Az Egyesült Államok történelmének legnagyobb belpolitikai botrányát, a Watergate-ügyet ezúttal az HBO dolgozta fel, minisorozatként A Fehér Ház vízszerelői címmel, ami olyan, mint egy hosszúra nyúlt vicc.
A politikához egyesek szerint mindenekelőtt erős gyomor, ravaszság és „rugalmas” gerinc kell, és ez az, amit a különféle szatírák és politikai thrillerek rendre ki is használnak, elég csak Az elnök embereire (mármint a sorozatra) vagy a Kevin Spacey főszereplésével készült Kártyavárra gondolni. A politika világához ráadásul sok intrika és aljasság köthető, ezért is izgalmas alapanyag, amiből Trónok harcához hasonló, nagyívű történeteket lehet kerekíteni. Az utóbbi évek két eredeti kísérlete volt filmes fronton a Christian Bale újabb radikális testi átalakulását igénylő Alelnök, ami a Bush-korszakot figurázta ki, és a Sztálin halála, ami fekete komédiaként dolgozta fel a rettegett diktátor elmúlását, és az azt követő kálváriát. Hasonlóra vállalkozott Alex Gregory és Peter Huyck A Fehér Ház vízszerelőivel, az HBO új minisorozatával, ami
szatíraként meséli el az Egyesült Államok legnagyobb politikai botrányát.
A végeredmény azért tekinthető egy túl hosszúra nyúlt viccnek (ezért is emlegettük fel az Alelnököt és a Sztálin halálát), mert ez a széria határozottan jobban működne kétórás játékfilmként.
A viharos hetvenes évekből már csak a Watergate-botrány „hiányzott”, amire rányomta a bélyegét a korábbi szivárogtatás, az elnöki hazugságokat leleplező Pentagon-iratok nyilvánosságra kerülése és a vietnámi háború, később pedig, az évtized közepén az energiaválság. A Watergate egy hatalmas épületkomplexum Washingtonban, ahol a Demokrata Párt választási főhadiszállása is volt akkoriban. A pártelnök irodájába törtek be és szereltek fel poloskákat lehallgatás céljából. Az elkövetők lebuktak, az eset kitudódott, a Washington Post vonatkozó cikke indította el a lavinát. A szálak egészen Richard Nixon elnökig vezettek, aki éppen ekkor, 1972-ben folytatta újraválasztási kampányát. Nixon
ugyan megnyerte a választásokat, de a perekkel és bebörtönzésekkel járó, eszkalálódott botrány hatására 1974-ben lemondott.
Arra még nem volt példa korábban az USA történelme során, hogy az ország első embere saját elhatározásából távozzon a Fehér Házból. Az ügy egy egész filmciklust elindított, számos olyan paranoiathriller készült lehallgatásokkal és politikai bűncselekményekkel, mint Alan J. Pakulától A Parallax-terv vagy Francis Ford Coppola klasszikusa, a Magánbeszélgetés. A botrányt Pakula direkten is feldolgozta a Dustin Hoffman és Robert Redford főszereplésével készült, Az elnök embereiben.
De kik azok a „vízszerelők”, akikről az HBO sorozata is szól? A Fehér Ház által felállított speciális egység, amit még az említett Pentagon-iratok kiszivárgása miatt hoztak létre 1971-en, Nixon első elnöki ciklusa alatt.
A feladatuk az volt, hogy megállítsák és kezeljék a hasonló, titkos információk kiszivárgását, tagjai ezért nevezték magukat „vízszerelőknek”.
Ezt a speciális és titkos csoportot erősítette a Woody Harrelson által megformált egykori CIA ügynök, E. Howard Hunt, és a Justin Theroux által játszott G. Gordon Liddy, ők a minisorozat főszereplői. A széria végigköveti történetüket az első, vészjóslóan balul elsült küldetésüktől a Watergate-botrányig, illetve annak jól ismert következményeiig, közben pedig betekintést nyerünk főleg Hunt magánéletébe, amit megmérgez az amerikai politika mocsarának a bűze.
A vígjáték műfaja mindig merész vállalkozás, hát még a társadalomkritikus, fekete humorral operáló szubzsánere vagy változata, a szatíra. Egyrészt ezeknek az alkotásoknak szórakoztatniuk kell a nézőt ütős poénokkal, másrészt a helyzet- és jellemkomikumot úgy kell kialakítani, hogy azok sokak számára felismerhetően vonatkozzanak, utaljanak a társadalmi aktualitásokra vagy híres történelmi eseményekre. A Fehér Ház vízszerelői tehát elsősorban emiatt merész vállalkozás, nem azért, mert egy, egyébként
sokszor, sokféleképpen feldolgozott politikai botrányon keresztül leplezi le az USA mint a „demokrácia fellegvárának” igazi arcát.
Ezt amúgy is ismerjük már, ha máshonnan nem, hát Oliver Stone Snowdenjéből. A minisorozat humorát tekintve mindenképpen jelesre vizsgázik, nem annyira a társadalomkritikája, sokkal inkább két főszereplője miatt.
Gordon Liddy figurája nem pusztán karikatúra, hanem egyenesen groteszk, vagyis egyaránt nevetséges és félelmetes. Liddy ugyanis egyszerre hazafi, az amerikai demokrácia híve és Hitler-rajongó. Ez a finoman fogalmazva is szokatlan párosítás a jellem- és helyzetkomikumok, illetve a szatirikus társadalombírálat elsődleges forrása. Az antihős energikus, tetterős, életigenlő, pragmatikus egyéniség, tehát
magában hordozza azokat az amerikai ideálokat, amelyek az Egyesült Államok kulturális identitásának az összetevői a vadnyugat hőskora óta.
Ezek miatt akár hiteles hazafi is lehetne, hiszen ezen értékek megtartásáért harcol. Ám Liddy szélsőséges ember szélsőséges módszerekkel, aki egy ártatlannak szánt, hirtelen felindulásból elkövetett gonosz viccet is szó szerint vesz, amikor felettese egy rivális politikus megölésével élcelődik, amit az antihős végre is akar hajtani.
Mulattatóan frappáns és szörnyű az a jelenet is, amelyben Liddy felvázolja a Nixon újraválasztási kampányát vezető igazságügyi miniszternek, John M. Mitchellnek, hogyan lehetne eltávolítani az ellenzékieket, a „hippiket” a republikánus gyűlés napján, hogy ne zavarják meg azt. A Watergate bepoloskázása mellett számos variáció
megjelenik Liddy tervei között, így az is, hogy a potenciális tüntetőket kitoloncolják Mexikóba vagy egyszerűen megölik őket.
A felvetések abszurditásuk miatt nevettetők, ugyanakkor ráirányítják a néző figyelmét, hogy hitleri módszerek, amelyek nem kompatibilisek az Egyesült Államok imázsával.
Az HBO minisorozatában az USA nem demokratikus államként jelenik meg.
A szabadság és a demokrácia csak illúziók, a szabad választásokat aláaknázzák a háttérben zajló machinációk és a különböző érdekek.
A Fehér Ház és a „vízszerelők” között olyan hierarchia áll fenn, mint a középkorban a hűbéri láncban vagy A Keresztapa maffiacsaládjában, azaz egy tekintélyelvű rendszer működik a színfalak mögött. A jogi értelemben vett, alkotmányos biztonság csak látszat, valójában mindenkinek veszélyben van az élete, aki a hatalom útjában áll, a sajtót és a törvényeket is kiskapuként, eszközként használják fel a hatalom képviselői uralmuk megszilárdítása érdekében. Groteszk és extrém figura tehát Gordon Liddy, de a cselekmény során mégis szembesül a befogadó azzal, hogy ő nem is annyira kivételes ember.
Ő és Hunt is alárendeltek, akikkel a hozzájuk hasonlóan groteszk felsőbb „erők” kedvükre játszadozhatnak,
leválthatják, eltávolíthatják, kiiktathatják és megtagadhatják őket, mert immorálisak, mert a becsület és a bajtársiasság valójában csak üres lózungok, amelyek jól mutatnak például az elnöki retorikában.
A Star Wars-gonosztevőként is remeklő Domhnall Gleeson ismét erős alakítást nyújt, ezúttal az elnök tanácsadója, John Dean kifinomultan aljas szerepében.
Gleeson karaktere testesíti meg ezt a morális nihilt, ami áthatja a színfalak mögött az USA politikai hatalmát,
melyet antidemokratikus eszközökkel kívánnak egyoldalúan fenntartani a hősök és csatlósaik. Liddy hozzá és a többi elvtelen, hataloméhes politikushoz képest pozitívabb figura, amennyiben ő legalább hű a maga betegesen szélsőséges ideológiájához, így hisz abban, hogy bármi áron harcolni kell a „kommunizmus” (a hippik, a demokraták, az ellenkultúra stb.) ellen.
Nem ejtettünk még bővebben szót Woody Harrelson Howard Huntjáról, aki a dramaturgiai értelemben vett főhőse a történetnek. Hunt is antihős, de Liddyvel ellentétben vele könnyebb azonosulni, mivel bűnösségéhez nem fér kétség, viszont
benne még maradt némi emberség és erkölcsi tartás, amit a politikai elit és Liddy is feláldoztak a hatalom fenntartásának érdekben.
A családi háttere és magánéleti konfliktusainak a bemutatása révén Hunt esendőbb karakter, még ha ez a családi háttér nincs is túl jól kidolgozva. Tipikus, egydimenziós figurákat kapunk egy apja és az álszent politikai rendszer ellen lázadó lánnyal, egy inkább apjához lojális, de azért hosszú hajú (értsd: ártalmatlan divathippi) fiúval, és még néhány további Hunt-gyerekkel. Közülük a feleség, Dorothy emelkedik ki, de ő is csak inkább Lena Headey szokásosan erős alakítása miatt. Persze Headey közel sem tud úgy kibontakozni, mint például a Trónok harcában. Meglehetősen
szimpla tehát a családi cselekményszál, mégis megvilágítja, miként mászik bele az ember magánéletébe a politika,
illetve hogyan áll kontrasztban a hazafiság és a család eszménye egymással. Az amerikai kultúrkörben is alapvető értéknek számít a család, ami összhangban van a „hazával”, a nagyközösséggel: utóbbi alapja a família, melynek köszönhetően „hazafias” neveltetést kap az egyén. A Fehér Ház vízszerelői rávilágít arra, hogy ez egyáltalán nem adott dolog, sőt míg az egyén a haza „megjavításán” ügyködik, közben tönkremehet a családja, vagyis összeomolhat az egész amerikai értékrend és hatalmi berendezkedés alapja.
A minisorozattal az a legnagyobb gond, amit már a bevezetőben is említettem, hogy egyszerűen nincs ebben a történetben egy öt részes széria. Az első két rész valójában hosszúra nyújtott felvezetés, az ebben felvázolt abszurd és balul elsült betöréseket később megismétlik a konkrét Watergate-epizódok.
A két fő karakter pedig nem olyan érdekes és komplex, hogy öt részen keresztül fejlesszék az alkotók a kapcsolatukat és a jellemüket.
Liddy szórakoztató egyéniség a szélsőségessége miatt, de egy idő után az ő túlkapásai is fárasztóvá és önismétlővé válhatnak a befogadó számára, míg Hunt hozzá képest szürkébb, sótlanabb figura, akinek azt a kis energikusságát is megöli és tompítja a családi kálváriája. A Fehér Ház vízszerelőinek a másfél-kétórás filmformátum állna a legjobban, de az is elég lett volna, ha három részesre szűkítik a sorozatot.
Továbbá akármennyire is sok, jól kitalált, humoros szituációt kapunk, arányaiban elég sok a primitív, altesti poén, amelyek a csípős szatírától az ártalmatlanabb és butább bohózat irányába viszik el a szériát. Összességében
a Watergate-botrányt sem járja körbe olyan alaposan, hogy maradandó sorozatként emlékezzünk rá, mint például a Csernobilra.
Az HBO 2019-es, szintén valós esetet és politikai botrányt feldolgozó minisorozata hat részen keresztül lebilincselően izgalmas és sokkoló akár sokadik megtekintésre is. Ennek a szatírának viszont nincs igazi újranézési faktora, nincsenek olyan ikonikus jelenetei, mint a Csernobilnak, hiába az erős színészgárda és a kellőképp megbotránkoztató valós eset. Egyszer viszont szórakoztató és úgy is kijózanítóan aktuális, hogy egy hetvenes évekbeli botrányt dolgoz fel.
A Fehér Ház vízszerelői (White House Plumbers), 2023. Alkotó: Alex Gregory és Peter Huyck. Rendezte: David Mandel. Szereplők: Woody Harrelson, Justin Theroux, Lena Headey, Domhnall Gleeson, Judy Greer, Kim Coates, Liam James, Zoe Levin, Kiernan Shipka. Forgalmazó: HBO Max.
A Fehér Ház vízszerelői a Magyar Filmadatbázison.
