Hétfő délután elhatároztam, hogy meghallgatok minden fontos albumot 1967-ből. Ledarálom őket még aznap. Persze felsejlett előttem, hogy kemény dió lesz – még csak a másodiknál tartottam – közben a nap rohamosan bukott a horizont alá – és egyre-másra fedeztem fel a régi lemezeket, amiket az idő tájt adtak ki. Gyorsan még zárás előtt elpattantam a közeli boltba venni sört. Szinte sütött a fémdoboz, nem baj – otthon beteszem őket meditálni a hűtőbe.
Közben hazaért fater. Biztos ivott már valahol valamit, mert magában beszélt. Kiabált az újságcikkekkel – úgy járt-kelt a házban, hogy egy pillanatra se fogta be. Legalább nem pécézett ki magának.
Belehülyülve az évtizedes téglahordásba, meg vakolásba – szép lassan agyára kenték és megszikkadt rajta a proli beton. Megkérdezte, hol voltam. Mondtam, hogy boltban. Megkérdezte, mit vettem – mondtam, hogy sört. Javasolta, hogy igyuk meg ketten. Nem akartam provokálni, ezért azt hazudtam, persze, rá is gondoltam. Maradt még egy dobozzal, ami kábé annyi a jóból, mint egy Playboy címlap egy készséges asszony helyett. De legalább a lemezek szólnak – habár a netről hallgatva nem igazán hozzák a hamisítatlan szubkultúrát. Jó dolog egy lemezt kézbe venni. Egy magányos ember nőt és szerves folyamatokat nélkülöző szórakozása. Ha igénytelen vagyok, nincs hiányérzetem sem. Ezt kéne csinálni, pontosan ezt. Hallottam, amint fater undorító slejmmel felszínre köhög egy adag szocialista meggyőződést – nézte a Híradót. Szidott mindent, ami elé került. Engem nem. De ahogy rám nézett, mintha egy emésztőgödörbe kéne lemásznia szmokingban.
Anyám sehol. Ha itthon lenne, fater tudna mit kezdeni haragjával. Egy pontba tömöríti: Anyámra. Mint valami munkásosztálybeli feketelyuk. Az egész nyamvadt család az eseményhorizonton belül van – és az életbe nem fog kimászni onnan. Trágár kifakadások megint a szobából. Az ajtó üvege majdnem belerepedt. Ütemesen verni kezdte a falat. Végül is ő építette a házat. Anyámat ócsárolta, mintha jelen lett volna. Én meg sunyi patkányként meg se mozdultam. Gyávának lenni ma divat. Ez viszi előre a gazdaságot. Gyávaság nem szerelmet vallani mikor kérdezi a csaj, hogy mit akarsz tőle – gyávaság nem túlüvölteni egy folyósónyi csírát, mikor a vécét keresed és röhögnek – gyávaság nem bevallani a leggyűlöltebb embernek, hogy narkóztál – gyávaság elfogadni a pénzét, amit hozzád vág, mint disznóhoz a moslékot és hálát vár – gyávaság a részeg nagyanyádat nem felsegíteni a téli utcán, mert a barátaiddal sétálsz.
Felpattintottam a Frontinnal tömött kis fiolát – a dokinő figyelmeztetett, hogy két pislantás közt rá fogok kapni. Azért bevettem egy szemet. Aztán bontottam a söröm – és a Creamtől a Disraeli Gearsnél tartott a lejátszó. Erre fater rám nyit és elburjánzó ősz szakálla mögül valamit mormol Lady Gagáról. Érthetetlenül. Igyekszem fel se nézni, lefoglal a gépelés. Velős káromkodással zárja a dumáját. Szaros senkiházinak nevezett, majd veszett bivalyként fújtatva rám vágta az ajtót.
A szoba üvöltő tévéje mellől is kihallatszik a sörös doboz sziszegő kattanása – dörzsöld meg és előgomolyog belőle az illumináltság szelleme. A szobából undorító részeg nyögések és tüsszentések szakadnak föl. Mikor tüdőgyulladástól kiütve fetrengtem – eszét vesztve kritizált, hogy milyen életképtelen szar gyereke van. Nem tagadtam. A lélegzet is fájt és nehezen sikerült vennem, nem akartam apámra pazarolni. Undorodva bevitt a kórházba. Nem tudtam, hogy most gyűlölhetem-e vagy nem. Az volt a baja, hogy mindig a szobámban vagyok, és nem csinálok semmit. Csak hitte. Igyekeztem lerázni magamról a nyáladzó papolását. Olvastam, hogy ne őrüljek meg. Később írtam, hogy ne őrüljek meg. Később ittam, hogy ne őrüljek meg. Ha az ember fater füle hallatára ki merészelt nyitni egy ajtót, ami nyikorgott – megvadult. Pislantani sem mertem. A tekintetétől ma már röhögnöm kell – valahogy sikerül dühből felröhögnöm.Vagy kínomban.
Mint az oviban.
„A te apukád micsoda?” Szerintem részeg.
Ez átjött.