Nem túlzás azt állítani, hogy az elmúlt húsz évben az európai rock/metál zenekarok közül a Volbeat nevéhez fűződik a legnagyobb nemzetközi sikertörténet. A mostani volt a kilencedik magyarországi fellépésük, így aki többedjére látta őket, maga is szemtanúja lehetett, hogy jelenleg hol is tart a banda. A koncertkörúton a Bad Wolves és a Skindred kísérte a zenekart, akik ezúttal furcsa módon kevésbé tudták felpörgetni a közönséget. Mentségükre legyen mondva, hogy a hangzás sem kedvezett a produkciójuknak.
A dán Volbeat a fülledt, intenzív klubkoncertektől indulva tudatos építkezéssel vált nemcsak az öreg kontinens, de a tengeren túli színpadok népszerű stadionzenekarává. A korai évek kemény munkájának eredményét jelzi, hogy mára nemcsak a fesztiválok egyes napjain számítanak kiemelt fellépőknek, de
önmagukban is képesek hatalmas tereket megtölteni.
Persze a legnagyobb nevek, mint a Red Hot Chilli Peppers, a Metallica, vagy az Iron Maiden közönségvonzó szintjét talán még nem érték el, de a küszöbre már határozottan ráléptek. Ehhez pedig arra is szükség volt, hogy a sorlemezeiken fokozatosan feszegessék határaikat, és elhagyják, átalakítsák régebbi stílusukat. Egy ilyen jellegű váltás mindig képes visszatetszést kiváltani a rajongók között. Ugyanakkor, ha a zenekar célja a szélesebb hallgatóság bevonzása, akkor szükséges lépés. Minden más csak szubjektív ízlés kérdése.
Ami viszont biztos, hogy a Volbeat zeneileg úgy tudott továbbfejlődni, hogy a legalapvetőbb stílusjegyeiket sosem vetkőzték le teljesen. Csak időnként máshová helyezték a hangsúlyt, vagy újabb zenei elemek beemelésével együtt korábbiakat háttérbe szorítottak. De az is bizonyos, hogy a rockabilly/psychobilly-hatásokat a rock és a metál számos alzsánerével vegyítő, egyszerre groove-os és dallamos zenéjük az évek során egyre inkább veszített intenzitásából. Ezzel együtt pedig jobbára
a mainstream rockhangzás vette át az uralmat a metálos döngölések felett.
Nem arról van szó, hogy a Volbeat manapság ne gyártana fejbólogatásra ösztönző riffeket, vagy ne csavarná feljebb a tempót. Csupán annyi történt, hogy míg korábban a mélyre hangolt gitárok és a szélvész, sűrű dobtémákkal megtámogatott tempók diktálták az iramot, addig mára a rádiórock-hangzás dominál, még a metálosabb daloknál is. De a Volbeatet még mindig úgy lehet a legérzékletesebben leírni, hogy ez az a zene, amit Johnny Cash és Elvis Presley eltitkolt gyereke játszana, ha a hatvanas évek tánczenéjén nevelkedik, punkon hízlalódik, és megirigyli a Metallicát. Menetközben pedig képbe kerültek a valóban rádióba kívánkozó poprock-refrének, a western és krimi ponyvaregények, valamint nyomokban egy-egy Motörhead és Slayer hommage.
A változások ellenére vagy éppen azok miatt viszont a Volbeat sikere töretlen, és láthatóan van még bennük fejlődési potenciál. A változást az is jól jelzi, hogy
a zenekar Magyarországon is jól követhetően vált nagyszínpados fellépővé.
A klubos és fesztiválos fellépéseket követően előbb a Metallica előzenekarként, majd három évre rá már önállóan a PeCsát megtöltve érkeztek hozzánk. Aztán a nemzetközi színtérre jobban koncentrálva már ritkábban látott vendégek lettek, de fesztiválokon így is megjelentek párszor. 2022-ben pedig már egyenesen ott tartanak, hogy a hatalmas érdeklődésre való tekintettel nagyobb helyszínre kellett költöztetni a turnét. Ennek ugyanúgy megvoltak az előnyei és hátrányai is.
A rendezvénynek helyszínt adó MVM Dome még egészen új épület, ahol ez volt az első rockkoncert. Az épületbe meglepően gördülékenyen zajlott a belépés, és a tömeg eloszlása is jóval kényelmesebbnek és élhetőbbnek érződött, mint mondjuk egy Sportarénában. Ehhez persze az is hozzájárulhatott, hogy a csak a Volbeatre kíváncsi tömeg jóval később érkezett.
A Bad Wolves fellépésére pedig sajnos nem is igen érte meg sietni.
A 2020-as előzenekaros fellépésük során egy korrekt nyitóbanda benyomását keltették, és ha a sors kegyes hozzájuk, ez most is hasonlóan alakult volna. A már akkor bejelentett visszatérésre viszont több mint két évet kellett várni, de azóta sok minden történt a zenekar körül. A korábbi énekes, Tommy Vext párkapcsolati bántalmazás és erősen megkérdőjelezhető vírusügyi, politikai nyilatkozatai miatt kikerült a bandából. Ami után egész sokáig ment az üzengetés a felek között a közösségimédia-felületeken.
A helyét Daniel „DL” Laskiewicz, a The Acacia Strain korábbi gitárosa vette át. Orgánuma és mérete egészen közel esik a korábbi frontemberéhez, színpadi jelenléte és kiállása azonban még nincs azon a szinten. Apropó, színpad: a helyszínváltozás egy érdekes térbeli elrendezést is szült. Ugyanis a színpad a koncerttér közepébe nyúló, V- vagy sörnyitó alakú kifutókkal egészült ki. Na, ezt az előzenekarok nem tudták teljes mértékben a hasznukra fordítani, érezhetően a Volbeat igényeire készült. Vagy tényleg csak a többiek nem tudtak mit kezdeni a térrel.
Továbbá a Dome hangzása se segítette a Bad Wolves fellépését:
ahogy korábban, most is egészen kásásan, összefolyva szólaltak meg a dalok, így elég nehéz volt követni, mi is történik éppen a színpadon. A hangzás egyébként végig problémás volt, de a Bad Wolves sajnos nagyon megszenvedte a helyszín akusztikai hiányosságait. Így fellépésük még annyira sem lehetett emlékezetes, mint az előző, amihez a legutóbbi lemez egyhangúbb dalai is hozzájárultak. Érezhetően pedig az esős, nyálkás, szürke novemberből koncertre érkező közönség sem volt még teljesen ráhangolódva a brigádra.
De érdekes módon a party-hangulatú színpaddöngöléseiről ismert Skindred is csak mérsékelt sikert aratott. Pedig a newporti zenekar most is mindent bevetett, ahogy azt megszokhatta tőlük a közönség a fesztiválokon vagy a klubbulikon. A zenészek azonban csak ritkán merészkedtek a kifutókra, így az esetek többségében a frontember Benji Webbe mögött jól leszakadva kaptak helyet. A figyelem megosztása pedig nem volt egyszerű egy ilyen térben. Pláne azért, mert
az örökmozgó energiabomba Benji most is hozta a formáját.
Jobb is lenne talán showmannek vagy ceremóniamesternek nevezni a raszta ördögöt. A tekintetmágnes Benji ugyanis még ötven fölött is olyan excentrikus és energikus jelenlétet diktál a deszkákon, hogy azt bárki megirigyelhetné. A setlist pedig a ragga-metal legkoncertképesebb slágerei mellett egy kis közönséghergelő szintibetéttel egészült ki, ahol a Van Halen Jumpjától jutottunk el a House of Pain Jump Aroundjáig.
Kérdésként merülhet fel, hogy egy majd’ húszéves zenekar fellépésén mi szükség van hasonló fogásokra, és nem csak egy hakninak fogták-e fel az egészet? Aki viszont átélte már valaha a Skindred varázsát, az tudja, hogy
a poénok és a mindenek felett álló szórakoztatás ugyanolyan fontos része a koncertjeiknek,
mint a saját dalaik előadása. Ebbe pedig bármi belefér. Egészen a már-már pofátlanul sokáig húzott közönségénekeltetéstől a zenei idézeteken át a „newport helicopter” elnevezésű pólópörgetésig. Amire szintén kevésbé reagált a Dome közönsége, mint mondjuk egy nyári fesztivál népe. De a gigasláger Nobody alatt is elmaradt a tömeges kipusztulás. Akárhogy is, a Skindred megtette, amit megkövetelt a Dome, még ha kicsit bazárinak is tűnhetett a produkció.
A viszonylag rövidre és feszesre mért szünetek a Volbeat előtt bosszulták meg magukat, ahol már tekintélyes tömeg várta a főzenekart, így a pisi-sör körök után igyekezni kellett a helyfoglalással. Nem hiába rájuk lett szabva a színpad. Már az első pillanatoktól kezdve rutinosan, a helyszínt kihasználva vetették bele magukat a játékba. A folyamatos mozgásra és kvázi koreográfiára azért is lehetett szükség, mert a két kifutó között kiemelt jegyet váltó rajongók várták a zenészeket, így nekik is kedveskedni kellett valamivel. De persze az összhatásnak és dinamikának sem tett rosszat a folyamatos mozgás, a kifutók menetrendszerű használata.
A látvány úgy volt impozáns, hogy a Volbeat semmit nem vitt túlzásba.
Csak a stadionkoncerteknél szinte megszokott elemeket hozták: piró helyett gőzgépek, valamint konfettik, sok falfelületet használó kivetítők és lufik szolgáltatták a vizuális körítést.
A lemezbemutató koncert dallistája pedig érthető okokból főleg az elmúlt tíz év termésének javából, illetve leginkább futtatott dalaikból állt. Hiszen egy ennyi lemezzel és ennyire változatos repertoárral rendelkező zenekar felhozatalából nehéz összeválogatni azt a 19-20 dalt, amik a legjobban reprezentálják, hol tart most a banda. A Volbeat pedig úgy gondolta, hogy
az új lemez legkoncertképesebb dalai mellett a rock and roll hangulatot helyezi előtérbe.
De a lehetőségekhez mérten jól találták meg az egészséges arányt minden téren.
A Volbeat metálosabb oldalát kedvelők is kaptak egy blokkot (Shotgun Blues, Slaytan, Dead But Rising), de a lazább rockolás hívei (Die To Live, Wait a Minute My Girl, Lola Montez), az érzelgősök (For Evigt, Fallen, Last Day Under The Sun) és az újabb lemezek kedvelői is (Temple of Ekur, Pelvis on Fire, The Devil’s Bleeding Crown) megkapták a magukét. Valamint a turné során nálunk debütáló Lonesome Rider, vagy a psychobilly vibe-okkal tűzdelt The Devil Rages On is üde színfoltja volt az estének. Meg persze nem szabad szó nélkül elmenni az élőben megidézett, Jerry Lee Lewis emlékének is szentelt zongora- és szaxofonbetétek mellett sem. Talán csak az Elvis-metál groove-kedvelői
hiányolhatták a korai lemezek letaglózó slágereit.
De nekik is jutott például a már szinte kötelezőnek számító Johnny Cash-tribute és a Sad Man’s Tongue vagy a záró Still Counting.
Poulsen és az éppen nálunk születésnapját ünneplő gitáros, Rob Caggiano persze elvitte a figyelmet, hiába is próbálkozott a basszer Kaspar Boye Larsen néha magára vonni a tekinteteket. A frontember énekszinten is többnyire azt nyújtotta, amit a lemezeken, Caggiano (aki az Anthraxtól igazolt át) pedig
egy olyan adaléka a Volbeatnek, amivel valóban teljessé válhatott a banda.
Még akkor is, ha rossz nyelvek szerint neki is köszönhető a lazább hangzásvilág erőteljesebb eljövetele. Ugyanakkor a nyaktörő metálriffek és ízes szólók megelevenítéséből is jócskán kiveszi a részét. A Volbeat tehát jelenkori saját magát adva, egy kíméletlenül profi, és spontánnak tűnő elemeivel is centire kiszámított, nagyon is élvezetes koncertet adott. Az MVM Dome azonban akusztikailag még nem biztos, hogy a legmegfelelőbb helyszín egy ilyen szintű rockkoncertnek.
Volbeat, Skindred, Bad Wolves: Servant of The Road Tour, 2022. november 5., MVM Dome, Budapest.
A fotókat Máté Évi készítette.
