A tábor harmadik napján, Juhász Tibor prózaműhelyén Hajdú Levente Monstrum című novelláját tárgyaljuk. A sztori izgalmas, a dumák is jól működnek, magát a monstrumot viszont, az elbeszélés egyik fontos tárgyi motívumát nehezen tudjuk elképzelni. Valaminek a leírása mint írástechnikai probléma: egymásra pakolt, kidobásra ítélt bútorok egy udvaron – mégis hogy nevezed ezt? Érkeznek a tippek, lomkupac, szeméthalom, trágyadomb. Megoldás nincs, de nem baj, a lényeg, hogy negyven percet is eltöltünk a találgatással. A műhely végén, a díszteremből kifelé jövet arra gondolok, hogy nekem ezek a negyven percek jelentik a FISZ-tábort.
Délután kisétálok az erdőbe. Köves út vezet a tűzrakóhelyhez, onnan rövid lépcső az óriási fenyőfák közé, meglátok az ösvény mellett egy padot: valaminek a leírása mint írástechnikai probléma. Egy mohával borított fadeszka, amit körbenőtt teljesen a csalán, éles napcsík vetül rá a lombokon keresztül, remeg a fény, ahogy rázza a szél a fákat, és minél tovább nézem ezt a furcsa lüktetést, annál könnyebb odalátni magam a pad szélére.
Kétezer-tizenkilenc, Szokolya, Királyrét, ugyanezen a padon ülök, csak most sötét van, és itt ül mellettem egy lány is. Fröccsöt iszunk, nézzük egymás szemét a telefonom fényében, és minden korttyal egyre közelebb húzódunk egymáshoz, mindjárt elcsattan az a bizonyos első csók, ettől számítjuk majd később az évfordulókat.
Juhász Tibor berekeszti a délutáni szövegmunkát. Odakint esik az eső, a díszterembe költözik a kertből a hangosítás.
Górász Peti behordja az erősítőket, „fú, de büdös van, srácok”, jegyzi meg, ahogy belép a terembe. „Elműhelyeztük a levegőt”, feleli Tibor, de én ezt már csak fél füllel hallom, sunnyogok ki a teremből, mert tudom, hogy ha meg akarom írni a tudósítást, akkor muszáj lesz kihagynom Kun Árpád és Szekeres Nikolett pódiumbeszélgetését.
A kritikustusára már visszaérek. Tompa Andrea legújabb, Sokszor nem halunk meg című regényéről folyik a szakmai vita Codău Annamária, Lapis József és Radnai Dániel részvételével, Nagy Hilda moderálásával. A három kritikus egyetért abban, hogy Tompa regénye a holokausztnarratívák hagyományába illeszkedik, és a „megérthetetlen megőrzését” tűzi ki céljául, kollektív tragédiáink és önmagunk megismerhetetlenségének tapasztalatát állítja termékeny viszonyba.
Arról viszont eltérnek a vélemények, hogy a regény képes-e teljesíteni vállalásait.
Lapis és Radnai megengedőbb, előbbi szerint a regény motívumhalmozása nem feltétlenül hiba, inkább érdekes koncepció, utóbbi megszólaló pedig azokat a pillanatokat tartja a kötet csúcsteljesítményének, amikor az elbeszélés ugyanazt a drámai eseményt több perspektívából, egymásnak ellentmondó verziókban meséli el. Ugyanakkor Codău szerint bár Tompa akkurátusan építkezik, talán pont a regény precizitása miatt marad el a végén a katarzis.
„Én nem tudtam, hogy az íróknak ilyen rossz a zenei ízlése”, mondja a hátam mögött valaki, miközben beállok a büfé előtt kígyózó sorba. Elállt az eső, készülnek a zsíros kenyerek, a DJ-pultnál pedig éles stílusváltás történt, tegnap még Krúbi és Beton.Hofi szólt, ma már Zanzibárra tombol, aki érzi magában az erőt. Leülök a kertbe a pavilon alá, vizesek a székek, Pászti-Lénárt Flórával a Waldorfot védjük a szkeptikus tanárszakosokkal szemben,
aztán kitalálunk egy játékot: olyan könyveket kell mondani, amelyekről elismerjük, hogy jól vannak megírva, mégsem tudjuk élvezni őket.
Nagy hallgatás, egymást vizslatja mindenki. Óvatosan bevállalom Krasznahorkait, a vallomásom után pedig kijön a többiekből is az őszinteség, előkerül Nádas, Bartis, még Mészöly is. Szalad az idő, csúszunk bele a hajnalba, én háromig bírom. „Mi van, Zsombor, megijedtél?”, kiált utánam valaki.
Megroggyant arcok a reggelinél, leszegett fejek és rántottába temetkező tekintetek, így indul a tábor utolsó napja. „Nem baj, mindjárt jó lesz”, mondogatjuk egymásnak, mint valami mantrát. Aztán tényleg jó lesz: elállt az eső, süt a nap, de nincs kánikula, Neszlár Sándor Pataki Viktorral beszélget a szerkesztői proszemináriumon. A műhelyek is elkezdődnek lassan, elcsendesül a vadászkastély, egyedül ücsörgök a laptopommal az aulában.
Kétezer-huszonkettő, Szokolya, Királyrét. A hatodik FISZ-táborom, megint ott vagyok az erdőben a mohás padnál, és ott van mellettem a lány is, akit három évvel korábban megcsókoltam ugyanitt. Közben megvolt kétezer-húsz, elmosta a Covid a tábort, és huszonegyben is csak egy napközis verzió jutott a FISZ-élményből Budapesten, a Gólyában. De most újra itt állunk a fenyőfák alatt, a lány és én, és úgy érezzük, hogy ez a pad a miénk. A vállamra hajtja a fejét, látom a szemem sarkából, hogy mosolyog, „olyan ez, mint egy nászút”, mondja. Fél évvel később aztán beismeri, hogy azt hitte, ott fogom megkérni a kezét.
Kétezer-huszonhárom, Szokolya, Királyrét. A hetedik FISZ-táborom,
állok a mohás pad előtt, és nézem, ahogy beesik a deszkára a lombokon át a fény. Valaminek az elmondása mint írástechnikai probléma. Leszegett fejjel indulok vissza a kastélyba, a büfénél nekimegyek Locker Dávidnak, mert egy pillanatra mintha ott látnám a medence szélén azt a lányt. De nem ő az, ő nem lehet az. Az aulában leülök a kanapéra, megnyitom a laptopom. Jó lenne most megírni valakinek, hogy hiányzol.
Délután vége az utolsó műhelynek. Elköszönünk egymástól, inspiráló volt ez a néhány napnyi közös munka. A többiek az esti felolvasásra készülnek. Van, aki már régi motoros, és tudja, hogy ma korán kell kezdeni az ivást, mert hajnali kettőig novellákat és verseket hallgatunk majd a sötétben. És van, akinek ez az első tábora, de már jó előre retteg, mert ismeri az összes rémtörténetet a Szövegpokolról. Én is meginnék most egy sört, de még visszafogom magam: Visky Andrást józanul akarom végighallgatni.
Nem csalódom, nekem ez a beszélgetés a tábor legemlékezetesebb másfél órája. „Isten megkímélt a saját gyávaságomtól”, idézi a beszélgetést vezető Szirák Péter a szerző egyik interjújából, aztán arról kérdezi a szerzőt, hogyan lehetséges életanyagként kezelni egy olyan súlyos tapasztalatot, mint a kitelepítés. Visky nem jön zavarba a személyes kérdéstől, őszintén, kendőzetlenül beszél a hetvenes-nyolcvanas évek Romániájáról. Kifejti, hogy apai örökségére ajándékként tekintett, mert bár a megbélyegzettség lehetetlenné tette a karrierépítést, egyben fel is oldozta őt azoktól a megalkuvással kapcsolatos dilemmák alól, amelyekkel a kortársainak szembe kellett nézniük. „Egyéni felelősség persze mindig van”, teszi hozzá, majd elmeséli, hogy milyen volt, amikor egy teljes napon át tartották őt bent kihallgatáson, ételt sem kapott, hat különböző tiszt próbálta őt megtörni.
„Nagyképű voltam”, zárja a gondolatot, és érezni a tábor csendjén, hogy milyen súlya van ennek a mondatnak.
Miközben a tábor utolsó vacsorájához készülődünk, arra gondolok, hogy talán kimondható: a királyréti konyha megtáltosodott. Délben svédasztal, szilvás csirke, körömpörkölt, bolognai spagetti, és a vacsorával sincs gond, még az se baj, hogy kicsi az adag, mert lesz még bográcsozás, Neszlár Sándor főz nekünk slambucot, lecsót. Evés után leülök a laptopomhoz begépelni ezt a pár sort, ismerem már a hazaindulós reggeleket, nem lesz kedvem holnap irodalommal foglalkozni. Még az is tervben van, hogy átfutom egyszer az egész szöveget, de csak a második bekezdésnél járok, amikor meghallom Górász Peti hangját a mikrofonból: az utolsó sörök megvételére szólít fel, és hívja a táborlakókat a kertbe, a pavilon elé. Nincs mit tenni, nekem is mennem kell. Kezdődik a Szövegpokol.
FISZ-tábor 2023., 3-4. nap, Királyrét–Szokolya, 2023. július 21–22.
A fotókat Gondos Mária Magdolna és Szirák Sára készítette.
