Kiskoromban folyton újraolvastam a könyveket, csak ritkán vettem a kezem ügyébe újakat. A színházzal is kicsit így jártam ebben az évadban: volt olyan bemutató, amelyre alig lehetett bejutni, és volt, amit négyszer is sikerült megnéznem. Szerencsére olyan nagy az érdeklődés egy-egy produkció iránt, hogy sokszor hónapokkal előre elfogynak a jegyek, ami könnyen eredményezi azt is, hogy előadásokról marad le az ember. Budapesti színházak esetében ez orvosolható, ám vidéki színházaknál nem olyan könnyű pótolni.
Hogyan rangsoroljon egy szubjektív szem tíz olyan előadást, amelyet ő maga választott ki, miközben a fejében listázza azokat a bemutatókat, amelyeket még nem sikerült megtekintenie? 2025-ös színházválogatásunk rangsorolása jelzésértékű. Tíz olyan premier kiválasztása volt a cél, amely – a teljesség igénye nélkül – képet ad arról, mennyire színes, sokrétű és újító szellemű a magyar színházi szféra.
10. Egy öngyilkosság anatómiája (Bethlen Téri Színház, rendező: Hevesi Fanni)
Szokatlannak tűnhet egy SZFE-vizsgaelőadás beválogatása az év végi listába, ám Alice Birch kortárs brit drámaíró Egy öngyilkosság anatómiája című darabjának színrevitele
olyan formai és színészi munkát tesz láthatóvá, amely messze túlmutat a vizsgajellegen.
Ez önmagában is komoly vállalás, az előadásdramaturgiát átlátva pedig Hevesi Fanni rendezése már a vakmerőség határát karcolja: a darab három, egymással párhuzamosan futó cselekményszálát egyidejűleg jelenítik meg a színpadon. Míg két jelenet összeillesztése is meredek feladat, három egészen megoldhatatlannak tűnik – ez még vígjátékban is precíz szerkesztést és komoly átgondolást igényel, nem kell hozzá egy ilyen kaliberű drámai anyag.
A három női sors – három generáció története – egyszerre bontakozik ki előttünk. Mindannyian az anyaság és a mentális betegség összefüggéseiben létezve küszködnek. A három női történet szimultán kibontakozása nemcsak dramaturgiai bravúr, hanem az örökölt sors és trauma egymás mellettiségét, kikerülhetetlenségét és megismétlődését is rendkívüli érzékenységgel és transzparenciával szemlélteti. Van itt depresszióba való alámerülés, gyógyulási és öngyilkossági kísérletek, elektrosokk-terápia. A transzgenerációs traumával karöltve öröklődik generációról generációra a szuicid hajlam: Carol (Fehér Diána Aida) Annának (Erdős Lili) adja át, Anna pedig Bonnie-nak (Bukovszky Orsolya). Az előadásban
olyan kellékek válnak szignifikánssá, mint a (kórházi) ágy, a fürdőkád, a köldökzsinórként funkcionáló kábel és a sok-sok bezárt ajtó.
Az előadás szerkezete vitán felül bonyolult. Nagyfokú koncentrációt kíván a színészektől és a közönségtől egyaránt. A párhuzamos jelenetek egymás mellé rendelése végül mégsem zavaróvá, hanem fokozatosan áttekinthetővé válik, és olyan sűrű, érzelmileg terhelt színházi tapasztalatot hoz létre, amely ritkán adódik akár a kőszínházi struktúrákon belül is.
9. némacsend (Katona József Színház, rendező: ifj. Vidnyánszky Attila)
Ez az a darab, amelyre nem lehet előfeltevések nélkül beülni. Ráadásul több predikciónk is van, amelyek az összecsengésük miatt azt sugallhatják, máris értjük a koncepciót, mielőtt még megnéztük volna az előadást. A hatalom, politika, művészet, identitás, szülő-gyerek és szerelmi viszonyok hálójába gubancolt, megkövült és egymásra íródó interpretációk közül evidens módon irányítjuk figyelmünk fénypászmáját a kultúrpolitikai és az azzal összefüggő apa-fiú szálra.
Ifj. Vidnyánszky Attila markánsan elkülönül apja tevékenységétől mind művészi, mind politikai szempontból.
Szilárd állásfoglalás, hogy a Katona nagyszínpadán felépítteti a Színház- és Filmművészeti Egyetem Ódry Színpadának auláját. Egy olyan teret, amelyet legendák jártak be. Azt a helyet, amely az apja égisze alatt lett a mostani kormány martalékává. Ki is lehetne relevánsabb személy 2025 Magyarországán ifj. Vidnyánszky Attilánál egy Hamlet megrendezésére?
A némacsend – szerencsére – nem pusztán ezen a vonalon értelmeződik. Összetett, sokszor túlzsúfolt jelentésmezővel dolgozik, ami önmagában ifj. Vidnyánszky rendezői védjegye. A szereplők nem beszélnek, hangokkal, zajokkal, sustorgással díszítik fel a Berecz István és Kondákor Ajsa Panka által megkonstruált koreográfiát. A Katona színészei remek mozgáskoordinációval bírnak, álló- és tűrőképességüket állandóan igénybe veszik a különböző produkciók során. Az viszont, hogy testükkel és csupán hangokkal miként képesek a drámairodalom legismertebb gyöngyszemét előadni, kimondottan figyelemre méltó. Mozgásszínház? Kordokumentum? Hamlet – levetkőzve, hang nélkül, mégis felismerhetően.
8. A Répakirály (Budaörsi Latinovits Színház, rendező: Kovalik Balázs)
Kovalik Balázs, Ari-Nagy Barbara, Závada Péter és Furák Péter dolgozta át Jacques Offenbach operettjét a kortárs magyar közönség ízlése és érdeklődése szerint. 2025 őszén már izzik a levegő a tavaszi választástól – Kovalikék erre tökéletesen ráéreztek, és a helyzetet kihasználandó
átírták A Répakirály abszurd–mesés történetét egy (nem csak) magyar politikai szatírává.
XXIV. Fridolin (Sas Zoltán) elherdálta az ország pénzét hatalmas mulatságokra, szép ruhákra, szórakozásra, amivel nem lopja be az emberek szívébe magát. Nem csoda, hogy senki sem áll mellette, amikor megpuccsolja őt egy sárgarépa. A tény abszurd, akárcsak a látvány: Mertz Tibor narancssárgára mázolt arccal, ruhájára öltött répajelmezben jelenik meg a színen. A második felvonásban már Trump szőke frizuráját idéző parókában ül a trónként funkcionáló aranyklozetten, bűzlő gyökérként ugráltatva az udvar népét. Mondhat bármilyen zöldséget, a nők és férfiak akkor is elepednek tőle.
Kovalik Balázs rendezése az operett hagyományos elemeit szándékosan felnagyítja és kifigurázza, így a dalbetétek szórakoztatóan parodisztikusak: Závada Péter játékos dalszövegeit a zenészek precíz előadása emeli esztétikai szintre, és együtt teremtenek egy élvezetes, abszurd hangvételű operettélményt. Kiemelkedő Szaplonczay Mária, aki ragyogó énekteljesítményével érzékletesen jeleníti meg a szegény lányból királylánnyá válás folyamatát. A látványt a többfunkciós, könnyen mozdítható és alakítható díszletelem teremti meg, amely egyszerre válhat a királyi palota dísztermévé, hegycsúccsá vagy sűrű erdővé, így a tér folyamatosan alkalmazkodik az előadás eseményeihez és a történet abszurd fordulataihoz. Ebben a mesében megfér egymás mellett az erősen fallikus szimbólumként megjelenő Répakirály, Batman és Robin, nyúlálarcos miniszterelnökök, sőt, akár maga Pallasz Athéné is. Az előadás nemcsak politikai, hanem szociális síkon is állást foglal: Pallasz Athénét (Spolarics Andrea), a bölcsesség istennőjét a Vezúv bejáratához láncolják, hogy a turistáktól belépőt szedjen; a művelt–olvasott professzor végtelen bölcsességében azt kéri a kalandoroktól, öljék meg őt.
A tudás veszélyes: vagy el kell zárni, vagy világunkat felfogva magától el akar pusztulni.
Miért érdemes hát küzdenünk ebben az örvényben? Kovalik rendezése egyszerre őrült és áttekinthető rendet teremt a káoszban, lehetővé téve, hogy a néző egyszerre szórakozzon és reflektáljon a történet mögöttes jelentésrétegeire. Így A Répakirály nemcsak színpadi élmény, hanem társadalmi tükre is a mai (globális) világnak.
7. Saját [?] szoba (Katona József Színház, rendező: Fodor Orsolya)
Virginia Woolf megkerülhetetlen szövegét, a nők (anyagi) kiszolgáltatottságát, a női lét és az írás viszonyát tematizáló Saját szobát Fodor Orsolya rendezte meg, méghozzá lecture performansz formában. Találó a műfajválasztás, hiszen a Saját [?] szoba olyan előadások szövegeiből áll, amelyeket Woolf 1928-ban adott elő különböző egyetemeken. A performatív keret lehetővé teszi, hogy az előadás ne lezárt állítások sorozataként, hanem élő vitaként működjön: Woolf szövege itt
nem érinthetetlen alapanyag, hanem olyan gondolati tér, amelyben a jelen kérdései óhatatlanul módosítják az eredeti hangsúlyokat.
A Katona Sufni ideális légkört teremt: Tóth Zsófia laptopjához lépve kezdi meg kiselőadását Woolf szövegéről, amely a tudományos és szubjektív hang között egyensúlyoz. A Tóth által alakított S. Judit azonban egy ponton felháborodik, és kritizálni kezdi Woolf állításait. Ekkor a közönség soraiból közbeszól egy női hang – maga Virginia Woolf. Hay Anna mellényben, nadrágban, szabadon hagyott göndör hajjal lépdel a színre, hús-vér vitapartnerré válva.
A Saját [?] szoba ebben az olvasatban nem elveszett privilégium, hanem folyamatosan újratárgyalt, törékeny állapot.
Roppant izgalmas az, ahogy Woolf karakterén keresztül (is) kapunk egy szövegértelmezést, amelyet a lecture performansz keretén belül tulajdoníthatunk ugyanúgy Woolfnak, mint Fodornak. Talán nem is annyira a konkrét interpretáció számít, mint maga a metodika: Fodor előadása ugyanis pontosan azt a (közös) gondolkodást helyezi előtérbe, amely ritkán, intrikákkal tűzdelve jelenik meg az (irodalom)tudományos életben. Mindemellett megoldást ad arra a (voltaképpen feminista kritikainak is tekinthető) kérdésre, miként nyúlunk múlt századi és még korábbi szövegekhez.
6. Három és fél nővér (EF-ESZ-TÉ, rendező: Rédli Károly)
Határfeszegetés: 2025 januárjában Komáromban mutatta be Selmeczi Bea Csehov-átiratát az EF-ESZ-TÉ felvidéki társulat, amely a 10. VIDOR fesztivál színházi versenyprogramjában is szerepelt. A Három és fél nővér a csehovi alapanyagot Petrusevszkaja, Ulickaja és Szvetlana Alekszijevics szövegeivel gyúrja össze, kizárólag női szereplőket alkalmazva, női perspektívából újra- és továbbmesélve a Prozorov lányok és Natasa történetét.
A nővérek sorsát a cári Oroszországtól kezdve követjük végig az államosításon és a hruscsovi érán keresztül a Szovjetunió szétbomlásáig,
miközben alternatívát vázol fel arra vonatkozóan, sikerült-e eljutnia a három nővérnek Moszkvába. S ha igen, milyen álmokat teljesített be ez a vágyakozás. A szövegmontázs nem illusztratív módon kapcsolja össze ezeket a történelmi és személyes tapasztalatokat: a női sorsok ismétlődő mintázataira, az alkalmazkodás és lemondás különböző formáira helyezi a hangsúlyt. A nővérek Irina névnapján gyűlnek össze, visszatérő keretként strukturálva az előadást. Ez a szokás életük végéig fennmarad, ritmust és kötődési pontot adva az élet unalmas–irgalmatlan forgásának.
Fehér csipkékkel és selymekkel borított díványok, székek és asztalok foglalják el a színpadteret – a Prozorov lányok mindenkori életterét. A háttér mindössze egy fehér lepel, amely egyszerre hordoz egyfajta időtlenséget és emlékezeti teret – nemcsak a történet szerkezete, hanem Csehov klasszikusának szempontjából is.
A színésznők fehér ruhái az egyes korszakok előrehaladtával fokozatosan színesednek,
finoman jelezve az idő múlását és az identitásrétegek változását. A produkció a színészi jelenlétre épül: Olga (Varga Szilvia) fokozatosan használódik el a mindennapi robotban, Mása (Szvrcsek Anita) élete a szerelmi apály után kalandos fordulatokat vesz, a nyüzsgő, megfelelni akaró, a nővérek által kinézett és sosem elfogadott, kissé prostis beütést keltő Natasa (Szoták Anita) mellett az ő erkölcsi bizonyítványán esik leginkább folt. Csak Irina (Dobra Mara) marad meg egy letűnt kor utolsó jelenésének – önmagához (így a Csehov-eredetihez) való hűségében azonban egyre fakóbbá, élettelenebbé válik, önmaga árnyékává. Irina karaktere prezentálja leginkább a huszadik század lefolyását. Selmeczi darabját a Pinceszínház is színpadra vitte, 2023-as színházi toplistánk első helyen említi az előadást. A Csehov-klasszikus (figyelemre)méltó átirata remélhetően nagyobb ismertségnek örvend majd az elkövetkezendő évadokban, mert egy olyan anyagról beszélünk, amely hosszabb távon is helyet követelhet magának a színházi kánonban.
5. Yerma (Móricz Zsigmond Színház, Nyíregyháza, rendező: Keresztes Attila)
Federico García Lorca spanyol drámaíró klasszikusa a tradíciók szorításának és a beteljesületlen vágy eszkalálódásának témáját járja körül egy asszony életét bemutatva. Yerma mindennél jobban szeretne egy gyermeket, egész teste, élete e körül a vágy körül forog. Miatta kel fel reggel, majd hánykolódik álmatlanul merev férje oldalán – egy férfi oldalán, akihez hű, de akit nem szeret. Az előadást a Krúdy Kamaraszínpadon mutatták be Keresztes Attila rendezésében. A nyíregyházi előadás
Lorca szövegét nem társadalmi tablók felől, hanem következetesen egyetlen női perspektívából és tapasztalásból olvassa újra.
Yerma tragédiája ebben az értelmezésben nem a közösség és az egyén konfliktusára épül, hanem arra a belső, fokozatosan elviselhetetlenné váló állapotra, amelyben a vágy önálló erővé válva számolja fel a címszereplő mozgás- és életterét, szenvedélyét és jövőjét.
Szabó Nikolett Yermája a visszafogottságtól a tombolásig jut el a bő egy órás előadás során, egész testét igénybe vevő heves mozdulatokkal és szívszorító énekléssel. A vidéki élet résztvevői spanyol népi viseletet magukra öltő lányok és kalapos, pipázó, kendőbe burkolózó asszonyok, akik sajnálkoznak és ítélkeznek a főhősnő meddőségén. Ezek a nők nem egyszerűen a falu közösségét képviselik: mintha Yerma tudatalatti félelmének kivetülései, beteljesületlen sóvárgásának emlékeztetői lennének. Az előadás majdhogynem
végig Yerma pszichéjébe zárja a nézőt, a szűk tér pedig természetes módon felerősíti ezt a belső állapotot.
A fekete színpadon egy szék, egy kancsó tej és egy kés van mindössze – utóbbi az előadás végéig a feketén tükröződő padlóba állítva. A háttérben gyermekarcot és vérként burjánzó vörös fordozódásokat váltogató vetítés kísérteties, nyomasztó atmoszférát teremt. Mindezt felerősítik a jeleneteket elválasztó spanyol népdalok és éneklések. Az egyszerű, mégis látványos vizuális technikák és a dalok mind megidézik azt a tűrhetetlenséget, amely a melankolikus vágyból fojthatatlan pokollá változik.
4. Peer Gynt (Budapest Bábszínház, rendező: Szikszai Rémusz)
Ibsen nagyszabású drámai költeményét a Stúdió K Színház ikonikus előadása óta nem kísérelte meg egy magyar színház sem színpadra állítani. Ehhez kellett nyolc év, egy olyan ambiciózus rendező, mint Szikszai Rémusz, és egy olyan kreatív kompánia, amely ehhez a történethez új perspektívával és megoldásokkal tudott hozzájárulni: a Budapest Bábszínház. Szikszai ezt megelőzően is dolgozott már együtt a társulattal, a közöttük lévő összhang evidens lenyomata a Peer Gynt.
Az álmokkal, manókkal, tündérekkel és a mindebbe betörő realitással teli történet színre viteléhez nehéz jobb formát találni a báboknál.
Kevés olyan aprólékosan és esztétikusan kidolgozott munkával találkozhatunk színházban, mint itt, a Hoffer Károly által tervezett Peer Gynt-bábokkal. Természetesen mindenkinek a szarvas marad meg az emlékezetében, amely ezüstszín szerkezetével hatalmasodik a szereplők fölé. Maguk a szereplők is cserélődnek: Peert Bartha Bendegúzt követően Ács Norbert, Teszárek Csaba, majd Fodor Tamás alakítja, akárcsak Solvejg esetében (Csarkó Bettinát Spiegl Anna, Blasek Gyöngyi, majd Nagy Mari követi). A színészváltással a szereplők változásai tükröződnek, egyszersmind az eltérések is minduntalan megjelennek, amellyel Peer és Solvejg karaktere ellentmondásossá, ezáltal realisztikussá válik.
A rendező Gimesi Dóra dramaturggal a szöveget ügyesen dolgozta át, így a háromórásra húzott előadás (amely a Stúdió K Színház előadásához képest két órával rövidebb) is teljes mértékben el tudja mesélni a Peer Gyntöt. A feszesre húzott történet végig fenntartja a figyelmet. Ehhez nagymértékben járul hozzá Eklics Dániel zenéje és Varga Vince videói, amelyek a különböző eksztatikus hatású fényekkel és világításokkal olyan érzést keltenek, mintha nem is színházi előadást, hanem filmet nézne az ember.
Már a Dekameron 2023 során kiderült, hogy Szikszai Rémusz érti és érzi a bábművészetben rejlő lehetőségeket.
A társulattal való munkásságának mindenképpen ez a Peer Gynt a csúcsteljesítménye, gazdag látványvilágával, lenyűgöző kreatív megoldásaival és kifinomult színészi és bábjátékával. Tipikusan az az előadás, amellyel nem lehet betelni, és többször meg akarja nézni az ember. Nem véletlenül kapkodják a jegyeket.
3. Anyegin (Örkény István Színház, rendező: Dohy Balázs)
Csoportos színházlátogatás az Örkényben! Keressük a rendhagyó formákat! Az Örkény Színház kísérletező kedve töretlen: a Stúdióban megrendezett Anyegin ugyanis nem egy egzakt előadás, és nem feltétlenül a stúdióban látható. Dohy Balázs formabontóan nyúlt Puskin klasszikusához:
a történet több részre felszabdalva az Örkény különböző, külső szemlélő által ritkán/sohasem látható helyszínein tekinthető meg.
Gondos alkotói összmunkáról és precíz strukturális érzékről tesz tanúbizonyságot az, ahogy a nézőcsoportok és a színészek szimultán mozognak a konkrét terekben és a történetben. A színészek a monodráma részt más-más eszközökkel színesítik meg, a zenei aláfestést is maguk hozzák létre. Az előadás zeneszerzője (és voltaképp résztvevője) Matisz Flóra Lili, aki a stúdió füstös előcsarnokában fogadja a nézőket a DJ-pult mögött. Színes karszalagot osztva a nézőteresek segítik a csoportok kialakítását, majd fél nyolckor minden csoport elindul, ki-ki a maga útján.
Az előadás hat útvonal mentén tekinthető meg, a szerepeket pedig más-más színészek játsszák. A jelenetek dramaturgiai súlypontjai eltérőek: van, ahol Tatjana levele kerül fókuszba, máshol Lenszkij halála vagy Anyegin kiüresedett reflexiói kapnak hangsúlyt – mindez attól függően, ki hogyan játssza az adott jelenetet. Ekképpen
a hat csoport hat különböző előadást lát: nem minden néző találkozik minden színésszel, és nem mindenki jár minden helyszínen.
Ezek: a gazdasági és az igazgatói iroda, a titkárság, a konyha, a jegypénztár mögötti iroda és a stúdió pincéje. A nézőteres munkatársak kíséretével jutnak el a csoportok a különböző helyszínekre. A térhasználat nem díszletszerű, hanem funkcionális: az irodák és kiszolgálóhelyiségek saját rendeltetésükből fakadó atmoszférája alakítja a jelenetek tónusát, és új jelentésrétegekkel ruházza fel Puskin szövegét. Minden néző sajátos élménnyel tér haza, amelyet könnyedén kiegészíthet és variálhat: csak jegyet kell váltani az Anyeginre, egy új útvonalra.
2. Szerelem (Örkény István Színház, rendező: Ördög Tamás)
Michael Haneke kérlelhetetlenül naturális és szívmelengetően kíméletlen Szerelem című filmjének színpadi adaptációját Ördög Tamás rendezésében mutatta be az Örkény Színház 2025 márciusában. A történet egy idős házaspár életterét láttatja, amelybe betör a betegség és a halál: a Nő lebénul, majd radikálisan gyors ütemben nemcsak testileg, hanem szellemileg is leépül. A Férfi végig mellette áll, szótlanul támogatja feleségét, közösen cipelik az elképzelhetetlenül súlyos terhet, amelyet a krízis és az enyészet borít rájuk. Ördög rendezése nem a filmre jellemző naturalista betegséglefolyást és összezártságot próbálja újrajátszani, hanem
elmozdítja a hangsúlyt a két főszereplő közötti intimitás prezentálására.
A kamera közelsége helyett a tér nyitottsága, a vágások helyett a fényváltásokkal eszközölt megszakított időtapasztalat válik meghatározóvá. A történet így kevésbé az események egymásutánjaként, inkább az együttlét fokozatos beszűküléseként bontakozik ki.
A nagyszínpad fekete falai közé pakolva, fehér leplekkel takart legszükségesebb használati tárgyak által létrehozott minimalista díszlet az élet és halál közötti átmeneti lét színterét jeleníti meg. Másfelől a karakterek között feszülő, sokszor kimondatlan gondolatokat és érzelmeket erősíti föl. A díszlet, a kosztümök, a zene, a szöveg gondos visszafogása mind-mind fokozzák az elviselhetetlenség-érzetet, és az előadás így nem is tud másra fókuszálni, mint a színészi jelenlétre.
Gálffi László és Pogány Judit alakításában a haláltusa nem válik sem érzelmes túlzássá, sem stilizált példázattá.
A fájdalom, a tehetetlenség és az egymásra utaltság a leghétköznapibb pillanatokban, a nyomasztó szótlanságban és az ismétlődő, apró mozdulatokban ölt formát. A megalázóan tehetetlen pillanatokban ez a két ember gyönyörűen csatlakozik egymásra, meghitt és bonthatatlan közösséget alkotva. Tanúságtétel ez emberi tisztességről, hűségről, szeretetről. A Szerelem ebben a letisztult, kíméletlenül következetes színpadi megvalósításban olyan tapasztalatot kínál, amelyben az elmúlás nem elvont fogalomként, hanem két ember közös, végletesen intim idejeként válik átélhetővé.
1. A vihar (Tamási Áron Színház, Sepsiszentgyörgy, rendező: Bodó Viktor)
Bár a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház 2024. október 2-án mutatta be Shakespeare A vihar című darabját, mégis adekvát a listában betöltött helye, megérdemelten a dobogó középső fokán. A produkció 2025 őszi vendégjátéka az Örkény István Színházban nemcsak láthatóvá, hanem szignifikánssá is tette ezt az előadást a magyarországi szakmai közeg számára.
Bodó Viktor kezei között a shakespeare-i anyag mindig izgalmakkal és gegekkel telve, ki- és megfordítva jelenik meg a színpadon.
Az Örkény Színház évek óta töretlen sikerrel játssza a Kertész utcai Shaxpeare-mosót és a Lidércek, Shaxpeare, Delíriumot. A vihar nem annyira a szövegbéli változtatásokkal, hanem a színpadi megvalósításokkal és a színészek elegánsan rafinált alakváltásaival éri el a Bodóra olyannyira jellemző posztdramatikus esztétikát.
A viharjelenet fergeteges látványt nyújt a színpadon felfúvódó fóliatengerrel, amely alulról megvilágítva mint a hajót elnyelő irdatlan víztömeg hömpölyög végig a nézőtér felett is. Ezután az előadás jórészt a világítástechnika és zene révén éri el azt a filmes hatást, amely Bodó előadásainak oldhatatlan eleme. A két említett „Shaxpeare”-előadásához képest finomabban, kevesebb trashjelleggel implikálja ezeket a látványelemeket – a kizökkentések leginkább szövegszinten jelentkeznek.
A kottatartókkal és székekkel berendezett színpad alapvető csupasz–feketesége a színészi játékra irányítja a figyelmet.
Ezek az elemek nem pusztán díszletek, hanem a társulati működés alapstruktúrái. A színészek hangszeres jelenléte, a közös zenélés és éneklés olyan kollektív színházi nyelvet hoz létre, amelyben az alakváltások és szerepátlépések természetes módon következnek egymásból. Korondi Janka lezser–talpraesett Ariel-alakítása és Kónya-Ütő Bence repeszhangú, torz mozgású Calibanja különösen jól példázza ezt a színészi sokszólamúságot. Mindez nem pusztán hangulati elem, hanem szerves része annak a látványcentrikus, mégis fegyelmezett színpadi működésnek, amely Bodó A vihar-rendezését az évad egyik legemlékezetesebb élményévé teszi.
A borítóképet Pótor Barnabás készítette.
