A Sisu másfél órán keresztül harcol azért, hogy egy jól hangzó mém és vérszegény Becstelen brigantyk-koppintás keverékéből életképes filmet teremtsen, de végül alulmarad a küzdelemben.
Ritkán gondolunk bele, hogy szűk 10 éve
a John Wick visszafogott sikere szinte nagyobb bosszúfilm és egyszemélyes-igazságosztó-hadsereg-akciómozi reneszánszot indított el
a filmvilágban, mint az ezzel párhuzamosan egyre inkább kihunyni látszó szuperhősmozi-dömping. A széria dramaturgiailag eleve megmagyarázhatatlan (és a vásznon is igencsak erőltetetetten megmagyarázott) módon már négy felvonást ért meg, miközben maguk az alkotók (Atomszőke, Senki) és utánzók (A könyvelő vagy az éppen a hetekben friss résszel jelentkező Tyler Rake-széria) számolatlanul gyártják a nem éppen kifinomult, de annál látványosabb darálásokat, javarészt zajos siker mellett.
Biztos vagyok benne, hogy ennek híján
a Sisu sem lett volna érdemes többre egy YouTube-ra feltöltött mém-rövidfilmnél.
Nemcsak azért, mert végeredményben tényleg nem sikerült magasabbra tennie a lécet, hanem mert már az alapötlete is szembetűnően számító módon a most olyannyira divatos, az egyedül komplett hadseregekkel szembeszálló, már-már mítosszá nemesedő főalak sémájában utazik. Ezúttal a második világháború végnapjaiban járunk, amikor is a szovjetekkel kötött fegyverszünet értelmében a finnek kénytelenek kipaterolni a német hadsereget Lappföldről. A valóságban egyébként meglehetősen békésen lezajló visszavonulás a vásznon egy fokkal kegyetlenebb irányt vesz:
a nácik nemcsak mindent felégetnek maguk után, de szerencsétlenségükre belekötnek a háborús veterán Aatamiba,
aki remete életmódja során véletlenül talált hatalmas aranyzsákmányát szeretné csak békében eljuttatni a bankba.
A finn Jalmari Helander műve annyiban azért mégiscsak különleges, hogy
az a klasszikus skandináv humor és elborultság színezi, amely csak az elmúlt bő évtizedben olyan popkulturális ékköveket szült,
mint a Náci zombik, az Iron Sky vagy a Kung Fury, ezzel pedig máris határozott elképzelésünk körvonalazódhat a Sisuról is. Ami sajnos nem túl hízelgő az említett darabokra, amelyek mellé bátran odacsaphatjuk a Helander által rendezett Télapó-horrort (Rare Exports) és a szintén Finnországba helyezett elnökmentő vígjátékot Samuel L. Jacksonnal (Big Game – A nagyvad) is, ugyanis egyaránt jellemző, hogy mémmé nemesedett klipekben és kétmondatos összefoglalóként remekül festenek-hangzanak („szeretnél látni egy vígjátékot arról, hogy a nácik a Holdra menekültek?”), nagyjátékfilmként viszont jobbára egyenetlen színvonalat és feleannyira sem maradandó élményt szállítanak.
A Sisu is egyetlen kínkeservesen elnyújtott akciójelenet,
amely félszegen a Mad Max: A harag útja babérjaira tör (még a szexrabszolgaként tartott, de magukért bátran kiálló női karakterek is stimmelnek), csak éppen mentes annak minden dinamizmusától és fantáziájától. A dramaturgiát farkasszemet nézős türelemjátékokként előadott összetűzések, majd a feleket mondvacsinált okokkal szétválasztva csigalassú üldözések váltakozásaként kell elképzelni, ahol csak az írói kegyelem áll annak útjában, hogy a küzdelem már az első adandó alkalommal végzetessé váljék bármely oldal, de elsősorban a főszereplő számára. Egy kardinális szekvencia során például egy aknamező éppen addig akadály a németeknek, amíg Aatami kámforként eltűnik, utána viszont már nem robban senki méterenként cafatokra – az így nyert 15 perc előny ugyanakkor órákra távol tartja a két felet egymástól.
A Sisu tulajdonképpen másfél órán keresztül csak kifogásokat keres, hogy rövidfilmszerű felépítése miért követel meg háromszor akkora hosszt, ami még akár bocsánatos bűn is lehet egy kvázi B-mozi részéről, ha bármi más szórakoztatófaktort képes lenne felmutatni. Természetesen láthatunk néhány szélsőségesen erőszakos emberölést és szétrobbanó testet, amelynek
a stilizáltra fényképezett, szikár finn vadon pazar hátteret nyújt, a fantáziát azonban ezen a fronton is nélkülözi a film.
Brutalitása kiszámítható és semmilyen határt nem feszeget sem ötletek, sem képi megvalósítás szintjén (e tekintetben viszonylag friss példaként a szintén mémből másfél órás mozivá duzzasztott Kokainmedve ezerszer több igyekezetet tesz), karakterei nemcsak kétdimenziósak, de bántóan sótlanok és jellegtelenek is.
Feltűnő, hogy Helander jobbára csak különféle mozgóképes benyomásait igyekszik nemzeti talajra ültetni, és ezt leszámítva nem tud hozzáadott értékkel szolgálni, ráadásul annyira esztelenül, a kontextust figyelmen kívül hagyva dolgozza fel előképeit, hogy bizonyos motívumok rémesen naiv és ellenszenves formát öltenek.
A Sisu például úgy mesél bosszútörténetet, hogy gyakorlatilag csak a formulát másoló reflexeiben számít annak.
Bár érezni mögötte a John Wick kiskutyás-lopottautós félig ironikus konfliktusgenerálását, Aatami végső soron nem sérelmekért akar elégtételt venni (a nácik által lemészárolt áldozatokat is meglehetősen sztoikusan veszi tudomásul, amíg nem választják el kincsétől), hanem egyszerűen csak az aranyat szeretné megtartani, ami nem túl szimpatikus és nem is kifejezetten azonosulható hajtóerő egy főszereplő részéről. A film ezzel veszti el a lehetőségét annak is, hogy címéhez méltóan (a „sisu” egy jól körülhatárolt és ennek nyomán félig-meddig lefordíthatatlan finn kifejezés a nemzet szívósságáról) egy teljes ország küzdelmének jelképévé váljon, hiszen
a második világháborúban a finnek mégsem holmi aranyért, hanem a fennmaradásukért harcoltak körömszakadtáig,
ráadásul elsősorban nem a nácikkal, hanem a Finnországnál hússzor hatalmasabb Szovjetunióval.
Azaz a Tarantino-féle történelmi igazságosztást sem lehet egy huszárvágással előhúzni a kalapból, amikor a szóban forgó ország történetesen éveken keresztül kényszerű, de hű szövetségese volt a náciknak. Egy efféle mozitól pláne izzadtságszagúan polkorrekt és gyáva húzás őket megtenni gonosznak, amikor még a főszereplő is a szovjeteknek köszönheti főbb traumáit (az aktuálpolitikai áthallások elmulasztásáról már nem is beszélve). Nehéz eldönteni, melyik a rosszabb: ha
Helander bele sem gondolt, miért más ugyanezt a történetet amerikaiként vagy franciaként elmesélni,
vagy ha direkt kínosan ügyelt arra, hogy véletlenül se háborítson fel egyetlen valós érdekcsoportot sem történelmietlenségével és túlzásaival.
Tehát lehet, hogy a finnek bő hetven éve elképesztő kitartással és ravaszsággal komplett birodalmakat is feltartóztattak,
ma már abba sem mernek beleállni, hogy az oroszok legyenek a rosszfiúk egy bugyuta mozgóképes gyilokáradatban.
Ennél frappánsabban nem is fogalmazható meg, hogy miért nem tudja megközelíteni sem a Sisu az általa becélzott tökös, belevaló mozi képét.
Sisu, 2022. Írta és rendezte: Jalmari Helander. Szereplők: Jorma Tommila, Aksel Hennie, Jack Doolan, Mimosa Willamo, Onni Tommila, Arttu Kapulainen, Elina Saarela. Forgalmazza: InterCom.
A Sisu a Magyar Filmadatbázison.
