„Ez nem politikai kérdés”, mondja valaki a hátam mögött, miközben lefékez a kisvonat Királyréten. Libasorban szállunk le a szűkös szerelvényről, a telefonomat nyomkodom, és mondogatom fűnek-fának, hogy ezek az utolsó pillanatok, mielőtt négy napig térerő és mobilnet nélkül maradunk. Aztán pár perc múlva kiderül, hogy feleslegesen paráztatom a népet, tisztességesen működik a szállóban a wifi, a térerő is feljött egy év alatt a Börzsönybe, egy-két helyen még mobilnet is van, de a zöld telefonfülkét meghagyták a két épület között. Jó érzés megérkezni a hetedik FISZ-táboromba.
Állok a sorban a rögtönzött recepciónál, egymás után osztják be a szobákba az embereket. Én az elmúlt években csóró diákként mindig az olcsóbb turistaszállót választottam, most viszont a kastélyba jövök. Van valahol ebben egy felnövéstörténet, erre gondolok, ahogy szedem a lépcsőfokokat a kulccsal a zsebemben.
„Idén vagyunk huszonöt évesek”, mondja Pataki Viktor, a FISZ társelnöke a tábornyitón, majd hozzáteszi, hogy egy másik számítás alapján viszont a szervezet még csak most tölti be a huszonnégyet, szóval a jubileumot jövőre is meg lehet ünnepelni.
Az étkezőben vagyunk, tizenhét szarvasagancsot számolok a falon, Pataki a kultúrafinanszírozásról beszél,
kéri a táborlakókat, hogy vásároljanak a büfében, vegyenek pólót, sört, vegán gumicukrot, vagy csak fizessék be a tagdíjat, mert nem könnyű mostanában az írószervezetek helyzete, ha azt akarjuk, hogy legyen FISZ-tábor, tennünk kell érte.
Kétezer-tizenhat, Visegrád, Mogyoróhegy, ez az első FISZ-táborom. Egy kocsiban ülünk, Pataki Viktor a volánnál, ő jött le értünk a buszmegállóba, én meg az anyósülésen. Mögöttünk is vannak biztosan valakik, de csak őrá emlékszem, ahogy lendületesen tologatja a váltót, és a táborról magyaráz. Egy pattanásos, világtalan kamaszfiúhoz beszél, akinek fogalma sincsen róla, hogy mitől lesz írásból irodalom, vagy hogy mit jelent a bal- meg a jobboldal – de ez őt nem zavarja. Négy nappal később úgy jövök le Mogyoróhegyről, hogy a háromoldalas novellámból kettő és felet kihúzattak velem,
mégis megmaradt a kedvem az irodalomhoz,
mert nem ugatott le senki, ha nem tudtam, mit jelent a paratextus, vagy ha elmondtam, hogy szerintem a posztmodern próza márpedig unalmas.
„Minden kérdés politikai kérdés”, hangzik el valakitől az idei táborban. Igazából tudom, hogy ki mondja, csak nem írhatom le a nevét, mert megígértem a prózaműhelyem tagjainak, hogy nem adom ki őket. Juhász Tibornál vagyok, övé az egyik prózás csapat, a másik kettőt idén Moskát Anita és Vörös István viszi. A kritikásokat Balogh Gergő és Smid Róbert, míg a műfordítóműhelyt Nádasdy Ádám vezeti, és vannak még lírások is Terék Anna, Lövétei Lázár László és Kollár Árpád csoportjában, reggelente pedig szerkesztői proszemináriumot tart az egész tábornak Neszlár Sándor. Juhásznál egy laza kétórás politizálással indítjuk a hosszú hétvégét, kiizzadjuk magunkból a méreganyagokat, mintha szaunában lennénk, hogy utána már csak a mondatokra kelljen fókuszálni.
Kevesen vagyunk, de sokfélék,
van itt KMTG-s, ex-JAK-os, Péterfy-íróakadémiás résztvevő, és van, aki szerint a politikának az irodalomban nincs helye. Valahogy mégis megértjük egymást.
„Nem akarok Orbán és Gyurcsány ügyében állást foglalni,” erre a mondatra érek ki a kastély kertjébe a műhelyezés után. A rét közepén már felállították a pavilont, Bánki Éva ül alatta egy IQOS-szal és egy mikrofonnal a kezében, Borbáth Péter kérdéseire válaszol. Már megint a politika, gondolom, miközben leülök az egyik műanyagszékre, „a kelet-európai lúzerség története,” ahogyan Bánki fogalmaz.
Műfordításról, trubadúrköltészetről beszél, és arról, hogy milyen volt belépni a kilencvenes években az irodalomba.
Meglátása szerint a posztmodern bűvöletében éltek akkor még sokan, a szerzők a nyelvre fókuszáltak a társadalmi kérdések helyett. „Én spanyol író akartam akkor lenni”, zárja a gondolatot.
A beszélgetés végén egy emberként vonul be a tábor az étkezőbe, és mindenki meglepődik, hogy nem is olyan rossz a kaja. „Pedig én kétnapnyi szendviccsel készültem”, üti meg a fülemet, amikor visszaülök a pavilon elé teli hassal. A vacsora után négyes kötetbemutató kezdődik, Juhász Tibor kérdezi Bányai Tibor Márkot, Magolcsay Nagy Gábort, Oláh Pétert és Sirokai Mátyást.
Négy különböző karakterű könyvről van szó négy különböző karakterű szerző tollából, de a moderátor esetében dolgozik a rutin,
csuklóból talál asszociációkat a Spitzbergák és az ólomcukor között, és ugyanilyen lazán köti össze Bartók Imre regénytrilógiáját Hazai Attila örökségével is. „Mitől rendhagyók ezek a könyvek?”, kérdezi a vége felé, erre viszont nem jön egyből válasz, egymásnak adogatják a mikrofont a srácok. Végül Bányai elvállalja a feladatot: „attól rendhagyó,” mondja óvatosan, „hogy eddig nem volt könyvem, most meg van.”
Kétezer-tizenhét, még mindig Visegrád, megyek a pavilon alá a mikrofonhoz a sötétben, hajnali egy körül lehet, de a táborzáró felolvasóestnek, a Szövegpokolnak még nem látszik a vége, itt fogunk ülni napfelkeltéig. Remeg a térdem, amikor felolvasom a novellámat, szarnak érzem az összes mondatot,
mit keresek én itt, tehetségtelen a tehetségesek közt, ilyeneket gondolok közben, és szinte meg sem hallom a tapsot a végén.
Aztán félórával később szembejön velem a büfében Korpa Tamás, hunyorogva néz rám a bogártetemes reflektorlámpa fényében, és megkér, hogy küldjem el neki a felolvasott szövegemet, szívesen hozná a SZIFONline-on. Nem tudok megszólalni, csak bólintok egyet, aztán kisétálok a tábor szélére, és órákon át ácsorgok a kerítés mellett a sötétben, kortyolgatom a sörömet, hallgatom a disznók röfögését, nincs kedvem aludni, pedig vége a bulinak.
Másnaposan ébredek.
Főtt tojás, ropogós zsemle, mini croissant és lekvár a kávé mellé, ilyen reggelim nekem FISZ-táborban még nem volt.
A műhelykezdés előtti félórában kiülünk a napra egy málnaszörppel, Soltész Bélának mesélem, hogy valamelyik évben a prózaműhelyünk egyik tagja bevallotta, hogy amikor az Orgiát olvasta, időnként erekciója támadt. Elgondolkozunk, vajon megemlítsem-e ezt a beszámolóban. Béla fintorog, szerinte nem jó műfaj ez a tudósítás, „nem lehet hülyeséget írni, mert kinevetnek”, mondja, aztán feláll, hogy kérjen a büfében egy presszókávét és egy gintonikot. Elhalad mellettem az egyik líraműhely, az erdő felé tartanak, megüti a fülemet egy halkan feltett kérdés: „szerintetek az anális szexre adekvát szó a farcicerészés?”
Kétezer-tizennyolc, Szokolya, Királyrét. Új helyszínen a tábor, olyan szar a kaja, hogy jóformán meg sem lehet enni, wifi sincsen, térerő is legfeljebb a kisvasútnál, az erdő viszont gyönyörű, rózsák és hatalmas fenyőfák a kertben, és medence is van, lehet fürödni focizás helyett.
„Visegrád, zsizseg rád”, ez volt régen a tábor mottója,
kényszeresen próbálja megtalálni az újat az összes költő meg prózaíró, puffognak a rosszabbnál rosszabb rímek, „Királyrét, szorong a lilás ég”, ez lesz végül a befutó. Ebben az évben tölti be a húszat a FISZ, tortát is hoznak az utolsó napra, L. Simon Lászlóé az első szelet, azon viccelődik, miközben felvágja, hogy mit fog majd erről a pillanatról írni a Blikk, „L. Simon éles késsel hasította fel Esterházyt.”
Editio Princess, az idei második napon ez a délutáni program, de senki nem tudja mit jelent, aztán kiderül, hogy fantázianév: három szerkesztő ül a közönség előtt, Tóth-Czifra Júlia, az eddigi táborok főszervezője moderál.
Pályakezdésről, mentorálásról, az irodalom szubkulturális jellegéről folyik a beszélgetés, és arról, hogy van-e értelme ennek az egésznek.
„Mit tudtok mondani a fiatal szerkesztőjelölteknek, mi vár rájuk a pályán?” Hangos csend fogadja a kérdést, megint nem kell senkinek a mikrofon, Nádasdy tanár úr rám sandít, és belesúgja a fülembe: „blood, sweat and tears.” Nagy Gabriella szerint még mindig jellemző, hogy a férfiak uralta irodalmi mezőben a nőket lenézik, lekislányozzák, esetleg nekik adják az adminisztrációs feladatokat. Erős Kinga a pályája során ilyesmivel nem találkozott, így számára ez nem téma. Pataky Adrienn pedig azt gondolja, hogy nincsen férfi vagy női tekintet, legfeljebb feminista perspektíva. Vitába nem bonyolódnak, mindenki bólogat a másik véleményére.
Az estét Szécsi Noémi zárja, Varga Bettivel beszélgetnek zsánerirodalomról, rétegirodalomról, negyedik osztályos tankönyvbe való irodalomról. És persze politikáról. „Hogy hogyan tekintünk a hatalomra, ez a fő kérdés”, mondja Szécsi, aztán kifejti, hogy ő nem akart soha politikáról írni, utálja a téma iránti vonzalmat, és kapott a könyvei miatt jónéhány pofont. A tipikus orbáncsúfolást mindenáron el akarja kerülni, ezt is hozzáteszi, de az óvatosság már nem érdekli.
Nem hajlandó lemondani arról, hogy íróként szabadnak érezze magát.
Ránk sötétedik, kikérem a sörömet, ez a tizedik a táborban. A jutalmam, hogy ingyen van. Szól a zene a kertben, Górász Péter bömbölteti Dua Lipát, György Alida mókázik, Horváth Florencia danszol. Vagy lehet, hogy ez még az első este volt, nem tudom. Leülök Juhász Tibi mellé, „nagyon szeretem az Amerikai pitéket,” mondja, és elkapja, ahogy lejegyzem ezt a mondatot a telefonomba. „De akkor ezzel zárjad.”
A fotókat Gondos Mária Magdolna készítette.
FISZ-tábor 2023., 1-2. nap, Szokolya-Királyrét, 2023. július 19–20.
