A ránk bízott kert című ökokötet egy frissen megjelent világirodalmi antológia, melynek szövegei a klímaválság szorongató tényeit tárják az olvasó elé. A kötet szerkesztőivel, Péczely Dórával, Bordás Mátéval és Sipos Tamással beszélgettünk az egyéni és globális felelősség dilemmájáról, a kötet koncepciójáról és a megszületéséhez szükséges példaértékű csapatmunkáról.
KULTer.hu: A beválogatott szövegek szerzői más-más nációból származnak, így különböző nyelvtudással rendelkező hazai fordítókra és szakemberekre volt szükség ahhoz, hogy a kötet összeállhasson. Hogyan alakult ki ez a látszólag bonyolult kapcsolati hálózat?
Sipos Tamás: A világlíra szintjén talán tényleg ez az első ilyen antológia, de maga a misszió számunkra már adott volt a Versum Online miatt. A Versumot 2014-ben Krusovszky Dénes, Gerevich András, Nemes Z. Márió és Szabó Marcell alapította Pálffy András Gergely informatikai segítségével, hozzájuk csatlakozott nemsokára Urbán Bálint. A lap azzal a céllal jött létre, hogy a külföldi lírát és magát a versfordítást népszerűsítse. Bordás Mátéval, Vajna Ádámmal és Kállay Eszterrel 2018-ban csatlakoztunk szerkesztőként Mohácsi Balázs felkérésére, aki akkor főszerkesztő-helyettes volt. 2020-ban pedig tovább bővült a szerkesztőségünk Vonnák Diánával, idén pedig André Ferenccel.
A hálózat tehát az alapítókon és a többi szerkesztőn keresztül jött létre.
Ha jól emlékszem, 2018 nyarán merült fel először, hogy csináljunk egy tematikus blokkot, én pedig bedobtam, hogy legyen az ökoköltészet a téma, mert akkor éppen ez érdekelt, és nagy hatással volt rám Ian McCallum (dél-afrikai pszichiáter, költő, konzervációval foglalkozó aktivista) Ted Talkja a természet és a költészet viszonyáról. Ebben az előadásban hallottam először Antonio Machado A szél egy ragyogó reggelen című versét és egy saját versét A vadon címmel. Mindkettő bekerült a 2018 őszén elindított ökoblokkba, de sajnos az utóbbi (Carl Sandburg A vadon című versével együtt) szerzői jogi herce-hurcák miatt kimaradt a kötetből. Szerencsére a Versum Online-on továbbra is olvashatók. Azt azért el kell mondanom, hogy nem ezek voltak az első ökoversek az oldalon. Mohácsi Balázs ekkor már évek óta rendületlenül fordította W. S. Merwin verseit, akit már tudatosan is „ökoköltőként” tartott számon az irodalomkritika. Az ő verseit korábban én is a Versumról ismertem meg.
Az előbbiekhez jöttek még hozzá az all dies hier, Majestät, ist deins. Lyrik im Anthropozän (ez mind, Felség, a tiéd. Az antropocén lírája) német nyelvű antropocén antológiából származó versek Máté és Székely Örs fordításában, ezenkívül több fordítót is felkértünk még, hogy küldjön nekünk a blokkhoz illő fordításokat. Mihók Tamás például román nyelvről fordított kortárs verseket, amelyek mind nagyszerűen passzoltak az addig lefordított szövegekhez. Szóval egész egyszerűen úgy alakult ki az antológia alapjául szolgáló blokk, hogy mindenki szétnézett a saját nyelvterületén, és igyekezett minél jobb ökoverset keresni. Mivel a Versum végül is egy szellemi műhely, ezért teljesen alapvető volt az is, hogy átnézzük egymást fordításait és igyekezzünk minél többet javítani rajtuk.
Különösen sokat tud segíteni egy másik szerkesztő vagy fordító, ha nem ismeri a vers eredeti nyelvét,
mert sokszor hamarabb észreveszi a fordítás hibáit. Nem hiszem, hogy bármit is visszadobtunk volna, mert elég tágan értelmeztük ezt az egész témát, amibe végül belefért a veszélyben lévő biodiverzitás, a környezetpusztítás és a klímaszorongás kérdése is. McCallum szerint elfordultunk a tudománytól, és „már csak a költők szavai rázhatnak fel minket”. Ennek a gyűjtésnek is az a célja, hogy felrázza az olvasót, és ebben nagy segítségünkre volt a Prae Kiadó, amely végül idén kiadta kötet formájában is.
Bordás Máté: Mivel Tamás szinte már mindent elmondott, ezért inkább anekdotáznék egyet a német lírával. 2016-ban jelent meg a kookbooks kiadónál a már említett all dies hier, Majestät, ist deins című, egészen vaskos antológia. Ez poétikai szempontból iszonyatosan izgalmasra sikerült. A sztori pedig egészen egyszerűen csak arról szól, hogy milyen komikusan egyszerűen került ez a mi látókörünkbe. Én Székely Örstől tudtam meg, hogy ez az antológia létezik, és hogy nagyon is érdemes arra, hogy az ember foglalkozzon vele. Örs Nemes Z. Máriótól kapta a fülest, Márió pedig Kalász Orsolyától. És ez azt is egészen jól példázza, hogy sajnos milyen kicsi idehaza a német kortárs lírát fordítók közössége.
Péczely Dóra: A könyv ötletét a Versum Online-tól, a versválogatást pedig Mátétól és Tamástól kaptam azzal a feladattal, hogy ebből egy kötetkompozíció és egy könyvtárgy szülessen. A végleges szövegvilág kialakítását a szerzői jogok tisztázása is befolyásolta, ez is csapatmunka volt, amelyben a szerkesztőkön kívül a fordítók is nélkülözhetetlen segítséget nyújtottak.
Az antológia létrejötte olyan szintű szellemi energiákat és összefogást igényelt, ami nélkül nem jöhetett volna létre ez a projekt.
KULTer.hu: A könyvborító is tükrözi a hálózatosságot, motívumrendszerében minden mindennel összefügg: a bal alsó sarok részlete a Föld magját szimbolizálja, és az ember, természet, naprendszer, élővilág több szálon való összekapcsolódásáról mesél. A hálózat azonban fekete lyukakkal teli, s e káoszban lévő világ tetején egy ember ül görnyedten, tekintet, fókusz nélkül. Számotokra mi a története ennek a borítónak?
P. D.: Egy könyv megjelenése előtti munkafolyamatok egyik legerősebb időszaka a borító megszületése. Egy olyan kis kiadónál, mint a Prae, szerkesztőként én is alaposan bevonódom ebbe az időszakba, aminek az is az oka, hogy kifejezetten érdekel ez a terület. A mai napig képes vagyok egy kiváló borítóért megvásárolni egy olyan könyvet, amiből már van otthon egy példány. Amikor egy könyv a tervezés időszakába kerül, jobb esetben valamelyikünk fejében van egy elképzelés arról, milyen legyen a borító, lehet ez a szerző vagy a kiadó bármelyik embere.
A ránk bízott kert borítójának megszületése egy kivételesen szép és gyors folyamat volt.
Olyan grafikus borítót képzeltem el, amely összekapcsolja az embert a természettel, de megmutatja azt is, hogy viszonyuk nem éppen paradicsomi állapotokat tükröz, mégis van köztük egy reményteli kötelék. Amikor kaptam Balogh Franciska (DrifterArt) grafikáiból egy csokorra valót, elsőre ezt a képét választottam közülük, és már láttam a borítót is magam előtt.
S. T.: Ez a rajz sem éppen az ember ideális állapotát tükrözi a természetben. Látok benne némi szorongást, már ha csak azt nézem, hogy fekete az egész alapja, de akár akarjuk, akár nem, tényleg minden mindennel összefügg. Balogh Franciska alkotása nagyon jó választás volt.
B. M.: Azért is jó, mert az ökoköltészetnek egészen erős sajátossága, hogy a természetet újfajta misztikumában mutassa meg. Ez pedig pont a hálózatosságról, egyfajta összetettebb és végtelenül nyitott identitásról szól.
KULTer.hu: Dóra, a verseket te rendezted ciklusokba. Milyen koncepció szerint alakult ki a három blokk? Az én olvasatomban az első „plasztinált táj” ciklus az emberiség rombolását, a természettől és önmagától való eltávolodását; a „fekete táj” ciklus ennek következményeit, a harmadik, a „lélegző táj” pedig a megoldás utáni sóvárgást, a levegő utáni kapkodást jelenetezi.
P. D.: Magam sem tudtam volna pontosabban megfogalmazni a ciklusba rendezés végleges szempontjait. Az elmúlt években több versantológiát szerkesztettem, és bár sehol sem volt „kötelező”, mindegyikben használtam a ciklusok adta tagolás lehetőségét.
Persze, a jó versek nem hagyják magukat szűk keretek közé szorítani,
ezért mindig lehet vitatkozni a ciklusok elnevezésével, és azzal is, hogy a legjobb helyet kapták-e az antológián belül az adott versek. Ugyanakkor az egész anyag átszűrődik egy szerkesztői szemléleten, értelmeződik, koncepcióvá alakul, de mindezt én a versek felől indulva képzelem el és gondolom végig. Amikor megkapok egy kéziratot, nemcsak az addigi tudásommal nyúlok hozzá, hanem hagyom, hogy alakítson. A szövegek által felvetődő kérdésekre több módon is keresem a választ, akár teoretikusan, akár a szerzők életművében való alaposabb elmélyüléssel.
KULTer.hu: A kötet bátran szerepeltet olyan, mára már túlterheltté vált szavakat (ózonlyukak, poliészter, kihalás, szemét, szennyezés, globális, anyag, egészség), amelyek az ökotudatosság alapszókincsét képezik. Kicsit jobban elmerülve a ciklusokban: az elsőben kiemelkedő volt számomra Anna Adamowicz anyag című verse és az Egészségnap Viktar Zsibultól. Szerintetek ezt a ciklust mi fogja össze? Mi az az kulcsszó, amivel le tudnátok írni?
S. T.: Ezt a két verset éppen én fordítottam. Érdekes, hogy külön kiemelted őket, mert szerintem nagyon egyszerű dolgokkal operálnak, de lehet, hogy ezért működnek. Az anyagban a felismerésen túl ott a sajnálat, a megbánás érzése, az Egészségnap pedig (a kifejezés tudtommal eredetileg a katonaságból jön) furcsamód egyszerre a centrum és a periféria fricskája, mert hiába a nyugati gyártású mosógép a vers zárlatában, abban ugyanúgy kilyukadna az ég, még ha kicsit később is, mintha kézzel súrolnák. („Saját / kezünkkel / mostuk / az eget / nappal mosódeszkán sikáltuk / illatosított szappannal / egészen addig / míg (ózon)lyukak / keletkeztek” [Egészségnap].)
Ezt a ciklust (Plasztinált táj) szerintem a felismerés tartja össze. A felismerés, hogy miattunk alakult át ilyen mértékben a táj és az élővilág, hogy mi kezdtük el egyre gyorsabb ütemben lecserélni a szerves anyagokat szervetlenre. A legtöbb ember, azt hiszem, még mindig ennél a fázisnál tart.
P. D.: Az irodalom és költészet lényege, hogy bármi lehet a tárgya, az a kérdés, milyen szinten és hogyan képes a témáját művészetté emelni. A nyelvhez és a természethez való viszony megragadása nem véletlenül kap komoly szerepet az első ciklusban.
Az ökoköltészet elemi kérdése, mit kezd a „túlhasznált” szavakkal, fogalmakkal, gondolatokkal,
hogyan tudja ezeket olyan poétikai kontextusba helyezni, hogy túllépjen egy társadalmi és természeti probléma felvillantásán. Az Egészségnap című vers alapszituációja, ahogyan az ember az eget tisztogatja a saját kezével, számomra a hübrisz metaforája, ugyanakkor az elején még egy gyönyörű kép, hiszen az ember kapcsolatot keres, sőt kapcsolatot tart az éggel, valami felette álló szépséggel, abban a tudatban, hogy érintésével, saját tudásával tisztává teszi.
KULTer.hu: A fekete szín a második ciklus címében és több versben is szerepel. Ez a szín a gyászt, az elmúlást és porig égést is jelképezheti. Nektek mit jelent a kötet kontextusában?
P. D.: A fekete felhőket, melyek egyre csak gyűlnek a fejünk felett, és mégis úgy teszünk, mintha minden rendben lenne. A fekete földet, amelyben a növények élnek, amelynek a tiszteletét újra meg kell tanulnunk. A gyászt afelett, hogy mit tettünk. A fekete lyukakat, konkrét és átvitt értelemben. A fekete bárányokat, akikkel mindig dolgunk van. A sötétet, a fekete éjszakát, amellyel szembe kell néznünk.
B. M.: Vonnák Diána fordította a Versumra Szerhij Zsadantól a Lukoil című verset. Nekem kapásból a kőolaj jutott eszembe. Motívumként egészen beszédes mélysége lehet. Hátha 200 év múlva az emberi kapzsiság toposza lesz.
S. T.: A Fekete táj egyértelműen sötétebb tónusú, mint az előző. Van itt félelem, gyász, szorongás, halál. Mindegyikre akad több példa is. A természet folyamatos kizsákmányolásának felismerése (Dobos: „Bérbe adunk majd egy völgyet”), a természettől való elidegenedés (Hughes: „A tenger felbőg értelmetlen hangján”), a sokszínűség fokozatos elvesztése (Merwin: „Pótolhatatlan vendéglátóinknak nagy volt sokasága”) mind fontos motívum itt is. Olyan jelenségekre mutatnak rá ezek a versek, amikkel már szinte minden ember találkozott. Egy olyan állapotot írnak le, amit már természetesnek veszünk, pedig éppen hogy ellenkezőleg kellene lennie,
és ott munkálkodik a szorongás, hogy hiába a felismerés, nem tudunk csak úgy kiszállni ezekből a rendszerekből.
Ma Magyarországon ezt talán nem is kell annyira kontextusba helyezni, mert mi is a saját bőrünkön érezzük a radikális változásokat.
Az élete végére kvázi remeteségbe vonuló Merwin egy interjúban ennél még sötétebben fogalmazott: „Azt gondolom, hogy az emberiségnek nincs túl sok ideje hátra. Egyáltalán nem fogjuk fel, hogy az, amit csinálunk, már régen ellenünk fordult. Nekem úgy tűnik, hogy lényegében ez a mi fajunk létezésének utolsó pillanata a Földön. Lehetséges, hogy a legmeghatározóbb, visszafordíthatatlan hibákat már elkövettük.”
KULTer.hu: A két megterhelő ciklust követően a harmadik egyfajta „fellélegzést”, „feloldást” nyújthat a köteten belül. Az ember a megoldást az önmagához és a természethez való újrakapcsolódásban látja. Kiemelném itt Ted Hughes Kis bálnadal című verset, melyben a természethez való visszatérés első lépcsőfoka az empátia: „Vajon mit gondolnak magukról / Globális agyukkal – / Agyuk árapály erejű / felvillanásával?” Julia Fiedorczuk Oxigén című verse pedig számomra azt mutatja, ahogyan elkezdjük újra felfedezni a természet rejtett értékeit, együtt lélegzünk a földdel, az állatokkal, hajlandóak vagyunk a nagy egész részesévé válni: „Azért jöttem ide, hogy lélegezzek.”
S. T.: Jól összefoglaltad ezt a ciklust, bár a fellélegzés szerintem itt sem teljesen örömteli, inkább csak időleges. Ahogy Viktar Zsibul írja: „Egy új ókort építünk / de ez valójában csak optikai / csalódás lesz”. Az az érzésem, hogy a természethez való visszatalálás és/vagy újraintegráció nem érdeke azoknak a köröknek, eliteknek, multiknak, akik folyamatos gazdasági „növekedés” nélkül elképzelhetetlennek látják az életüket. Nem tudom, mennyire várhatjuk el tőlük, hogy a milliárdos villáik helyett egy faviskóban éljék le az életüket.
Nem tudom, hogy ez csak a kapitalizmus logikája miatt van-e így, vagy valahol mélyen az emberbe van kódolva,
de abban biztos vagyok, hogy nagyon hosszú és fájdalmas lesz az átállás. Már ha egyáltalán sikerül. Lehet, hogy tényleg szükségünk lesz egy Szent Istvánhoz hasonló vezetőre, egy klímatáltosra, aki levezényeli ezt a folyamatot.
B. M.: Tamás azon gondolatára reflektálnék, miszerint nem örömteli a fellélegzés. Én nem érzem fellélegzésnek. Főleg, ha például ennek a résznek a németes vonulatára gondolok. Christiane Heidrich és Karin Fellner versei egészen megterhelők. Lírai reflexióként nem próbálnak választ adni az ökológiai kérdésekre, hanem sokkal inkább modellezni próbálják a líra eszköztárával azt a szellemi állapotot, ami az embert jellemezheti. További értelmezői munkára sarkallják az olvasót, hiszen Fellner hektikus, egymástól függetlennek tűnő sorait a gondolati hézagok kitöltése nélkül nehéz úgy befogadni, hogy az ember rögtön jelentést tudjon mindennek tulajdonítani.
P. D.: Úgy fogalmaznék, hogy ez a szembenézés és a remény ciklusa. Még kapunk levegőt, de ez lassan már nem természetes, hanem kivételes állapot, amit érdemes tudatosan megélni.
A reményt egyelőre abba lehet vetni, hogy végre érdemi párbeszédbe lépünk önmagunkkal és egymással,
így „a távolság a messzeséggel / belső párbeszédbe merül” (Anja Kampmann), és ez annyira megváltoztatja a gondolkodást, annyira nyilvánvalóvá válik, merre és hogyan kell haladnunk, hogy egy új történelmi korszakba lépünk.
KULTer.hu: A kötet nagy hangsúlyt fektet az érzékenyítésre (generációk közti szakadékok, az ember nyelvhez/nyelvhasználatához való viszonya, gyermekvállalás kontra klímaszorongás, állatfajok és az emberiség kihalása tekintetében), és a tudományos hangvételű utószó is ezt a szerepet vállalta fel. Szépirodalmi mű esetében miért indokolt egy tanulmány beemelése a kötetbe?
B. M.: Ezen nagyon sokat gondolkodtunk. Konkrétan azon, hogy az utószó műfajilag sokkal inkább tanulmány, és nem egy szépirodalmi kötet utószava. Mivel én írtam a versumos blokkhoz a kísérő esszét a Háttér rovatba, így én kaptam (és örömmel vállaltam is) ezt a feladatot. Az utószó első verziójának nyelvezete és számos bekezdése indokolatlanul tudományosra sikerült, ezért úgy döntöttem, hogy inkább írok egy új szöveget, amely sokkal inkább utószóként funkcionál. Ez félig sikerült is, Mohácsi Balázs és Vonnák Diána foglalkozott még aktívan az utószó szerkesztésével, és ez a szöveg már nekik is megfelelt, nem szedték ízekre tartalmilag, ahogyan például a korábbi szöveget. Az írás végül Dóra és L. Varga Péter kezein ment át, ők pedig a szóhasználatban és a felesleges részek kiszűrésében segítettek.
Az én mondandóm a témával kapcsolatban inkább irodalomtudományos jellegű,
és úgy gondolom, ha nem én kapom ezt a feladatot, akkor nem jelenik meg ez az igény, és a szöveg sem ilyen jellegű lesz. Én a tudományos szövegek stílusában gondolkodok a legkönnyebben erről a témáról. Az írásomat ezért is kellett átalakítani egy közérthetőbb szöveggé.
P. D.: Nagyon sokat tesz hozzá a kötethez Máté írása, hiszen az olvasók egy része talán még nem is találkozott azokkal a fogalmakkal és gondolatokkal, amelyek ezeket a verseket egy kötetbe terelik. Ha nem lett volna eleve a koncepció része az utószó, akkor magam kértem volna, hogy szülessen egy ilyen jellegű szöveg. A szerkesztés során többször elolvastam, és bizonyos, hogy a munkámra is hatással volt. Abban egyetértek Mátéval, hogy számos más szempontú utószó készülhetett volna az antológiához, de egyáltalán nem bánom, hogy az irodalomtudomány szempontjai is belekerültek a tanulmányba.
S. T.: Én biztosan nem az érzékenyítés szót használnám ebben a kontextusban.
Itt inkább figyelemfelhívásról van szó.
Arról, hogy mindez egy globális tapasztalat, ami elkezdett a ’90-es évektől egyre nagyobb számban megjelenni szinte az összes művészeti ágban, köztük láthatóan a lírában is. A tanulmányra, vagy akármilyen magyarázatra leginkább a különböző terminológiák (ökoköltészet, antropocén, ökokritika, ökofeminizmus) miatt volt szükség. Ezen kívül Máté szerintem kifejezetten jó támpontokat adott, ami segítheti a befogadást.
KULTer.hu: Megkérdezhetné bárki, hogy ha ökokötetről van szó, miért papíralapú a kiadvány? Mit jelent számotokra az, hogy ökokötet?
S. T.: Úgy tudom, a kötet újrahasznosított papírra lett nyomva, de ha valaki nagyon szigorú akar lenni, akkor persze felteheti a kérdést, hogy ez igazából mennyire fenntartható. Erre sajnos én nem tudok válaszolni, de azt gondolom, hogy a műanyagnál gyakorlatilag bármi jobb. Egyébként nem rémlik, hogy a tartalmán túl bárki azt állította volna, hogy ez minden szinten egy ökokötet.
Ez azért is nehéz kérdés, mert az e-könyvek sem zöldebbek vagy környezetbarátabbak,
gondoljunk csak az akkumulátorok gyártására, vagy arra, hogy mennyire vagyunk képesek a jelen állapotunkban az elektromos áramot fenntartható módon megtermelni.
P. D.: Jó vagy rossz, nem tudom, de nagyon messze vagyunk attól, hogy esélye legyen egy olyan könyvnek eljutni az olvasókhoz, amely csak elektronikus formában létezik. Nem véletlenül vannak még könyvesboltok, a legtöbben ott ismerkednek a könyvekkel, még akkor is, ha inkább online veszik meg őket.
A könyv mint tárgy önmagában egy komplex, érzékekre is ható alkotás,
amelynek előfeltétele egy seregnyi ember sokirányú tudása és munkája.
B. M.: Dórával abszolút egyet tudok érteni, az irodalomhoz és az olvasáshoz szerintem már szervesen hozzátartozik a könyv. Ha priorizálni kellene kultúránk értékeit, akkor ez egy elég magas helyen lenne nálam, mert szerintem fenntarthatóbb a könyvpiac, mint például az elektronikus eszközök piaca. Nekem erről a kérdésről a műanyag szívószál dilemmája jut eszembe: elmondhatjuk, hogy a papír használata nem környezettudatos, de vajon a könyv-e az a tárgyunk, amelyet érdemes beáldozni a klímatudatosság oltárán. Én nem ezzel kezdeném.
KULTer.hu: Milyen terveitek vannak a jövőre nézve? Tervezitek a folytatást ennek a hiánypótló kötetnek a mintájára? Magyar szerzők tollából születnek hasonló jellegű szövegek?
B. M.: Magyar szerzők és magyar szerkesztők is mind foglalkoztak már korábban a témával. Számos folyóirat jelentetett meg tematikus számot, például biopoétikával, antropocénnel, ökolírával kapcsolatban, és ezekben a számokban gyakran a hazai és a világlíra egymás mellett szerepelt.
Számos szerzőnk is van, aki például a poszthumán és antropocén vonalon alkot,
és a recepció is ezekhez az irányzatokhoz köti őket. Néhány szerzőt felsorolnék, csak hogy meggyőző legyen az érvelés: Sirokai Mátyás, Zilahi Anna, Kele Fodor Ákos, Lanczkor Gábor, Korpa Tamás, Mezei Gábor, Tóth Kinga, Nemes Z. Márió, Závada Péter. És ez csak egy gyors felsorolás, ráadásul kortárs szerzők neveivel. Ha pedig hatástörténeti vizsgálódásokba kezdünk, akkor évtizedeket is visszanyúlhatunk, például Nemes Nagy Ágnes Egy pályaudvar átalakítása és Oravecz Imre Egy földterület növénytakarójának változása című kötetéig. Az ökopoétika/antropocén líra mai megközelítései fényében ezeket újraolvasva azt mondhatjuk, hogy hasonló az az ökológiai érzékenység és az a poétika, amelyet a költőelődök és a kortársak képviselnek.
S. T.: Hasonló kötet a mi részünkről most nincs tervben, de nem tartom elképzelhetetlennek, hogy a jövőben az ökopoétika/antropocén címke újabb fordításokkal bővüljön a Versumon, amiből később összeállhat egy újabb gyűjtés.
Nemrég tudtam meg, hogy 2019-ben jelent meg az Umami – Apokalipszis, most? című antológia magyar szerzők írásaival (bár ebben, azt hiszem, próza és líra is szerepel) Simon Márton és Valuska László szerkesztésében, amely a klímaváltozással és a hozzá kapcsolódó témákkal foglalkozik, de azóta még nem volt időm elolvasni, szóval nem tudom megmondani, hogy mik a hasonlóságok vagy különbségek. Remélem, A ránk bízott kertről szóló kritikák majd megteszik ezt.
Biztos vagyok benne, hogy az említett antológián kívül is nagyon sok magyar író és költő foglalkozik ezzel a témával.
Én is írtam már ilyen jellegű verseket, amikből, ha jól emlékszem, eddig egy jelent meg a Prae folyóiratban.
P. D.: Szeretném jövőre összeállítani a magyar párját ennek az antológiának. Beleszerettem az ökopoétikába, és a mögötte képződött és képződő, sokfelé ágazó filozófiai diskurzus is nagyon érdekel. Régen éreztem már ennyire élőnek és húsba vágónak elméleti kérdéseket, és szeretnék rákapcsolódni erre a flow-ra, hátha a magam eszközeivel többet tehetek, mint az most akár számomra is látszik. A ránk bízott kertnek volt már két bemutatója, de szeretnénk még több szempontból, más-más résztvevőkkel gondolkodni róla, és gondolkodni a világról a verseken keresztül.
A borítófotót Bach Máté készítette. A kép bal oldalán a WWW Magyarország képviseletében Gigler Dóra szerepel.
