„…az a visszaröpülés”

Az évforduló emlékeztető. Alkalom többek között a felidézésre, az újbóli és újszerű találkozásokra és a felismerésekre is. 100 éve született, 40 éve hunyt el a 20. század egyik legjelentősebb magyar költője, Pilinszky János. Költőket, irodalmárokat kérdeztünk az életművel való kapcsolatukról, a versek ihlető erejéről, a centenárium fontosságáról.

Závada Péter

Pilinszky, Nemes Nagy és az újholdasok számomra az első olyan költők, akik már egyértelműen az én nyelvemet beszélik. Nem érzem rajtuk, hogy egy hozzám képest távoli múlt archaikus hangján szólalnának meg. Verseik stílusa, hangulata egyértelműen (késő) modern. Infravörösről, mágneses viharról írnak. Azt hiszem, a képek elemi ereje az, ami megérintett Pilinszkynél. Nem is megérintett, hanem letaglózott. A háborúk, az emberi kegyetlenség és kiszolgáltatottság terei, ahol csak valami földöntúli kegyelemben bízhatunk. A fenséges tapasztalata, a vallásos és metafizikus pátosz, ami valamiért mégsem giccs. Nem tud az lenni. Túl jól van megírva. Az állatok szeme, a tiszta, ártatlan jószágtekintet, akárcsak Rilkénél. Hogy ezek a versek a fogalmakat önmaguk csupaszságában értik és értetik. Mintha az ember egyetemes magányában mégiscsak rálátna a tárgyak elrejtett oldalára, mintha a dolgok visszavétetnének a feledésből, és tényleg felfénylene rajtuk valamiféle igazság. Egy kisgyerek, aki deszkarésbe sír, egy rézsut forduló fegyencfej, egy folyosó, ahol égve hagyták a villanyt, irtóztató árny az udvaron. Pilinszky képeit gyakorlatilag bármilyen kombinációban lehetne remixelni. Mindegyik egy külön belső univerzum, ami annyira megrázó és erőteljes, hogy önmagában is megáll. Olyan, mint egy korai Robert Wilson-rendezés, vagy fordítva: Wilson olyan, mint Pilinszky – A süket pillantásában: egy anya, egy gyerek, egy pohár tej, egy kifent kés. Pilinszky a maga pőreségében és brutalitásában a bennünk élő legősibb szorongásokhoz és jelképekhez szól.

Katona Ágota

Az én huszadik századom költője, egyben a kedvenc misztikusom Pilinszky János. Gyerekkoromban, még a huszadik században, amikor a negyvenes éveket Budapesten megélő nagymamám történeteit hallgattam, Pilinszky-verseken keresztül képzeltem el őket. Eljött a francia fogoly, aki „ezt-azt, önmagát” eszi, megcsapott a Négysoros fenyegető légköre. Később az emberi kiszolgáltatottság költészetét láttam benne, melyben Krisztus sem megváltó, hanem áldozat. Nem láttam egészen jól, elkerülte a figyelmemet a fény. És amennyire idegenkedem a Halak a hálóban patetikus, szentenciózus hangnemétől, annyira nem tudom kiverni a fejemből a Négysoros széttartó, de elliptikusságukban is koherens sorait. Amennyire eltávolodnék az Apokrif apokaliptikus víziójától, annyira megrendít a Francia fogolyban a dísztelen, mélységes empátia. Pilinszky nélkül talán nem is szeretném az összetett szavak plakátmagányát, az „et ressurexit tertia die” nélkül csak kórusban énekelném, hogy „tenebrae factae sunt”, egyedül félnék a mély hangoktól. Gyakran forgatok egy könyvet, az a címe, hogy Pilinszky János összes versei, benne „bibliai szörnyek”, „sötét mennyország”. Ő írta arannyal és feketével, Szög és olaj, azt is. Hagyja, hogy eltakarja az arcát a Hold, így világít. Naplemente és égve hagyott villany fény-árnyjátékát játssza, olyan, mint egy napfogyatkozás. Vakító (negatív) misztika ez.

Szirák Péter

Pilinszky? Amikor először hallottam vagy olvastam a nevét, akkor az jutott eszembe, hogy ennél lágyabb, tétovább, szállingózóbb neve senkinek sincs. Mert pilinkézik, harmatozik, szitál. Amikor aztán olvastam a verseit, s még később láttam őt filmfelvételen, akkor azt is beláttam, hogy tényleg: egy nagy költő, akinek már a neve is költészet valahogyan, s egy különös, magával ragadó ember, akinek a neve tényleg őt magát jelenti. Az esendő, a törékeny, az örökké gyermeki áhítozót. Engem egyszerűen megbabonáz az alakja, a hangja, a gesztusai, ahogy Bachról („Bahhhh”-ról), vagy általában a zenéről, mint az emberiség legdicsőbb találmányáról, vagy ahogy a lehetetlenül lehetséges hitről beszél. A hangja olyannyira delejez, hogy nem állom meg próbálgatni az utánzását („fácskákat és ágacskáikat”). Legenda volt: vékony, suhanó szépségével, rémisztő és bájos anekdotáival. Római ösztöndíjas korában a zsúfolt buszon – Gertrúd néni praktikus javaslatára – egy darabig Lukács György ölében utazott. Első londoni útja legelején elveszett az éjszakában, s kifosztva tért vissza a szállodába, ahol nem a magyar íróküldöttség tagjai, hanem a derék brit pincérek segítették ki, hogy a hátralévő napokra legyen költőpénze. Akik ismerték, tudták, hogy metafizikai figyelme és szigora nagyon is összeegyeztethető a humorérzékével. Törőcsik Mari mesélte, hogy 1981 májusában, amikor kihozták az intenzívről, annyira megnevettette az orvost és az ápolókat, hogy valósággal visszhangzott a kórház a hahotától. Ő is együtt kacagott velük – így halt meg.

Témakészlete éppolyan koncentrált volt, mint amilyen intenzívek a költeményei. Viszonylag kevés verset írt, a sűrítés és a nem-azonos ismétlés mestereként. Esszéit is szívesen olvasom, s azt is elhiszem, hogy a katolicizmus nagy magyar gondozója és gondolkodója volt, azt pedig tudom, hogy az ember világban létének a maga módján felülmúlhatatlan fürkésze. Mondják, hogy Arany János a legkiterjedtebb szókincsű magyar költő, s vélhetően Pilinszkyé a legszűkebb szótár. „Mert elhagyatnak akkor mindenek”. S úgy van: még a szavak is elhagynak bennünket. Vagy épp csak a legszükségesebb szavak jönnek: minden költeményben csak annyi, amennyi oda kell. De nem így van, mert nem lehet tudni, hogy mennyi az odavaló. Voltaképpen ez a mozgó mérce a költészet. „Nincs semmije, árnyéka van. / Meg botja van. Meg rabruhája van.” Azt a rettenetes ínséget, sóvárgást, amit szörnyű töredékességünkben a világ, az Isten iránt érzünk, magyarul csak pilinszkyül érdemes elmondani.

Tolvaj Zoltán

Bölcsészkoromban a szoteriológiai minimalizmusa nyűgözött le. A kollektív és személyes üdvösség száraz víziói, a jelzőkkel patikamérlegen bánó, elliptikus szerkezet, amit néha dörgedelmes szelídség, máskor jajveszékelő de profundis hangtónus kísért. „Akár a moslék egybehuppan / tér és idő, ott, ebben a / tűző ganajban, egyedűl / itt lelhetjük meg, egyesegyedűl, / amit anyánk örökre elveszített.” Később az itt-ott olvasott történetek mentén egyre világosabbá vált profán alakmása, a „Jancsi”, aki nem gyermekhangon sír deszkarésbe, hanem páneurópai lokálok spicces bonvivánjaként prédikálja végig a vonatutakat. Dühében széttépi a KZ-oratórium kéziratát, majd addig ollózza-ragasztja, amíg tökéletesnek nem találja. Az apokrif révület tetőfokán felpattan a Hajós utcai fotelből, és a Piarista köz presszóiban keresi a megváltást, láncdohányosként sütkérezve a telihold kegyelmében. A kicsapongóan átszellemült egzisztencialista szent mértéktartása éppúgy lenyűgözött, mint a jupiterlámpaként derengő, tragikus futóbolond misztikus figurája, aki Nemes Nagy Ágnes térdei elé rogyva könyörög, hogy megtarthassa a londoni szálloda személyzete által felajánlott aprót, mivel előző éjjel orvul leütötték és kirabolták a Sohóban. Verseiben nem lubickolt a komikus önlefokozás és a kozmikus megdicsőülés kettősségében, hanem sebezhető, puritán testet öltött. Rajongása Sheryl Sutton iránt David Bowie és a szomáliai modell, Iman szerelmét juttatja eszembe. Iman arabul hitet, spanyolul mágnest jelent. Pilinszky verseiben a világ állandó apokaliptikus készültségben áll, mágneses tengelye mégsem billen ki a jelenlétre fókuszáló, személytelen szeretetéből, miközben pengeélen táncol az atyai hentes tenyerén. Ez a neurotikus advent és biblikus suspense tart engem is sakkban a sorai közt, hátha egyszer megfejtem, „miféle fájdalom / tapossa itt az örökös sötétet / hasadt patákon, hártyás lábakon.”

Szűcs Anna Emília

A Pilinszkyhez fűződő viszonyomról azonnal az jutott eszembe, amikor egy egyetemi tanárom arra a kérdésemre, hogy milyen terjedelemben kéri megírni az adott feladatot, azt felelte, hogy „drágám, ha maga meg tudja írni tökéletesen négy sorban, mint Pilinszky, ám legyen”. Aztán pedig az, hogy Pilinszkyről könnyű lesz írni, hiszen annyira egyértelmű, olyan megkerülhetetlen, de ahogy teltek a napok, rájöttem, hogy közel teljesíthetetlen feladatot kaptam – nem tudtam honnan és hogyan nyúljak ehhez a komplex költőjelenséghez, a hozzá fűződő bizalmas kapcsolatomhoz, hogyan írjam le, mit jelent a Pilinszky-féle szövegvilág, az általa teremtett bensőséges univerzum a számomra. Napokig gondolkoztam azon is, hogy hogyan szűrődött be és növekedett ilyen biztos bázissá saját szerzői mivoltomban, hogyan változtatta meg a költészettel folytatott kapcsolatomat, a vershez való fordulásomat. Abban biztos voltam, hogy nem „robbant be” az életembe, ahogy azt a rám nagy hatást gyakorló szerzők szokták, hogy nem lettem rajongó, Pilinszky-őrült, nem próbáltam egyszer sem leutánozni pontos képeit – de hát hogyan is törhetett volna agresszívan rám egy Pilinszky-láz, mikor maga is aszketikus, letisztult, csupasz, a kevésbe sűrített sok mestere, a végletekig tiszta dikció képzeletbeli Oscar-díjasa. Azt gondoltam, hogy nem is találkoztam vele nagyon sokáig, jobban mondva találkoztunk mi, de akkor én még süket és vak voltam az ő csendes, rapszódiáira, akkor még Adyt olvastam és csak azt tartottam erénynek, ha valaki egy kocsma asztalán állva szavalja el mágikus, sötét verseit (mondjuk ez 16 évesen nem olyan meglepő). Arra jutottam, hogy a Pilinszky-jelenséggel viszonylag későn, az egyetemen találkoztam először úgy igazán – egy szemináriumra vállalt előadás, majd az ebből készített beadandó miatt mélyedtem el az életműben teljesen, emlékszem, napokig hallgattam a vele készített interjúkat, mániákusan figyeltem a jobb kezének mutató és középső ujja közé szorult, körömig égett cigaretta körözését, miközben verset szaval, de úgy, mintha éppen akkor írná. Hetekig mindenhova a Trapéz és korlátot hurcoltam, és róla beszélgettem minden kicsit is fogékony barátommal, akik elmesélték, hogy hasonló élményük volt vele, mert Pilinszky megkerülhetetlen, a költészete alap, tudni kell, ha jó költő akarsz lenni, lehetőleg kívülről, oda-vissza, megérteni, aztán elejteni, azt hinni, hogy fel lehet fogni, megpróbálni leutánozni, belebukni újra meg újra. Aztán kibolondulni belőle, legörgetni magadról, mint az orsóról a fonalat, és rájönni, hogy Pilinszky nem a fonál, hanem az orsó, hogy nem létezik Pilinszky-láz, hogy azért nem volt sosem, mert ő a folytonosan megemelkedett testhőmérséklet.

Horváth Florencia

Amikor felkértek, egyből igent mondtam, foglalkoztatott a téma, magamhoz közelinek éreztem, mégis nehezen tudtam összeszedni a Pilinszkyvel kapcsolatos ismereteimet, érzéseimet. Aztán egyik délután levettem a polcról a Beszélgetések Pilinszky Jánossal című könyvet. Antikvár példány, 1983-ban jelent meg, két évvel a költő halála után. Az volt az érzésem, ebben van róla minden tudás. Hiszen az alkotó már nem élt, amikor összeállították, így nem változhatott semmit az ebben lévő igazság. Persze ez nem igaz, folyamatosan zajlanak a kutatások, fedeznek fel eddig ismeretlen verseket, mégis, ha a vele készült interjúkra redukáljuk megszólalásait, azt gondolom, ez a könyv teljes, hiszen Pilinszky minden korábbi, ilyen jellegű megszólalását magába foglalja.

Pilinszkyvel gyerekkoromban találkoztam először, ott volt a könyvespolcon, belelapoztam az összegyűjtött verseit tartalmazó kötetbe – nem értettem. Nem a vers hibája volt, inkább az időzítésé. Azután hosszú időre elfeledkeztem a költőről, bár a neve mindvégig ott lappangott a tudatomban. Idővel több ismerősöm, barátom mondogatta, hogy mennyire tetszenek nekik a versei. A gyerekkori „csalódásom” miatt nem tudtam megérteni, miért rajonganak ezekért a szövegekért. Aztán valamikor a gimnáziumi évek elején találtam meg a Szabó Balázs által megzenésített Ne féljt. Sokat hallgattam a dalt, ám ekkor még eszembe se jutott, hogy más verseket is elolvassak Pilinszkytől. Egy idő után mégis így történt. Azt éreztem, felfedeztem valami újat, amiről korábban szinte semmit sem tudtam. Mégis ismerős volt. Utánaolvastam a versek keletkezési körülményeinek, Pilinszky életének. Kalandosnak találtam. Minél több versét olvastam, annál jobban megszerettem. Nagy tervem egyszer sorban végigolvasni az összes versét.

Száz év alatt rengeteg dolog történhet, Pilinszky versei és gondolatai azonban ma is aktuálisak. Azt gondolom, fontos az emlékezés, a mély érzelmek, a szenvedések, amelyeket ő képes volt szavakkal kifejezni, örökös érvénnyel.

Németh Zoltán

Pilinszky János az egyik legfontosabb viszonyítási pont számomra a magyar irodalomból. Mondatai szinte beleégtek a sejtjeimbe. Különösen a Kunstkamera kötetben megjelent verseimmel kapcsolatban foglalkoztam sokat Pilinszky néhány soros szövegeivel. A kortárs magyar traumairodalom egyik legfontosabb előzménye. Az érvényes nyelv keresése, a kimondhatatlanság nyelvi energiái szinte szétfeszítik mondatait. Folyton tanulok belőlük. Most, hogy újra beleolvastam Pilinszky verseibe, furcsa módon arra gondolok, hogy olyan nemzedék tagja vagyok, akinek sosem volt fegyver a kezében. Nem hajtottak el mellőlem kivégzésre civileket, nem csapták a falhoz a gyerekeimet még csecsemőkorukban. Nem lőttek ki mellőlem senkit, nem halt meg a kezem között a bajtársam, nem omlott kezemre a bajonett által felszakított hasfalból a forró bél. Nem kellett tetvesen-éhezve-dideregve lövészárokban kuporognom. Nem kellett kivégeznem senkit. Nem kellett elvágnom a torkát senkinek, hátulról, nem kellett puszta kézzel megfojtanom senkit. Még egy csirke nyakát sem kellett elvágnom soha. Megtette helyettem más. A posztmemória korát éljük, a legborzalmasabb élményeink még mindig szüleink és nagyszüleink elbeszéléseiből születtek. Pilinszky versei olyan elemi erejűek, hogy általuk költővé kell válnia az olvasónak. Átrendezik a pszichét. Az a környezet, amelyben mi verset írunk, alapjaiban más, mint az övé volt. Miért mégis, hogy mágnesként vonzanak magukhoz, hogy jelentéseik bennünk remegjenek, hogy egész lényünk rezonáljon rájuk? Az irodalom és a nyelv egyik legfontosabb titka ez. Talán csak annyi, hogy a nyelv pórázon tart bennünket. De mivel minden bizonnyal egészen máshogyan értelmezzük verseit, mint ő maga vagy a kor, amelyben írt, a megoldás kulcsa mégis önmagunkban van. Pilinszky bennünk él, s ki el lett volna bármi eleségen, most már a szívünket követeli.

Ágoston Tamás

Mit jelent számomra Pilinszky János költészete?

1. Megismerkedtem Németországban egy olasz lánnyal, akinek lefordítottam Pilinszky Meghatározás című versét. Németre, mert mindketten németet tanultunk. Születésnapi ajándék volt a palacsinta mellé, amit sütöttem. Nem tudom, létezik-e német fordítása a versnek, nem néztem utána. Akkoriban éppen jegyzeteket írogattam Pilinszky verseiről, nálam volt a kötete, a kevés magyar könyvek egyike volt, amit kivittem magammal Tübingenbe.

2. Az első Pilinszky-könyvemet a Gambrinus közi antikváriumból szereztem be, már gimnazista koromban. Ez az a kiadás – Kráter, Összegyűjtött és új versek, 1981 –, ahol a Bűn című vers három és fél strófás, tehát rövidebb, mint ahogy most ismerjük. Így is befejezettnek tűnik. Legalábbis szerintem.

3. Az évek alatt megtanultam néhány Pilinszky-verset. Az első az Introitusz volt. A második az Apokrif. Mindkét verset szeretem felmondani: magamnak, magamban. Tapasztalatom szerint mindkét verset jól el lehet mondani sétálás közben. Főleg éjszaka, keresztül a városon, megállva esetleg a Faraktár utcai híd tetején, amikor éppen nincs forgalom.

4. Van két Pilinszky-vers, amelyhez különösen kötődöm. A kötődés okát nem tudom megmondani, ehhez el kellene mennem, azt hiszem, egy analitikushoz. Mindkettő halál-vers, bár én inkább otthon-versnek tekintem őket, elsősorban azért, mert bennem ahhoz a házhoz kapcsolódnak, ahol élek. Ez lesz. Ezt a verset lefekvés után szeretem felmondani, sötétben, elalvás előtt. De működik hajnalban is, félsötétben, még mielőtt az ember kiszállna az ágyból. A Van Gogh imáján gyakran gondolkodom. Főleg a vers utolsó mondatán. Többféleképpen értelmezhető, attól függően, hogy mit gondolunk a „betakarás” idejéről („régen” megtörtént, s azóta tart, vagy nem tart, mert amikor megtörtént, az egy kivételes pillanat volt „régen” – amolyan kegyelmi pillanat).

5. Bevallom: szeretek Pilinszky verseiről írt tanulmányokat olvasni irodalmi lapokban. A kedvenceim közül négy írást említenék. Radnóti Sándor: A szenvedő misztikus. Balassa Péter: A látvány és a szavak. Angyalosi Gergely: A meghatározás agóniája. És ott van még Borbély Szilárd írása, amely azzal játszik el, hogy összemontírozza a Nagyvárosi ikonok ciklus két versének két sorát (a Kis éjizene utolsó és az Egy sírkőre egyetlen sorát).

6. Én is írtam egy Pilinszky-tanulmányt (tübingeni erőfeszítéseim nem voltak teljesen hiábavalóak). Egy rangos irodalmi folyóiratban jelent meg néhány évvel ezelőtt. Nem árulom el a címét, mert akkor kiderülne, hogy ki írja Ágoston Tamás verseit.

Toroczkay András

Pilinszky olyan, mint a Pink Floyd, vagy Isten. Azt hinné az ember, hogy nem szereti, nem is ismeri, aztán kiderül: végigkísérte az életét.

„Fontos, hogy ne vádoljak másokat. Mindenért egyedül én vagyok a felelős.” Kétféle magyartanárom volt a középiskolában. Az egyik laza, fiatal volt, vicces, érdekes figura, egy igazi bohém, akit néha mi ébresztettünk fel a nem messze lévő házában, mert elfelejtette, hogy órája van, illetve nem mi, hanem az édesanyja, akivel akkoriban lakott. Őt kirúgták „valamiért”, amit tragédiaként éltünk meg, aztán átvett minket egy másikfajta tanár. Ő már akkor sem volt fiatalnak mondható, stílusa ellentétes volt a másik kollégáéval, szigorú volt, rohamtempóban, vasfegyelemmel tanított már csak azért is, mert a cél az volt, hogy mind leérettségizzünk. Az előző tanárunkat, aki nem sok mindent követelt, mert nem tudott, vagy nem akart, szerettük, őt viszont dacosan, ellenségesen fogadtuk. Azért két év alatt felhozott minket arra a szintre, hogy átugorjuk a lécet. Viszont kevés idő maradt a ’45 utáni irodalomra. Pilinszkyre is. A Francia fogoly talán még belefért, homályosan emlékszem rá, hogy vettük. Ez nem az ő hibája volt, és amennyire láthatom, ez még istenesnek mondható.

Amikor érettségiztem, kaptam tőle könyveket, mert én jóban voltam vele, habár tartani én is tartottam tőle. A könyvek között volt többek közt Pilinszky A mélypont ünnepélye című kötete, amely kinézetében is gyönyörű, és amely rövid prózai írásait gyűjti össze. Nem olvastam el, legalábbis nem ától cettig, de időről időre felnyitom, olvasom. Most belelapozok, az elején két cetli, a kétezres évek elejéről megkezdett verseimmel, a könyvjelzőként használt borítót a Napfogyatkozás című, ’73-as Új ember-cikknél találom (talán mert első verseskötetemhez kerestem inspirációt). Beleolvasok most ezekbe a cikkekbe, és egyrészt szégyellem magam, hogy ilyen igényességgel is lehet újságot írni, másrészt pedig bólogatok. „Legszívesebben már csak naplót írnék. Egy vers, egy regény, vagy akár egy dráma bizonyos pillanat után önmagát írja, önmagát teljesíti be. A naplót én írom, s később – megérkezve az igazságba – a napló kezd írni engem. Ő lesz az író, és én az írás. Ő a toll és én a füzet. Egy napló nem arra való, hogy nyomot hagyjunk a világban. Ellenkezőleg. A hajnal vagy az éjszaka csendjében épp ahhoz segíthet hozzá, hogy megszabaduljunk önmagunktól.” Igazából majdnem mindegy, mit idézek most, szerintem nagyítóval kellene keresni lapos mondatokat. „Akárhonnan, érkezhet mondat akárhonnan?” Vajon hogyan csinálja Pilinszky, hogy nem nevetséges modoroskodás tőle, nála, ami mástól, másnál az lenne?

Másik élményem Pilinszkyvel már az egyetemhez köthető. Katolikus egyetemre jártam, ahonnan egy év után el akartam menni, mert sokkolódtam a vizsgáktól és a magas követelményektől, és mivel alföldi vagyok, így Debrecenbe felvételiztem. (Végül mégsem oda mentem.) Pilinszkyről kellett beszélnem, illetve az apokalipszisről, és ennek kapcsán róla. „A jövőről nem sokat tudok, de a végítéletet magam előtt látom.” Ha nem járok katolikus egyetemre egy évig, többek közt Mártonffy Marcell szemináriumaira, nem tudtam volna – az utólag általam, nem mellékesen, Borbély Szilárdként beazonosított felvételiztetővel – beszélgetni erről.

Még egy dolog. Egy időben azt képzeltem, hogy Jelenits István követ engem. Még ma is a fülemben van, ahogy az egyik előadásán a bárány lépteit kopogja az asztalon. „A bárány az, ki nem fél közülünk, / egyedül ő, a bárány, kit megöltek. / Végigkocog az üvegtengeren /
és trónra száll. És megnyitja a könyvet.”

És még egy. Van egy fekete verseskötet, a Szilánkok, amit az egyik hajdani lakótársamtól loptam, és amelyben A mélypont ünnepélye is megtalálható. Nem akarom visszaadni, főleg most nem, mikor bárhol nyitom ki, mintha nekem írta volna. „Talán azt, hogy mindent megértek, / felhők futását és disznók fejét / rálapúlva a préskemény palánkra.”

Bódi Katalin

Érettségire és felvételire készülő végzős gimnazista voltam, amikor az Osiris-Századvég gondozásában megjelent Pilinszky János összegyűjtött műveinek királykék színű sorozata, amelyből a Versek-kötetet vettem meg magamnak, címlapján a füstöt kifújó, arcát profilból éppen csak megmutató költővel. A nem túl igényes tipográfiájú, hamar darabjaira hulló, ragasztott gerincű könyv persze elvarázsolt a költő sűrű nyelvének enigmatikusságával, zseniális kötet-, ciklus- és verscímeivel, latin és francia szavainak sokaságával, bibliai allúzióival, amelyeket a rajongott irodalomórákon és a sznobériától sem mentes beszélgetéseinken próbáltunk megérteni és átélni a kisvárosi giccses kávéházban, a kollégiumi tanulószobában és a napfényes romkertben, a könyvtár szomszédságában. A romantikus közhelyeken felül azonban nagyon mélyen bevésődő élménnyé vált, hogy az Egy KZ-láger falára ciklusa miként segített dinamikus képiségével, bibliai referenciáival feldolgozni a gimnáziumi évek vége felé megszervezett auschwitzi látogatás emlékét. Miként keveredett össze verseinek egzisztencialista szemlélete és tárgyiassága Camus Meursault-jával, a Négysoros „plakátmagánya” József Attila nagyváros-vízióival (Eszmélet, Levegőt!). Az egész életműben felbukkanó rövid versek eszköztelensége, ugyanakkor nyomasztóan összetett értelmezhetősége (pl. Infinitívusz, Költemény) egyszerre jelentett és jelent ma is számomra impresszionisztikus hangulatábrázolást, illetve az önreflexió gyötrő lehetőségeit. Pilinszky legismertebb verseinek jellegzetes aforizmatikussága, a költeményeiben megjelenő létproblémák ismerőssége egyértelműen közkedveltté és széles körben ismertté – de reményeim szerint nem kiüresíthetővé – tették az ezredfordulóra a költőt, és azt hiszem, a generációmban sokunk számára jelentett egyfajta kapudrogot a közelmúlt és a kortárs költészet lassú felfedezéséhez és megszeretéséhez. Közös párna.

A borítófotó forrása a Maszol / Bukaresti Magyar Kulturális Intézet.