Hogyan beszélhető el egy globális esemény, hogyan szervezhető képekbe az utóbbi évek történéseinek individuális hatása, egyáltalán milyen szövegek születhetnek a világjárvány és a bezártság ideje alatt? A világot szétszerelni című kötet az Athenaeum Kiadó azonos címen meghirdetett pályázatának eredményeként állt össze, az elmúlt időszakról szóló, vagy azok által inspirált műveket gyűjti egybe.
A kötet szerkesztői (Fehér Renátó és Kustos Júlia) a dolgok egymástól való elválaszthatatlanságát jelölték meg tematikus kiindulópontként, melyre a könyv címe, valamint alcíme (NEM lehetséges történetek) is utal. A tagadószó áthúzva ugyan, de a címlapon marad, érdekes összjátékot teremtve a lehetséges és lehetetlen végpontjai között. Mi szedhető szét, és mi rakható újra össze a darabokból – ezekhez a kérdésekhez közelítenek a kötet szövegei.
A világot szétszerelni huszonöt pályakezdő szerző műveit tartalmazza. A kötet a szerkesztők által mind a borítón, mind az előszóban hangsúlyozott koncepciója szerint kapcsolódik a 2020-as évhez és a járvány miatt megváltozott világrendhez. Referenciális eseményeket csak kevés esetben idéznek a szövegek – a karantén, valamint a kovid (ebben a formában) szavak is alig néhányszor fordulnak elő –, egymás mellé rendezésükkel azonban a kötetkoncepció és a kontextus akarva-akaratlanul meghatározza a befogadást. A szövegek ezáltal a 2020-as évi létélményt illusztrálják, a világesemények ott mozognak a hétköznapi pillanatok és a valóságtól eltávolított mozzanatok mögött is. Izgalmas megfigyelni, milyen motívumok és tényezők kapcsolnak össze − gyakran egészen meglepő módon − egyes műveket, miközben azt is érdemes mérlegelni, miként adhat képet egy antológia egy minden ember életét befolyásoló állapotról.
A kötet célja nem feltétlenül a konzerválás és a megélt pillanatok töredékes megőrzése,
ugyanakkor ezek a szövegek – főként így, egymáshoz kapcsolva – bizonyos szempontból hitelesebben képesek közvetíteni a történések mindennapi életre gyakorolt hatását, mintha a betegek statisztikáit és a rendelkezések listáját pörgetnénk.
A borító, melyen Soós Nóra Egyenes labirintus című festménye látható, szintén meghatározó a kötet összhatását tekintve. Úgy gondolom, a kép remekül megragadja a szövegek által tematizált hangulatokat, érzéseket. Az egymással összeérő alakok, a zuhanás és lebegés látványa, az elmosódó körvonalak erős összjátékot teremtenek. Külön izgalmas, ahogyan a cím és az alcím illeszkedik a képhez: a szétszerelni szó majdnem teljesen szótagokra tördelt, az utolsó betűi éppen nem szorulnak ki a borítóról, az alcím tagadószavát pedig első ránézésre mintha véletlenül húzná keresztül a képen átúszó vonalak egyike.
A kötet szerkezetét és a szövegek elrendezését azonban eleinte nehéz volt hasonló lelkesedéssel megközelíteni.
A művek ugyanis a szerzők vezetékneveinek ábécésorrendjében követik egymást. Némi csalódottságot váltott ki belőlem ez a döntés, mert érdekelt volna, hogy egy izgalmas kötetkoncepció alapján a szerkesztők hogyan csoportosítanák és rendeznék egymás mellé a szövegeket. Ugyanakkor fontos arra is emlékezni, hogy egy pályázatra érkezett szövegegyüttesről van szó, melynek darabjai egymástól teljesen függetlenül jöttek létre. A szerkesztők ezek kiválogatását és nem egy saját (a befogadást is irányító) elrendezés kidolgozását tűzték ki célul. Az ábécésorrend egyben még inkább képes motiválni az olvasót a szövegek közötti kapcsolatok, közös motívumok megtalálására és egyéni összekötésére.
A világot szétszerelni vegyes műfajú szövegeket ad közre,
prózai és lírai művek egyaránt találhatók benne, így azt is érdekes megfigyelni, hogy a szerzők neve szerinti elrendezés mennyire egyenletes műfaji váltakozást eredményezett. Az ábécésorrend egyik legérdekesebb hozadéka mégis az, hogy a NEM lehetséges történetek alcímű kötet (Vasas Tamás neve kezdőbetűjének köszönhetően) a következő sorral zárul, még egyszer ráerősítve a tagadószó áthúzásának gesztusára: „lehet, vagy épp lehetne bármikor” (Már ilyen kimondani, hogy soha).
A lehetségesség és lehetetlenség tematikája mellett több visszatérő kérdés és probléma figyelhető meg különböző szövegekben. Ahogyan már utaltam rá, néhány mű konkrétabban megidézi a járványidőszak mindennapjait és személyes tapasztalatát. Bali Péter novellája a határok közötti mozgás viszontagságait, a menekülés lehetetlenségét és a korábbi identitás felszámolódását beszéli el, feltehetően a járvány kezdetének idején. Szirmai Panni az idősek otthonában lecsapódó, vírussal járó következményeket tárgyalja két bentlakó párbeszédén keresztül, míg Magyar Anna verse az események feldolgozhatatlanságát és a mindennapokba való visszatérés nehézségeit fogalmazza meg („már egy éve próbálom lehűteni magamban / a kedélyeket” [Kenyéren és vízen]). Gáspár Sára és Maczák Orsolya Rita szövegei egy-egy lakásban játszódnak, felismerhetők cselekményeik mögött konkrét események (helyek bezárása, tüntetések), de összekapcsolja őket a helyzettel járó magány megélése és érdekes módon még egy papagáj is.
Az említett művek jellemzően számot vetnek az otthonlét és otthontalanság, az egymásba mosódó hétköznapok nehézségeivel,
valamint érintenek politikához kötődő problémákat is. A szétszerelés és újra-összerakás, legyen szó a földgömbről az idősek otthonában vagy a hétköznapok során kifakult személyiségekről – ahogyan Gáspár Sára novellájában olvashatjuk: „Hobbiból talált identitásokat veszek magamra” (Balkániak) – számos alkalommal válik hangsúlyossá a kötet egészében.
A darabokra törésnek és szétszerelésnek gyakori következménye a magány és a kiüresedés. Beke Sára D. verse például független filmek képkockáival küzd az unalom (ráadásul egy másik személy unalma) ellen. A listára vett filmek (bezártság kényszeréből adódó) végigpörgetése kapcsolódási lehetőségként kínálkozik az emberek között. Ehhez hasonlítható É. Tóth Judit szövege, amelyben a közös evésnek szintén az összekötés lenne a célja, a vers beszélője azonban a társalgás ellenére magára marad, a beszélgetés végül a politikai viták és a felnövés következményeként meg is szakad. Tóth Vivien novellája egy fiatal lány munkába állásán és a főnöke közvetlenségének problémáin keresztül szintén a kommunikáció és az emberi kapcsolatok nehézségeivel szembesít. A kifelé mutatott arcok kérdésében is érdekelt szöveget Vasas Tamás versének felvetésével („ki rajzol arcba egy másik arcot?” [Már ilyen kimondani, hogy soha]) lehetne párhuzamba állítani.
A fényképek és a képkészítés visszatérő motívumok a kötetben.
Ferencz Hedvig története a viselkedés értelmezhetőségével és a távolságtartással foglalkozik. A mű elbeszélője egy kecske mozgásának lefényképezésén keresztül szeretné megérteni az állatokat, melynek lehetetlenségével végső soron maga is tisztában van. A fényképek emellett több kötetbeli szövegben válnak jelentőssé. A Csató Anita versében megidézett nagypapa a sötétkamrában igyekszik távoli tájak megragadására, de fotózás a kiindulópontja Vas Máté kissé keserű és ironikus hangvételű, egyben rettenetesen pontos kelet-európai valóságábrázolásának is. Hordós Boldizsár novellájában a fotóalbum kapcsolatépítési lehetőséget nyújt, miközben az általa generált párbeszéd már az álnevek és az idegenség körül forog.
A technológia és a különböző fejlődési lehetőségek szintén több szöveg kiindulópontjául szolgálnak, gyakran egészen utópisztikus módon, a valóságtól eltávolodva, mégis mindenki számára ismerős elemekkel.
Sági Ferenc verse az influenszer-kultúrát és a posztok görgetését idézi,
miközben egy „sorsfeladatban” reménykedik, Iványi Bencéé pedig egy zombitrancsírozó applikáción keresztül ragadja meg a gondolatok elszemélytelenedését. Utóbbi mű reklámszerű hangja párhuzamba állítható Nagy-Laczkó Balázs pókselyem-marketinget bemutató regényrészletével, melyben a közösségi média hirdetései szintén lényeges szerepet kapnak. A technológiából történő kiábrándulás, mely burkoltan érzékelhető az imént említett szövegekben is, még explicitebbé válik Szegedi Melinda novellájában, mely az okos és oktalan fogkefék működésének bemutatásán túl a mesterséges intelligencia és az emberek megfigyelésének (valamint ennek könnyelmű engedélyezésének) visszásságaival is foglalkozik.
A kötet szövegeiben különböző kontextusokban a kozmosz, a világegyetem és az űr is szerepet kap, valamint az emberi életen túlmutató állapot, a halál és a hit szintén központi jelentőségű. Erdődi-Juhász Ágnes történetében egy kilencéves szembesül a nagymamája halálával, és képtelen mit kezdeni ennek elmondhatatlanságával: „azóta gyűlölöm az átlagos napokat, de aztán úgyis az lesz mind, mert nem merek semmit másképp csinálni, nehogy a végén széthulljon a világ körülöttem” (Nem beszél). Borsik Miklósnak a kötet talán leginkább megrázó, rendkívül erőteljes szövegében szintén központi szerepet kapnak a holttestek, valamint a káosz és a tetemek vonszolása egy Budapestre tartó út mentén. Bass Judit egyaránt felkavaró Marsyas-molinói szintén az emberi test szétszaggatásával érnek véget, miközben a mű egyes szavai is széttagozódnak, az ismétlődő „Marsyas” kiáltás egyre megrövidül.
A kötetben gyakran nemcsak az identitások esnek szét, hanem hasonlóan az említett vershez, maguk a szavak is. Kifejezetten sok szöveg foglalkozik a nyelv és a beszéd lehetőségeivel. Szegedi Fanni verse az összetett szavak „kinyitogatásáról” és a kifejezések személyhez köthetőségéről beszél: „Szavaim közül válogatok, másé mögé többet képzelek.” (Tehervallás). Mucs Béla egymásból építkező, ugyanakkor ide-oda csapongó gondolatainak egyike egy idegen nyelvben és mutató névmásokban próbál magyarázatot keresni arra, tulajdonképpen mik vagyunk. Sipos Tamás néhány sor erejéig vizuálisan is darabokra aprózódó versében pedig az egymás mellett beszélő, párhuzamos monológok alkotnak „keserű turmixot” (Átkelt a vándor a hungarocén koron).
Szintén a nyelvvel való játék egy formájának tekinthető, ahogyan néhány szöveg szándékosan rontott kifejezéseket épít az elbeszélésbe.
Havalda Bence szövege, melynek központi témája a beszéd és elhallgat(tat)ás, a gyermeki nézőpont és a kifejezőképesség korlátainak érzékeltetésére használja a hibásan értelmezett kifejezéseket és szóismétléseket. Solymosi Lukács műve összefolyó gondolatokból építkezik, az elbeszélő egyre jobban belegabalyodik az alkoholfogyasztás mellett (vagy inkább ellenére) sem feldolgozható kérdésekbe. A novella vége felé egyre több rontott szóalak épül a szövegbe, melyek elsőre elütésnek tűnnek, a szaporodó és egyre nehezebben kibogozható, töredékes nyelvezet a gondolatok szétesésének párhuzamává válik: „semmi nem oyan kserű, mint ez most itt” (Szét).
Az utoljára említett novella elbeszélője tiltakozik a hibák kijavítása ellen. De mi az, ami kijavítható és egybeilleszthető, hogyan rakható össze egy széttöredezett identitás? A kötet nem szolgáltat kimerítő választ ezekre a kérdésekre, célja sokkal inkább magának a szétszerelésnek a megragadása. Ahogyan a borítón: a tagadószó áthúzva, mégis jelen van, a törlés rögzítésével magára a folyamatra irányítja a figyelmet. A világot szétszerelni egy rendkívül izgalmas kötet, metszetet ad egy olyan világállapotról, mely mindenki életét meghatározza jelen pillanatban is. Mi az igazság és mi a látszat ebben a megélt valóságban, hogyan változnak az egyforma hétköznapok, és mi marad a szétaprózódó világunkból, amit ezek után még össze akarnánk rakni magunknak? A kötet azt mutatja, hogy mindez nem lehetséges, de közben valahogy mégis. Egy olyan összeállítás, mely kollektív és egyéni problémákról egyaránt képes elgondolkodtatni az olvasót, miközben egy időpillanat lenyomataként tud működni.
A világot szétszerelni − NEM lehetséges történetek, szerk. Fehér Renátó és Kustos Júlia, Athenaeum, Budapest, 2021.
Kustos Júlia borítófotón szereplő portréját Bokor Krisztián, Fehér Renátóét Czimbal Gyula készítette.
