A víz szürke hullámzásából bójaként mered ki egy narancskabátos emberforma. Az alak hátán „everything is miracle” felirat: megtestesülés. A Műút legutóbbi (LV/6.) számának borítója a testben formát öltő misztikum problémáját ülteti el a folyóirat vizuális és verbális szférájában.
A szépirodalmi szövegek sorát Kupcsik Ildi lírája vezeti be a testrészekben (szét)íródó identitás hangjával. A Műtik Fridát című költeményben egy boncasztal képe villan elénk. A vers első személyű megszólalója (az asztalon fekvő test) egyesével nyújtja át szerveit, testrészeit környezete számára. A „Gerincem a magamfajtáké. / Csak előbb mossatok le mindent” szövegrészletben a szubjektum mint lényeg és egység a gerincben összpontosul, mely rögtön szétszálazódik a „magamfajták” testében. A lírai éntől teljesen elválnak a megtisztított testdarabok.
Az egységes individuum illúziójának leleplezése a Kosztolányi életművét megidéző blokkban folytatódik, ahol a szerző poétikáját többek között Sopotnik Zoltán, Láng Orsolya, Györe Gabriella, Zilahi Anna, Ayhan Gökhan, s Lázár Bence András versei olvassák újra. A szövegek a gyermeki hang felidézését kísérlik meg: emlékezni próbálnak, miközben felednék testükbe, mozdulataikba beágyazott „felnőttségüket”. A térben és időben elválasztott hangok között azonban áthidalhatatlan a távolság: „Még érzem gyerekkori leheletem. / Ahogy felnőtté fújom magam / egy törött ablaküvegen. Páraférfi. / Ködlovag.” (Sopotnik Zoltán: Gyakori pont). Az emlékező már más (egy idegen test), mint a gyermekként elképzelt felnőtt alak: csak „ködlovag” formájában dereng fel a megnyilatkozó számára. Az ének összeférhetetlenek: a tér-idő koordinátarendszerében pontokként rajzolódnak ki, melyek összekötése, összevonása, egységként értése lehetetlen. Az emlékezés csakis csonkított voltát adhatja vissza a gyerekkornak.
Az egyén létének szukcesszív fonala megszakított: a múlt és a jelen egymástól elhatárolt testeiből áll, testdarabokból, melyet nem lehet hiánytalanul összeilleszteni: „Az egész olyan volt, magyarázza a nagybátyám, mint egy konzervnyitás, már nem lehetett rendesen visszazárni”(Zilahi Anna: Konzerv). A varrat, a heg az egységes szubjektum hiányának jelölője. A test deformáltsága, fájdalma, szenvedése azonban nem a metafizikai világ elérésének, az üdvözülésért vállalt áldozatnak a reprezentánsa. „Isten szeme elől ellépünk” (Lapis József: Állandók), az ember megfosztotta magát mindennemű transzcendenciától, csak a testébe zárt tekintet maradt: „Szemfénymetszés. Hogy ne láss” (Állandók).
A Műút kritikai rovatában Borbély Szilárd A Testhez. Ódák & Legendák. című kötetét Krusovszky Dénes és Nagy Csilla recenzálja. Mindkét reflexió rámutat a kötet releváns problémaköreire, a metafizikai szféra és a test közötti párbeszéd és érintkezés kérdésére, valamint a testre mint nyelvre. Krusovszky recenziójának központi gondolata, hogy a Borbély-kötet „hangot ad a húsnak”, de az a hang nem a misztikus dimenzió megszólaltatója, hanem a hasadt, a megrongált testé, elsősorban a női testé. Az abortusz és az Auschwitzban történtek tematikus csomópontként értelmeződnek a befogadásban mint a női test egészlegességének megbontói. Az egységes identitás, az egyénben megtestesülő transzcendencia illuzórikus volta mellett a test folytonosságának látszata is megkérdőjeleződik. A hasadt, darabjaira hulló test egy olyan nyelvként szólal meg, mely csak fogyatékosságait, hegeit tudja felmutatni, s nem képes még a metafizikai világ hiányát sem rögzíteni.
Kulcsi Kovács Rita recenziója Menyhért Anna Szelence című verseskötetét vizsgálja, melynek lényegi motívuma a női lét, annak alakító tényezőivel. A formai, hangulati szinten egyaránt sokrétű szövegvilág az egyes versekből mint részekből kívánja összerakni az egyént, a költemények mögött rejlő egységes alakot. A szövegekben felsejlő irónia, illetőleg a kötetcím jelentésmezője is magában hordozza az identitás, a női test töredékességét, hasadtságát.
A recenziók között szerepel még Szilasi László A szentek hárfája című könyvének kritikai olvasata, Bazsányi Sándor tanulmánykötetének – „…testének temploma…” Erotika, irónia és narráció Nádas Péter prózájában – bemutatása, melyek további jelentésekkel fűzik tovább a testek (nyelvek) végeláthatatlan szövedékét.
A női alak, sors, szexualitás témája a művészet más médiumaiban is helyet kap, melyre a Műút jelen számának Cinefest rovata hívja fel a figyelmet. A 2010-ben megrendezett hetedik Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválon felsorakoztatott alkotások közül Dombovári Csongor és Nagy Szilvia olyan filmeket emel ki, melyek témavilága és eseményei női sorsok köré szerveződnek. Dombovári kritikája Daniel Lee Precious című Oscar-díjas filmjét Kocsis Ágnes Pál Adrienn című művével hasonlítja össze, melyek eltérő hangulatot, tapasztalati szférát teremtenek ugyan, mégis közös bennük az, hogy hősnőik kilátástalan sorsuk ellenére is boldogságra és szeretetre vágynak. A recenzió Courtney Hunt Befagyott folyó című alkotását is bemutatja, melyben az anyai önfeláldozás porblematizálódik. Nagy Szilvia Shirin Neshat, iráni filmrendező filmjét elemzi: a Nők férfiak nélkül egy novella adaptációja, mely öt nő életét ábrázolja. Az alkotás tradíciók, szociális hálók irányítása alatt szemléli hőseinek sorsát, mégsem fogható fel a társadalmat átfogó tükörként, annak kritikájaként: fókuszában egyének, személyes vágyak, reflexiók állnak. Az én-keresés bonyolult hálóját felvillantó mű a Velencei Filmfesztiválon 2009-ben Ezüst Oroszlán-díjban részesült, hazánkban pedig a Miskolci Filmfesztivál fődíját érdemelte ki.
A folyóirat lapjain szöveghagyományok mint testek emlékezetei kapnak helyet. A tekintet a megmutatkozó testdarabokból próbál egységes világot felépíteni – a látás korlátozott voltát leküzdve: „A retinánkig ér a világ, / ott van a végem” (Kele Fodor Ákos: Lábjegyzet, széljegyzet) –, szétmálló papírfoszlányokból összerakni valami anyagon túlra mutatót: „ever… is miracle”.
Műút, 2010/022.
