy a kamaszkor után ezúttal egy saját helyét kereső huszonévesként ábrázolja Pókembert, aki ironikusan rájátszik a manoszféra közhelyeire, illetve végső soron sajátos munkahelyi kihívásokkal szembesül.
A Vadonatúj nap egyik oldalról ugyanis arról szól, hogy a főhősnek meg kell tanulnia együtt élnie azzal, hogy mutáns génjei kezdenek túlnőni rajta. Amikor a pók felerősödik, Peter szeme elsötétül, és nem tudja irányítani tetteit és érzéseit. Ezt először úgy akarja kezelni, hogy Bruce Banner (Mark Ruffalo) segítségével olyan eszközt épít, ami kontrollálja a gént, ám később rájön, hogy a cél nem az, hogy kiölje magából azt, ami különlegessé teszi, hanem, hogy megtanulja használni a képességeket. Ebben az esetben ez azért is különösen érdekes, mert
a Marvel Pókemberének mintha megkésett volna a felnövése, ami kitűnően rezonál a korszellemmel.
Az első két filmben a karakternek túl hamar kellett hőssé válnia, olyan ellenfelekkel harcolnia, akik legyőzhetetlenül erősnek bizonyultak számára. Ebben a kontextusban logikus, hogy Holland verziója most szembesül olyan dilemákkal, amelyekkel a korábbi Pókember-változatok hamarabb megküzdöttek. A filmnek remekül áll, hogy mer kicsi lenni: a világkörüli turné és az intergalaktikus színtér után Pókember most New Yorkban marad, és sokszor valóban csak kisstílű bűnözőkkel viaskodik. Ezek a kalandok azonban hozzátesznek ahhoz, hogy megtapasztalja a felelősséget, és saját képességének határait.
A szuperhősmítoszok fontos eleme a kettős identitás, de Pókembernél ez az átlagnál is hangsúlyosabb, hiszen ő civilebb hős, mint többség, nem tudja elengedni, hogy Peter Parkerként is helytálljon. Holland verziója pedig ennél is nehezebb feladattal küzd: újra akarja építeni az identitását, még akkor is, ha azt gondolja, talán ezzel veszélybe sodorja a szeretteit. De épp ez a kulcsfelismerés:
Pókember nem tud működni a szociális kapcsolatai nélkül, így a világ nagyobb veszélyben van, ha nem élhet Peter Parkerként.
Tom Hollandnek pedig kifejezetten jól áll, hogy több teret kap a figura érzelmi épülése. Nemcsak fizikálisan mutatja más arcát ebben a filmben, hanem valóban képes mélységet adni a karakter vívódásának, elhiteti a nézővel, hogy Pókembernek valóban a padlóról kell felállnia.
A múlt elfogadása és a saját célok megtalálása vezet át minket a film másik karakteréhez, akit a Stranger Thingsből ismert Sadie Sink játszik. Ha már valóban sikerült titokban tartani a film bemutatójáig, ki is ő, mi sem áruljuk el, de egy biztos: emlékezetes belépője ez egy olyan karakternek, akit már rég vártak a Marvel-univerzumba. Sink nagy erővel ugrik a szerepbe, és a karakter bevezetése is kompetens, még ha ismert elemekből is táplálkozik. Abból a szempontból pedig kifejezetten jól működik, hogy Pókember korábbi ellenfeleivel szemben a morális szürke zónában helyezkedik el, komplexebbé, nehezebben megítélhetővé teszi a viszonyokat, ami megint csak felnőttebb megközelítésre utal. Sok mindenről akar beszélni a film, és talán nem meglepő, hogy
még a meglehetősen hosszú játékidő ellenére sem sikerült mindent megfelelő minőségben tálalni.
Ned és MJ jelenléte az érzelmi fedezet szempontjából indokolt, de az akciókban látványosan nem tudott velük mit kezdeni a film, ahogy bár Jon Bernthal is szórakoztatóan hozza a Megtorlót, szereplése szintén kevésbé indokolt, hiszen az ellenféllel szemben kevés az ő harci szerepe. Kétségtelen, hogy Cretton kreatívabb akciórendező, mint mostanában a legtöbb Marvel-direktor, és jól (és talán túl) is használ néhány Shang-chiből áthozott formai eszközt, például a lassítást. De nagyrészt egy kaptafára készültek az akciók, így idővel könnyen ki lehet ismerni őket, és talán pont azáltal vesztik el jelentőségüket, hogy túl sok van belőlük a filmben.
Több helyen olvastam, hogy ezzel a filmmel kiderült:
Pókembert még a Marvel sem tudja elrontani.
Az nehezen vitatható, hogy az egyik legjobb, legmélyebben beágyazott szuperhősről van szó, és ez fontos alapja az óriási sikernek, de kár lenne elvenni a készítőktől, hogy most tényleg rátapintottak valamire: a Vadonatúj nap a mának készült, a máról szól, de a végén némileg a jövőbe is mutat. Ami rég tűnt ennyire biztatónak egy Marvel-film után.
Pókember: Vadonatúj nap (Spider Man: Brand New Day), 2026. Rendezte: Destin Daniel Cretton. Írta: Chris McKenna, Erik Sommers. Szereplők: Tom Holland, Zendaya, Jon Bernthal, Mark Ruffalo, Sadie Sink, Jacob Batalon. Forgalmazza: InterCom.
A Pókember: Vadonatúj nap a Magyar Filmadatbázison.
