Ez egy bűnös város

Martin McDonagh kisvárosi drámája nem szimplán a bosszú, erőszak és megszállottság didaktikus tanmeséje, még akkor sem, ha első ránézésre ezt plakátméretű feliratok harsogják az ebbingi határban. Mint eddigi műveiben, az angol rendező ezúttal is mélyebbre tekint, és azt a folyamatot követi nyomon, ahogy a bűn magától értetődően válik szervezőelvvé abban a morális vákuumban, amiben hősei élik kisszerű életüket.

A felütésben három magányos hirdetőfelület áll egy köd borította, rezzenéstelen vidéken. Mildred (Frances McDormand) az isten háta mögötti mellékútnál felhúzott plakátok segítségével tudatja az arra járókkal, hogy lányát épp itt gyilkolták meg, de a rendőrség – nyilvánvaló inkompetenciája miatt – még mindig nem kapta el a gyilkosokat. A kétségbeesett nő akciójával nem csak a hatóságot, de végül az egész várost saját maga ellen hangolja. Pedig világos, mi volt Mildred szándéka, túl azon, hogy életre rugdossa a hét hónapja kifulladt nyomozást. Tanúkat állítani saját igaza mellé. A nyitószekvencia néma plakáthelyei puszta jelenlétükkel ugyanis már azelőtt tanúsítják a nemi erőszakot és a gyilkosságot, mielőtt Mildred tételmondatai ezt konkrétan hirdetni kezdenék. Azzal, hogy mindezt nyilvánosan láthatóvá teszi, Mildred rámutat arra, milyen az, amikor a közösséget és az igazságszolgáltatást meghatározó normák és bevett gyakorlatok csődöt mondva elillannak. Valahol itt lappang a film központi gondolata, vagyis az az elbizonytalanító kérdés, hogy mi következik a bűn(tény) után. A rendező rövid válasza pedig az, hogy semmi.

Az írói truváj viszont abban áll, ahogyan ezt a semmit kifejti. McDonagh sallangmentesen halad Tarantino és Lynch nyomdokain. A videotékás fenegyerekhez hasonló bölcsességgel mellőzi az expozíciót (szerintem az anya-lánya jelenet is sok), így magáról a gyilkosságról semmiféle primer tapasztalatunk nincs, McDonagh-nak tehát van ideje alászállni a kertvárosi pokolba. Ha nem is merészkedik olyan pszichoanalitikus mélységekbe, mint Lynch lidércnyomásai, mégis tűpontos képet fest az eseménytelen és mozdulatlan, de legfőképp a traumákkal szemben tehetetlenül őrlődő hétköznapokról. A film megpendíti, de végül nem áll bele a klasszikus bosszúmozik és nyomozós thrillerek dramaturgiájába, a cselekmény pedig katartikus csúcspontok nélkül, kiváló ritmusban mélyíti el Mildred sarokba szorítottságát.

A város nem válik olyan átütően atmoszferikus közeggé, mint az Erőszakik (In Bruges) bosch-i purgatóriuma, de McDonagh így is képes egy markáns westernes ízt kölcsönözni neki. Eközben egy pillanatra sem veszíti el jellegzetesen keserű és metsző brit humorát, ami akkor működik igazán, amikor felsejlik a mögötte húzódó tragédia és erőszak. Például ahogy Sam Rockwell alkoholista, redneck rendőrtisztje egyetlen bravúros hosszú snittben agyba-főbe veri, majd kidobja az ablakon a plakáthely bérbeadóját. McDonagh a felszín alatt egyébként jellemzően érzékenyen és intelligens módon fogalmaz, emellett viszont híresen jól ábrázolja az emberi aljasságot és a politikai (vagy bármilyen) korrektség halálát. Szereplői rendszeresen vernek nőket, ha épp nem törpéken gúnyolódnak. Mindez egyenes következménye annak, ha a felettünk álló hatóság vagy szabályrendszer (Woody Harrelson mint rendőrfőnök) helyébe a nyers ökölszabály lép.

A Három óriásplakát… a drámát néha fellazító és túl mesterkélt humor ellenére tökéletes karakterrajzokkal támasztja meg az amúgy is kompakt, jól szerkesztett narratívát. A karakterek közti feszes dinamika, a felelősség ide-oda tologatása révén a cselekmény üresjáratok nélkül játszik a néző szimpátiájával. McDormand egyértelműen viszi a produkciót, de Rockwell szánni való figurájának párhuzamos fejlődése is nagyon jól kidolgozott ívet leírva kapcsolódik Mildred tragédiájához. McDonagh mégsem annyira az érzelmi bevonódásra játszik, mint inkább az igazságérzetünket manipulálja mesteri módon. Nála az erkölcsi imperatívuszokat rideg, gyakorlatias, de sokszor kontraproduktív elvek váltják fel.

Az In Bruges Harryje a szemet szemért elv morális tisztaságát hangoztatva lövi szét saját fejét, de a Hét pszichopata (és a si-cu) kvékere, valamint vietnami buddhistája ugyanígy belső meggyőződésből vet véget az életének. Az öngyilkosság visszatérő motívuma McDonagh filmjeiben más és más szerepet tölt be, de mindig sajátos funkcióval bír. Egyszer hamis elveinket igazolja (In Bruges), másszor a bosszú (kvéker) vagy épp a megvilágosodás (szerzetes) eszköze. Viszont végső soron McDonagh ezáltal világít rá a bűn ambivalens, képlékeny természetére, hiszen legtöbb karaktere a béke, az igazság, tehát valamiféle nyugvópont érdekében követ el (ön)gyilkosságot. („Neked szabad, de nekem nem szabad? Ez milyen már?”)

Ugyanezt az állapotot igyekszik megragadni a Három óriásplakát… is. Azt, ahogy az erkölcsi imperatívuszok, a közösség empátiája, egyszóval a morális irányzékok lyukra futnak, és a bűn folyamatosan újratermelődik. A következményeknek erre a fájó hiányára épül az egész narratíva. Nincs gyilkos. Nincs ügy. Nincs bűn. A remény és az erőszak egymásra rímelő, könyvjelzőket díszítő közhellyé és plakátszlogenné silányul, egészen addig, amíg Mildred közvetett/közvetlen bűntettei hatóokként kezdenek el működni. McDonagh új filmjében amúgy pont az a lefegyverző, hogy noha sok témát érint (családon belüli és egyházi erőszak), nincs teletömve szájbarágós mellékzöngékkel és nem dermed köldöknéző búslakodásba. Szereplői fogcsikorgatva, de végül elfogadják, hogy a megváltáshoz igenis szenvedni kell, és ebből valamiféle keserves életigenlés, higgadt érettség fakad, amit nehéz nem szeretni.

Három óriásplakát Ebbing határában (Three Billboards Outside Ebbing, Missouri), 2017. Írta és rendezte: Martin McDonagh. Szereplők: Frances McDormand, Sam Rockwell, Woody Harrelson, Abbie Cornish, Lucas Hedges, Peter Dinklage. Forgalmazza: Fórum Hungary.