A Senki a kapuzárási pánikban megpocakosodott boomerek vágyfantáziája, amelyben nem az orosz maffia, hanem a gyilkos hétköznapi rutinból fakadó haszontalanságérzet a legfenyegetőbb. Emiatt a film is túlkompenzál, de épp ironikus öncélúsága és az egyszerre vérgőzös, mégis valószerűtlenül komikus erőszak miatt igazán működőképes.
A John Wick-filmeket íróként jegyző Derek Kolstad gyakorlatilag ugyanazt a formulát dobta be, amit Keanu Reeves félisteni magasságokba emelt gyilkológépénél, csak ezúttal a csendes kertvárosba száműzte a faltól falig mészárló főhőst.
Hutch Mansell, a kétgyermekes hivatalnok térdig jár az életközépi válságban,
amikor egy éjszaka betörők dúlják fel a családi házat. Ő látszólag képtelen férfihoz méltó módon viselkedni és megvédeni szeretteit. A bomlasztó monotóniát innentől felváltja az a burkolt megvetés, amellyel a kiérkező rendőröktől kezdve a macsó szomszédon és Hutch sógorán át a fiáig nagyjából mindenki bánik vele.

A Senki nem egy szimpla bosszúmozi, mint amilyen az áramvonalasra szálkásított dramaturgiájú John Wick (első része), Hutch sokkal inkább a frusztráció és a kiégés ördögi köréből keresi a menekülési utakat. A cselekményt John Wick kutyájához hasonlóan, szinte az egész a műfajt és a benne mozgatott érzelmi motivációkat idézőjelek közé szorító semmiség, Hutch kislányának cicás karkötője indítja be, amit a betörők pár aprósággal együtt elloptak.
A férfi ámokfutása nem a fennkölt morál és egyéb magasztos célok jegyében történik.
Ahogy John Wick sajátos gyászfeldolgozó stratégiáját követhettük figyelemmel, úgy a karkötő a megbízhatóság, a férfi kompetencia szimbólumaként azt az átváltozást jelöli, ahogyan Bob Odenkirk figurája megleli magában a családapai spirituszt, és puszta kézzel vág rendet az éjszakai járaton állatként viselkedő részeg banda, majd az orosz alvilág tagjai között.

Kolstad annyiban küldi főhősét az igazság nyomába, amennyiben ez az igazság a késő ötveneseknek is kijáró tisztelet kivívása, illetve beintés az idő előtti nyugdíjazás és leselejtezés jelentette szorongásnak.
Hutch ezért nem elkerülni igyekszik a balhét, hanem annak lehetőségét szomjazza, egyfajta katalizátorként használja a kiteljesedéshez.
Odenkirk citromba harapott, borostás ábrázatával úgy hozza az átlagos, mégis kőkemény és gyakorlatilag elpusztíthatatlan öregfiú-imázst, hogy lepattan róla a 80-as évek nosztalgiáján élősködő, Feláldozhatók-féle felfújt pózolás. A Hardcore Henryt is dirigáló Ilja Naishuller rendezése ezúttal a videójáték-esztétika parasztvakítása helyett úgy tud egészen mocskos, nyers és bravúros lenni, hogy a nézőnek nem letaglózó, hanem felszabadító élményt ad. A szenzációs buszos jelenet, amelyben Odenkirk puszta kézzel gyaláz le egy ötfős bandát, a maga visszafogottságában válik igazán erőszakossá. Nincs miszlikbe vágva a jelenet, a kézi kamerát nem rángatják ész és koncepció nélkül, nincs semmiféle nagyotmondás vagy túllihegett, egysnittes koreográfia, amit a John Wick már erősen elhasznált a harmadik részre, illetve az Atomszőke és a netflixes Marvel-sorozatok után nem is igazán lehet hova fokozni.

Fura módon a Senki erőszakorgiája azért igazán szubverzív, mert minden stilisztikai hasonlóság ellenére Naishuller több önmérsékletet képes tanúsítani előképeinél, így túlnyomórészt földhözragadtabb akciójelenetekkel operál.
A húsba vágó brutalitást csak a dramaturgiailag indokolt pontokon engedi el,
és a kis léptékű, viszonylag realista hentelést egészen a film végéig képes megtartani, de ott aztán elszabadul a morbid humor. A sallangmentes, másfél órás játékidő is nagyfokú céltudatosságra vall, míg az egyszerű narratív építkezés minden heroikus felhang nélkül játssza ki a témában rejlő abszurd potenciált.

Odenkirk karaktere lényegében John Wick kivénhedt verziójaként egyenesági leszármazottja az emberfeletti titánoknak.
De Kolstad és Naishuller bátran merítenek a kilencvenes években dekonstruált, sebezhető akcióhősök kisemberi gyarlóságaiból is.
A Drágán add az életed! és az Az utolsó cserkész folyton másnapos, kelletlenül hősködő John McClane-je és Joe Hallenbeckje, vagy a Halálos fegyver nyugdíjazás előtt álló Murtaugh-ja ugyanúgy ott van Odenkirk karakterében, mint a kispolgári jelentéktelenség álarcát levedlő Walter White (Breaking Bad – Totál szívás). Még messzebb tekintve Spielberg Párbajában vagy a Peckinpah rendezte Szalmakutyákban is az eleinte gyámoltalan kisvárosi nyárspolgár sajátítja el végül az erőszak nyelvét, és áll ki saját magáért. Innen nézve a Senki a „soha nem késő” motivációs tréningek és eszmélések szatirikus filmje.

A vérontást Naishuller ezért nem a mennyiség, hanem finoman a nézői elvárásokkal való abszurd játék felé billenti el. De a film valódi fénypontja egyértelműen Odenkirk. Karcos, ironikusan rezignált alakításában Hutch alakja egyszerre hordozza a szerethető, a Better Call Saul című sorozat Saul Goodmanjének simlis lazaságát és az orosz maffiózókat reggeliző egykori titkosszolgálati bérgyilkos baljósan tökös fenyegetését.
A film rengeteg ponton rájátszik a karakter múltbeli énjének balladai homályba vesző részleteire
és az ebből fakadó mitikus félelemre, amit az orosz gengszterekből vált ki. Christopher Lloyd mint Hutch nyugdíjas otthonban üldögélő, látszólag ártalmatlan ex-FBI-os apja csak szaporítja a film bizarr jelenségeinek sorát, de olyan arcokat is egészen üdítő a kisebb szerepekben látni, mint Michael Ironside vagy RZA. Egyedül a maffia pénzügyeit intéző sablonos főgonosz nem kap sajátos karaktert, így ha a filmnek van gyenge pontja, akkor az a tökéletesen karizma nélküli, sótlan, paródiába hajló antagonista.
Ugyanakkor a Senki a feszültség teljes hiánya nélkül is hibátlan szórakozás, ami véletlenül sem a toxikus maszkulinitásnak vagy az önbíráskodásnak állít emlékművet, csupán ironikus keretet biztosít a kiöregedéstől és a hasznavehetetlenségtől rettegő középkorú családapák vágybeteljesítésének.
Senki (Nobody), 2021. Rendezte: Ilja Naishuller. Írta: Derek Kolstad. Szereplők: Bob Odenkirk, Alekszej Szerebrjakov, Christopher Lloyd, Michael Ironside, RZA, Connie Nielsen. Forgalmazza: UIP-Duna Film.
A Senki a Magyar Filmadatbázison.