Hogyan alakította át a technikai fejlődés az alkotói folyamatainkat, és milyen hatással van rá most a mesterséges intelligencia? Ágoston Enikő Anna interjúsorozatában ezúttal Bordás Máté költővel beszélget, akinek a verseiben elmosódnak a természet, az ember és a technika határai. Az ihletére hatással vannak a technika rendszerei, a PhD-kutatásában a poszthumanizmussal foglalkozik. Többek között arra is választ ad, hogy létezik-e poszthumán ihlet.
KULTer.hu: Jelenleg együtt vezetitek Borsik Miklóssal a FISZ líraműhelyét. Mindenki számára van egy egyéni alkotói út, amelyet végigjár, ezen segíthettek elindulni vagy tovább haladni a költőknek. Az ihlet tapasztalata is sajátos, de vannak általánosabb vonások. Számodra alkotóként mit jelent az ihlet, és hogyan segíthetsz másoknak felfedezni az ihlet tapasztalatát?
Az ihlet megtalálása és alapvetően a jelenléte nekem nem jelent semmilyen romantikus, magasztos élményt, eseményt, inkább csak egy apró örömöt, amelybe kapaszkodni tud az ember, hogy bevonódjon az alkotás folyamatába, és ki is tartson mellette.
Amióta írok, nekem a másfajta művészeti ágakkal való foglalatoskodás adta a legtöbb ihletet, a zene, korábban a festészet.
Például ezekből állt össze az első kötetem, az Egy völgy elárasztásának stílusa is. Próbáltam megragadni az akkori zenei, képi és technikai benyomásaimat. Akkoriban bíbelődtem először kísérleti zenével, ambienttel, vettem régi, orsós magnót is, aztán az akkori szobám egy mikrofonokból, hangszerekből, kábelekből összefonódott katyvasz volt, és hát ez mindenképp hatott az irodalmi ihletettségemre.
Lényegében mindig is azt éreztem, hogy azt próbálom megírni versben, amit másként nem tudok megalkotni.
Hogy ezt hogyan viszem bele a műhelyezésbe… talán erre azt mondanám, hogy a költészet kísérletező oldalát, a sűrű jelentéseket, az olykor-olykor képzavarba forduló versnyelveket is szeretem, és próbálom a nyelvhasználattal való kísérletezésre is biztatni a műhelyezőket. Sokféle hanggal találkozunk a műhelyezés során, és alkalmazkodnunk kell az egyes stílusokhoz, de a kísérletezést és a „nyelvi nyughatatlanságot” mindig csak pártolni tudom.
KULTer.hu: Érdekesnek találtam, hogy az interjúidban arról beszélsz az Egy völgy elárasztása című köteteddel kapcsolatban, hogy a kritikák szerint lehetnének szellősebbek is a versek, mert jelentésrétegeit tekintve túl sűrű verseket írtál. Ettől függetlenül pedig máshol arról mesélsz, hogy szereted az eső hangját a hangzás zsúfoltsága miatt. Mintha ebben az esetben arról lenne szó, hogy a vers jelentésbeli zsúfoltsága kivált egyfajta zajt, amely a jelentéstelenség felé tolja el a befogadót. Talán ez is felfogható az ihlet tapasztalataként, amelyben pont hogy a jelentések sűrű mozgása miatt másfajta állapotot vált ki a nyelv, mint a hétköznapi használatban. Szerinted a jelentés-jelentéstelenségnek milyen a viszonya az ihlettel?
Mielőtt írni kezdtem volna, inkább dalszerzéssel, gitárimprovizációval és festészettel foglalkoztam. Egyikben sem vagyok jó, csak lelkes, de ezek annyiban mindenképp megihlettek, hogy rászoktattak a spontán alkotásra, és arra, hogy átengedjem a médiumnak magam bizonyos helyzetekben. Mondhatnám azt is, hogy nem szeretek és/vagy lusta vagyok tervezni,
mindig a véletlenből létrejött dolgokban látom meg igazán az esztétikai értéket és az izgalmat.
Ezeken a pontokon azzal tudok szembesülni, hogy én is mint hallgató vagy olvasó lényegében szórakoztatva vagyok, mert hát a munka, például a versek utólagos csiszolgatása vagy a zeneszámok keverése, nem mindig tudja átadni ezt a fajta teremtő szórakozást. Ezekből az improvizációkból, főleg ha szövegekre gondolunk, tehát a nyelv bizonyos fokú önműködéséből gyakran távol eső jelentések kombinációi adódnak, és átcsaphat a vers egy látszólagos érthetetlenségbe, ha túl sok lépcsőfokon átugorva alakulnak a képzettársítások. Emellett a kihagyásos szerkezeteket is igazán kedvelem, ezek viszont már inkább a szöveg szerkesztésénél jönnek elő.
Tulajdonképpen szeretem a szöveget addig csupaszítani, amíg némi hermetikusság nem árad belőle.
Így mintha a szöveg maga rávenné az olvasót, hogy lépjen távolabb, ne a jelentésre fókuszáljon, hanem olyan hatásokra, amelyek a szókészletből, hangzásból, gondolati ritmusokból adódnak.
KULTer.hu: Ahogy mondtad, téged erőteljesen foglalkoztat a zeneiség, magad is készítesz elektronikus zenét. Az első köteteddel kapcsolatban mesélted egy könyvbemutatón, hogy ha nem megy az írás, akkor zenére váltasz, ha nem megy a zenélés, akkor írsz. Miért könnyebb írni a zenével való foglalkozás után? Befolyásolják a lírai nyelvedet a zeneiség vagy más tevékenységek, tapasztalatok rendszerei?
A tapasztalatok összefonódása elég egyértelmű számomra, mert nem a jelentések kizárólagos hálójaként képzelem el a verseimet.
Ha nem társul a szöveghez valamilyen hangulatteremtő hatás, akkor veszít a szöveg a „líraiságából”,
és veszít abból az auralitásból is, ami engem be tud vonzani. A zene egyszerűbben teremti ezt meg, ott a jelentés gyakran másodlagos vagy egyáltalán nem olyan könnyen hozzáférhető, mint a nyelv esetében.
A szöveg ehhez mérten szerintem azáltal tudja körülvenni a befogadót, ha a jelentésen túlmutat.
Ezt én gyakran úgy próbálom elérni, hogy a képzettársítások között kell hogy legyen egy alapvető távolság, ami nincs szövegszerűleg áthidalva, ezáltal egyfajta hozzáférhetetlenséget közvetít. Ha pedig a jelentéshez nehéz hozzáférni, akkor mi felé fordulhatunk? A jelenléthez, amely alatt a hangzást, a szókészletet, a szavak által részben megidézett jelentések hangulatát, egyfajta auralitást értek, amely, mint a zene, elsősorban érzéki hatást akar kelteni.
KULTer.hu: Korábban volt egy eseménysorozat, a Szörnyű fülek, amelyben te is részt vettél. Ez egy intermediális performanszsorozat volt, amelyben több költővel együtt alkottatok zenét és vizuális anyagot versszövegekhez. Egy ilyen fajta együttműködésben hogyan váltottátok ki egymásból az alkotói működést, és az hogyan hatott rátok? Az alkotói működésetekben hogy hatott egymásra a különböző mediális eszközök találkozása?
A zene és a vizuálok segítségével pont azt az auralitást, azt az érzéki hangulatot tudjuk megteremteni a versek mellé, amelyet a nyelv gyakran nem tud átadni. A Szörnyű fülek formációban lévő költők, Deres Kornélia, Kazsimér Soma, Nemes Z. Márió, Szenderák Bence és Zilahi Anna munkáiban mindig azt éreztem, hogy
számukra is kiemelten fontos a kísérletező hangnem, többük szövegeit a doktori képzésem alatt vizsgálom is.
Valamint saját szakmai és alkotói fejlődésemben is szerepet játszottak, így a közösségi érzés közvetve már korábban is megvolt velük,
ezen a produkción keresztül viszont végre egy közös jelenlétben is össze tudott kapcsolódni az alkotói tevékenységünk,
ami számomra kifejezetten fontos. Amellett, hogy még szórakoztatóbb így versekkel bíbelődni, hogy a felolvasást is viszi a zene, a spontán közösségi alkotás öröme is hozzátesz az élményhez. Ott vagyunk hatan vagy nyolcan, és örülünk egymás jelenlétének, meg a másik hozzáadott esztétikai értékeinek.
KULTer.hu: Az ember alkotói folyamatait bizonyos szempontból mindig újraírta a különböző technikai eszközök megjelenése. Ide sorolható az írás megjelenése, hogy a műveket már nem szóban mondták, ez pedig a magányos alkotás felé irányította a költőket. Majd később a kézírást leváltotta az írógép, amiről tudjuk, hogy másfajta agyműködéseket vált ki és más ritmust ad az írásnak. Aztán megjelentek a hang- és képrögzítő eszközök, ma pedig már az okoseszközök, a mesterséges intelligencia világában élünk. Szerinted ma hogyan befolyásolnak minket ezek az eszközök az alkotásban, az ihletettségben?
Ahogy már korábban jeleztem ezt, a technika számomra maga az ihletettség. Hozzám tesz valamit, amire eddig még nem voltam képes, és ezzel a képességgel az alkotáshoz is máshogy állok. Valahogy így működött ez mindig is a technika fejlődése során, és talán a mesterséges intelligencia is ezt teszi hozzá:
egyszerűbb lesz hozzáférni az alkotás bizonyos szintjeihez, amelyek majd új szinteket is támasztanak.
Természetesen itt el lehet gondolkodni azon is, hogy vajon devalválódik-e az alkotás folyamata ezáltal. Ha például az instant generált képekre és zenékre gondolok, akkor egyértelműen. Talán az tudja ezeket művészileg leginkább hasznosítani, aki már alapból ért a művészet valamelyik ágához, és eszközként tudja bevonni a már megindult kreatív és technikai folyamatba, nem pedig magát a kreatív folyamatot indítja el ezzel, és nem a technika hiányát pótolja, sokkal inkább kiterjeszti ezeket. Érdekes, hogy mostanában jött a hír,
a Z generáció az első, amely az előzőekhez képest kevesebb pontot ért el a különböző kompetenciákat mérő teszteken.
Ezzel párhuzamosan a svéd oktatásban bárminemű képernyőhasználat helyett újra a papíralapú tankönyvekre és írásra térnek vissza. Nem vagyok szakértő, szóval nem a hírek igazságtartalmát kívánom hangsúlyozni. Ez inkább azt igazolja, hogy jogosan merülhet fel a kérdés, hogy merre tartunk a technikai fejlődés megítélésében? Kezdem úgy érezni, hogy már a „redukció” is egy választható megoldás kezd lenni, hiszen ha a technológiai fejlődés mélyére nézünk, akkor
meg kell küzdenünk a kapitalista logikával is, amely viszont nem biztos, hogy az emberi test és szellem fejlődését hangsúlyozza.
Röviden ismételve a válaszomat, egyértelműen befolyásolja a technika az ihletet. Ha már akár csak arra gondolok, hogy több száz könyvet tudok összevásárolni magamnak, és mindegyik akár évezredek gondolatait is hordozhatja, és én ezt bármikor visszaidézhetem, akkor már a nyomtatott médiumok ihletforrási szerepéhez is eljutok. Nem is kell ide mesterséges intelligencia.
KULTer.hu: A doktori kutatásodban a poszthumanizmussal foglalkozol, és ez hatással van a verseidre is. Szerinted beszélhetünk poszthumán ihletről?
Abszolút. Szerintem az előbbi válaszom alapján is ezt merem állítani. Még annyiban is poszthumánnak látom az ihletet, hogy ha ezt a fogalmat az ember különböző „hibrid” állapotai mentén fogjuk fel – például, hogy bizonyos nézőpontok felől az ember természeti és technológiai hibrid, és nem határozható meg kizárólagosan emberiként –, akkor
a romantikus természetlíra ihlete sem kizárólag emberi, mert a természet mindig ott van mögötte.
Ha továbbmegyünk, és például a modern kor szöveg- és nyelvközpontú ihletfelfogására gondolunk, akkor szintén eltávolodik az ember „önmagától”. Tehát azt állíthatjuk, hogy a szöveg irányít, amely fizikai realitásában már az írás, nyomtatás technikája mentén része az emberi életnek, így ismét az ember és a technológia kapcsolata által kerül újratermelésre. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a társadalom normák és intézmények sokaságán keresztül kondicionál minket a nyelvhasználatra, és manapság már a technológiával való aktív kapcsolatra is. Ezt pedig úgy kapcsolnám az ihlethez, hogy ha a világunkat már minden téren a technológia segítségével szemléljük, akkor
elkerülhetetlen, hogy számos esetben az ihlet logikája is az ember és a technológia kölcsönhatásából kerüljön ki.
Az meg aztán tényleg egy más kérdés, hogy a technológia mennyire akarja elfedni technológiai mivoltát. Mert például a nagy nyelvi modelleken alapuló chatbotok a lehető legjobban reprodukálják az emberi kommunikációt, így igazából már nem is a technológiával való érintkezés dehumanizáló jellegét éli meg az ember, hanem a technológia antropomorfizációjának azon fokát, amikor már saját nézőpontjának mimikrije meggyőzően emberi.
Felmerülhet a kérdés, hogy a „poszthumán” ihlet csak akkor poszthumán, ha lebukik a technológia?
Akár arról is lehet szó, hogy mivel a művészet médiumai, ahogy a kép vagy az írás, alapvetően hordozzák az ihlet lehetőségét, és azok reprodukciója az ihlet reprodukciója is. Ismét ott tartunk, hogy az ihlet nem kizárólag emberi, tehát beszélhetünk poszthumán ihletről.
Az interjúsorozat az Ihletforrás YouTube-csatornán megjelenő Mi az ihlet? podcast rövidebb, írott változata.
A fotókat Ágoston Enikő Anna készítette.
