Laurie meg a blues

Bottal a kézben? Oké, stimmel, úgy már megszokhattuk, ám ezúttal bot helyett blues-futamokra támaszkodik Hugh Laurie. Egy barátom mutatta először a színész szólólemezét az egyik helyijárat rádiójából előszüremkedő köretzene helyett.

A lemezt nyitó St. James Infirmary-val  kapásból kikristályosodik számunkra az album életigenlése. Ahogy elténfergünk egy zongorán, az egész olyannak hat, mint egy ’50-es évekbeli hangverseny valami sercegve befogott vadnyugati adóról. Bár komoly szólamokat hallunk, mégis (talán Laurie humorista volta miatt) kiérezni az egészből azt a barázdált pofátlanságot, amivel Laurie oly fenemód sántikálva szokott lavírozni. A gitár dobroszerűen sunnyog a háttérben, majd gördülni kezd a blues, mint egy whiskys üveg nyakán ottfelejtett italcsepp. Csak ez kevésbé sűrű. Bárpultok díszleteinek lazaságát nyújtja az egész kompozíció – zongorista a háttérben, fúvósok, telehamuzott levegő.

A You don’t know my mind vegytiszta slágerszaga a Beatlest idézi (a Battle of Jericho című dal a középrészről egyenesen üvölt) – bár a jó brit zene mit nem a Beatlesnek köszönhet? A dallamok pár akkordból építkeznek, a refrének nemritkán fülbemászó női vokállal pányvázzák ki Laurie hangját, ami füstöt csak nyomokban tartalmaz, mégis valahogy élvezettel gomolyog bele a szivarködös miliőbe. Viccesen magas. Pontosan. Állandósult vigyort eredményezett a képemen.

A legtöbb zenei kütyün maga Laurie sasszézik, persze ez nem egy one-man show – többek között Tom Jones is lepacsizott vele a mikrofonnál. Kellemes kaméleonbőre van a hangszerelésnek. Az egész lemezen meghatározóan a klarinét, a zongora és az akusztikus gitár van a frontvonalban, de ezek valahogy olyan váratlanul szivárognak elő, mint egy régen látott jó haver az omladozó csehó ajtajából. Néhol (Body Bolden’s blues) már a jazz és a sanzon határát pedzegeti Laurie. A gitárt fél óráig nyekergető blues-rock helyett egy népiesebb anyagot hozott össze a jó doktor, beleoltva az egészbe a countryt és a folkot. A Mississippi ágyékával is játszadozik egy kicsit, így a delta-blues is köpköd némi bagót a lemezre. A hegedűk hallatán bőrcsizmás lábak jelennek meg, Improving Erection buy levitra with Dapoxetine’s active ingredient, Vardenafil plays a major role in improving and maintaining erection in men. ahogy ütemeket rúgnak a poros deszkapadlón. Mindezen sokszínűség nem csoda, hiszen a számok zömének eredeti szerzői olyan nagyágyúk, mint Robert Johnson vagy Ray Charles. A Swanee River olyan szintű rockabillybe csap át a kezdeti harmónium kíséretből(!), hogy rácsodálkozni sincs időnk: kurjongatós pajtatáncot hallunk a jobbik évjáratból – úgy saccolom, a ’40-es évekből. Borostás, mint Laurie.

A vokált nem győzöm elégszer égbe meneszteni, totális közösségi szeretet árad belőle, nincs magányos kószálás – vagy, ha van is, legfeljebb Laurie fura angol orgánuma vetkőzik meztelenre előttünk. A John Henry-ben a karakteresen fekete hangú Irma Thomasszal énekel duettet. Dögös.

Megnyugtató az a tény, hogy egy ilyen lemezzel még idén is képes valaki előrukkolni. Persze a klasszikus blues cserzett mondanivalóval bír (általában) a fekete munkásosztály kölykeiről, szóval visszás érzéseket kelthet, hogy Laurie se nem fekete, se nem munkásosztálybeli (se nem kölyök). Itt most egyedül az akkordok keltik életre New Orleans zenétől dübörgő naplementéjét. Nyilvánvaló, hogy Laurie nem a befutásra hegyezte ki az albumot, ezekkel a régi bluesokkal mégis sokakat leköröz hosszútávon. Bot nélkül.

Hugh Laurie: Let Them Talk. Warner Music, 2011.