„Amit nem írok le, az elvész”

Nagy fába vágja a fejszéjét az a kritikus, aki egy be nem fejezett memoárt vesz górcső alá. Meg kell küzdenie a személyes érzelmekkel, a kultuszteremtés lehetséges veszélyeivel, és meg kell próbálnia úgy olvasni ezt a nagy volumenű vállalkozást, hogy miközben figyelembe veszi a befejezetlenség tragikusságát, igyekszik egységes, önálló műként elemezni, értelmezni a kiadott kötetet.

A memoár öt nagy fejezetből áll, a Tóth-ősök történetének bemutatásától kezdve haladunk Térey János gyerekkora, majd kora felnőttkora felé. A kötet váza lineáris időszerkezetet követ, viszont a kisebb történetegységek szintjén többször ugrál. Egy-egy élethelyzet felidézésekor más emlékek is felmerülnek, ezeket továbbviszi, kibontja, azonban mindig visszatér a kiindulóponthoz. Az első fejezet, az Etelka-földöv a leghosszabb, terjedelme a kötet több mint felét teszi ki. Nyilvánvalóan ez a legkidolgozottabb, már-már befejezettnek tekinthető része a memoárnak, erről a szerkesztő, Nagy Boglárka utószavában is olvashatunk. Ha ezt a fejezetterjedelmet vesszük alapul, arra következtethetünk, hogy a többin a szerző még bőven dolgozni akart (gondoljunk a második, alig pár oldalas fejezetre vagy az utalásokra egy-egy kidolgozatlan résszel vagy kifejtendő eseménnyel kapcsolatban). Viszont

ezekből a töredékekből, alkotói szerkesztés alatt álló részekből is kitűnik, mennyire tudatosan állt Térey a feladathoz.

Igyekezett minden részletet kidolgozni, a legkörültekintőbben feldolgozni a témákat, utánamenni a legapróbb részleteknek is. Erre és legendás munkabírására is reflektál a könyv hátoldalára választott idézet: „Egész életem küzdelem azért, hogy ne maradjon félbe minden. Amit nem írok le, az elvész. Mindig úgy érzem, hogy valamit tennem kell, állandó elégedetlenség és kielégítetlenség kínoz, s tetézi mindezt az érzést, hogy nem kapom meg az élettől azt, amit esetleg meg tudnék kapni.”

Az utóbbi években egyre inkább előtérbe kerültek a transzgenerációs problémákkal foglalkozó művek. Ha az önismereti könyvek közül csak egyet említhetünk, az Orvos-Tóth Noémi Örökölt sors című alkotása, amely megjelenése óta a sikerlisták élén van. Emellett a kortárs magyar irodalomban mintha újra nagy népszerűségnek örvendenének a családregények, a több nemzedéken át húzódó traumák feldolgozására irányuló művek (a teljesség igénye nélkül Péntek Orsolya Hóesés Rómában, Gurubi Ágnes Szív utca, Gerlóczy Márton Mikecs Anna – Altató és Krusovszky Dénes Akik már nem leszünk sosem című regénye). A mai jelenben élő szereplők életük egy pillanatában ráébrednek arra, hogy a saját életükkel csak akkor tudnak valamit kezdeni, csak akkor tudnak önmaguk lenni és megélni a velük történő eseményeket, ha először szembenéznek a múlttal.

Térey is meglépi ezt a memoár írásakor.

Először szembe kell néznie a születés körülményeivel ahhoz, hogy megértse és feldolgozza életének további történéseit. „Életet kaptam, használati utasítást hozzá nem” (419.) – írja az utolsó, Epilógusok című fejezetben. Nem véletlenül használja a kapni igét: már az első oldalakon kiderül, életét a nagyon fiatalon elhunyt nővérének köszönheti, aki halála által adott esélyt öccse megszületésének. Hiszen amennyiben nővére nem hal meg, korántsem biztos, hogy ő megszületett volna. Ezért nem véletlen az sem, hogy a családtörténet feltárása közben Térey nagy hangsúlyt fektetett a családban bekövetkezett csecsemőkori halálozásra, és arra a ma már bizonyos szempontból morbid szokásra, hogy a szülők az elhalálozott gyermek nevét átörökítették a következő újszülöttre. A kötet végén található családfa, melyet Térey unokatestvére, Kaszanyitzky András készített, segíthet nyomon követni a Macsi Tóth család alakulását, bár így is nagy odafigyelés szükségeltetik, hogy az Istvánok, Ferencek, Mihályok és Jánosok között el tudjunk igazodni. A memoárban felgöngyölített, korántsem egyszerű családtörténetből, a gyakori csecsemőhalálozási vagy a család elől rejtegetett öngyilkossági esetek tragikumából arra következtethetünk, Térey a szülei, különösen édesapja viszontagságos történetét szerette volna visszavezetni és ezáltal megérteni. Mindezek találgatások, hiszen az alkotói szándékokra talán pont a megíratlan második fejezet adott volna választ.

Az 1800-as évektől kezdődően vázolt és meglehetősen hosszan taglalt családtörténet nemcsak a Macsi Tóth család személyes életét, hanem egy régi, mára átrajzolódott Debrecent is körvonalaz. Térey egész életművében, kiváltképp verses-epikus műveiben (Paulus, Átkelés Budapesten, A Legkisebb Jégkorszak stb.) sokat foglalkozik a terekkel, azzal, ahogyan egymásra épülnek a különböző évtizedek városképei.

Memoárjában a családi múlt perspektívájából veszi szemügyre a vidéki várost.

A térhez mint biztos tájékozódási ponthoz való ragaszkodás jelenik meg itt. Nemcsak azokra az epizódokra kell gondolnunk, ahol a szülői ház bontásáról vagy a vámospércsi telek eladásáról szólnak, hanem általában véve a Debrecenhez mint térhez való ragaszkodására is.

Térey a tőle megszokott precizitással írja le, hogyan néztek ki az utcák, terek, kapubejárók a gyermekkorában,

pontos útvonalakat rajzol meg, majd ezeket összehasonlítja Debrecen mai városképével. Ahogy Szirák Péter a Libri magazinban megjelent interjúban elmondja, Térey szereti és becsüli, de Szabó Magdával ellentétben nem mitizálja Debrecent. A tragikus hirtelenséggel elhunyt író az egész kötetben feszesre húzza mondatait, nem engedi pátosszal vagy éppen letargiával átitatódni a sorait. Az objektív tények és a szubjektív érzelmek egymásra írása közben mindvégig fegyelmezett marad, mintha tudatosan akarna ellenállni a mitizáló írói attitűdnek.

Az „[e]gész életem küzdelem azért, hogy ne maradjon félbe minden” felütés intenciója mégis összecseng a félbemaradt művel, a memoárbeli és életbeli történések egymásra íródnak,

mintha Térey „megérezte” volna, hogy ideje elkezdeni számot vetni, mielőtt túl késő lenne.

Ha ez önmagában nem tenné elég tragikussá a ránk maradt művet, nem lehet nem gondolni arra, hogy milyen „misztikus” és abszurd tud lenni az élet. Felkavaró érzések kavaroghatnak bennünk a memoárt kezünkben tartva, akárcsak az íróban, amikor hallott az amerikai terrortámadásról 2001-ben. Hiszen az év januárjában befejezett Paulusban úgy írt az ikertornyokról, mint ledőlt, megsemmisült épületekről. „Gondoltam eddig, bennem semmi hajlandóság a miszticizmusra és a spiritualizmusra, bennem aztán nem, és kételkedem Nostradamus próféciáiban. Mégis: na ne már. Na ne már! Napokig nem volt időm-módom megvilágosodni, nem jöttem rá a regénybeli meg az életbeli események között kibontakozni látszó, hátborzongató kapcsolatra.” (439.)

„Amit nem írok le, az elvész” – Téreynek ezt az intelmét biztosan magunkkal visszük. Hiszen ahogy a városkép nap mint nap változik, épületeket bontanak le és emelnek a helyükre újakat, úgy az életépítményünk is állandó változáson megy keresztül. A régi világok eltűnőben vannak, családjaink története pedig, ha jobban belemerülünk, olyan kérdéseket válaszolhatnak meg, melyek alapjaiban határoznak meg bennünket.

Térey János: Boldogh-ház, Kétmalom utca – Egy cívis vallomásai, Budapest, Jelenkor, 2020.

A borítófotót Horvát Péter készítette.