Lennon: világos, hogy zseni

Mark David Chapman hatlövetűjével New Yorkban agyonlőtte a könnyűzene és a békéért folytatott harc ikonját, John Lennont 1980. december 8-án. Utolsó szavai – amit a vele száguldó rendőrautóban ejtett – nem ismertek pontosan. Egy kérdésre kellett válaszolnia ott hátul, erős vérzés közben: „Tudja, hogy kicsoda?” Mi harminc év után is tudjuk.

„Arra gondoltam: vagy zseni vagy, vagy őrült. Azután meggondoltam: bolond nem lehetek, mert senki sem dugott diliházba. Világos volt tehát, hogy zseni vagyok.” John Lennon 1940-ben sírt fel először Liverpoolban. Negyven évig kiáltott a jobb életkörülményekért, szeretetért és a rock and rollért. Gyerekként hírhedt verekedő volt – folyton vezér akart lenni. Szülei olyannyira elpártoltak tőle, hogy nagynénjére bízták nevelését, akinek nem volt könnyű dolga. Elvis és a korai rock belobbantotta a lázadás szikráját Lennonban, aki bőrzeke alá rejtette érző szívét, majd gitárokkal kezdett pettingelni. Részeg volt, amikor megismerte Paul McCartneyt. Nonkonformistaként, talpig pucéran, vécédeszkával a nyakában állt ki a színpadra még Hamburgban. Kétévnyi bagóért zenélés után életre hívták a The Beatles-t. Ezt a sztorit pedig már mindenki ismeri.

Lennont azonban nem (csak) ezért imádja az elmúlt fél évszádban öntudatra ébredt nemzedékek sora. Nem a technikai innovációk tükrében és a hangszerelés változatosságában ítélik meg mint művészt. Eklekticizmusa a korai beat-zenéből kiindulva a versíráson át a polgárjogi fellépésig terjedt. Életművész volt, kezdetben LSD és más kábítószerek segítségével kereste a magasabb rendű tudatállapotot – saját magát (és a popkultúrát) Jézus népszerűségéhez mérte –, egy született vezéregyéniség (sokszor érthetetlen) attitűdjével állt a nyilvánosság elé. Eközben semmi mást nem hajtogatott, csak azt, hogy „Give Peace a Chance.”

A felszínes gombahajú korszakot kinőve ébredt rá saját egyedi radikalizmusára – Revolution 1 című dalában még bizonytalan, ami a rombolást illeti. Ambivalens egyéniség, annyi szent. Első feleségét ütlegeli, majd az emancipáció lelkes elkötelezettjévé válik. Yoko Ono hatása alá kerül, marihuana-birtoklásért pedig bíróság elé. Végül egy kanosszajárást követően letelepszik az USA-ban, és a hosszú hajból rövid lesz, de azért a drótkeretes szemüveg megmarad. „Slágeresebb” zenét kezd játszani, mint amilyet a The Beatles az utolsó éveiben. Azokban az időkben tökös eleganciával buzdította fiatalok ezreit a passzív-agresszív ellenállásra Vietnam és más globális igazságtalanságok ellen. Narkós volt húszéves kora óta. Rengeteg botrányt kavart különböző kábszerek hatása alatt írt számaival (Lucy in the Sky with Diamonds, A Day in the Life), ám érettebb (szőrösebb) fejjel megtagadta mindenféle szer használatát – bár a szeszhez visszatért.

A Lennon-McCartney páros közül ő volt a kreatív agy, a tartalom és a ráció. Számai ösztönösek: semmi mellébeszélés, csakis a velős valóság. 1966-tól 1972-ig élte aktív szerzői virágkorát, ekkor tette le az asztalra pályája legmaradandóbb alkotásait. 1975-öt követően öt év családba zártság következett. Fia született, „háziasszony” státuszba vonult. Utolsó lemezei (zeneileg) nem hozták vissza a régi Johnt, azt az embert, aki hiteles szavakkal és akkordokkal propagálta a békét, és személyes tapasztalatait osztotta meg a közönséggel. Már felnőtt, az apaság tudatával barátkozva egy konszolidált életstílust akart képviselni – erre golyót kapott. „Biztos valami őrült fog kinyiffantani!”− mondta korábban.

Sok elmélet született arra, hogy miért kellett meghalnia. Egyesek szerint az amerikai kormány hallgattatta el túl nagy befolyásától tartva. Üzenete azonban örökérvényű, zenéje, hangja klasszikus tananyaggá nőtt. Özvegye és a sajtó persze minél több bőrt lehúzva próbálnak meg a nevéből pénzt kreálni − szembemenve Lennon világszemléletével. Nem így kell emlékezni. Lemezt be, és elnémulva hallgatni.