Az idei év egyik nagy horrorszenzációjává vált Nincs, aki megmentsen alkotói hangjának sajátossága vitathatatlan, élményét azonban jelentős mértékben az fogja meghatározni, hogy hogyan tudunk viszonyulni öntörvényűségéhez.
Brian Duffield azon kevés kortárs zsánerfilmes alkotók (Denis Villeneuve, Matt Reeves, Gareth Edwards) táborát erősíti, akik hibátlan szintézisét képesek megteremteni a kortárs popkultúra nosztalgikus-intertextuális irányvonalának és az ezen benyomásokat saját, érvényes értelmezési keretekké formáló ötleteiknek. Duffield esetében írói munkái közül A bébiszitter horror-önreflexiója, a young adult-romantikát a posztapokaliptikus kaland-horror világán keresztül szatirizáló Szerelem és szörnyek, majd a generációs szorongásokat bizarr vérfürdőbe öntő debütáló rendezése, a Spontán látványos fejlődési ívet rajzolt ki ebben a tekintetben.
A streamingre száműzött, mégis instant kultkedvenccé váló Nincs, aki megmentsen hamisítatlan Duffield-műnek számít,
még ha nem is a legsziporkázóbb az életműből.
Az író-rendező például cseppet sem erőlködik azon, hogy az idegeninváziós műfaji örökséghez bármit is hozzátegyen. Adott a falu-erdő szélén egyedül élő, a környezetétől már-már beteges távolságot tartó Brynn (Kaitlyn Dever), akihez egy éjszaka egyszer csak bekopogtatnak a bolygót megszállni készülő földönkívüliek, akik csak azzal nem számolnak, hogy a lány hajlandó a végsőkig küzdeni ellenük.
A Nincs, aki megmentsen esetében nemcsak a cselekmény, de szinte minden hozzávaló pontosan ennyire faék egyszerűségű.
Az idegenek a legközönségesebb popkulturális ábrázolásmódjuk szerint néznek ki és viselkednek, filmnyelve pedig bőségesen merít az inváziós horrorok alapvetésein túl A függetlenség napja, a Jelek, valamint a Spielberg-életmű vizualitásából és fogalmazásmódjából. Csak míg az említett Shyamalan-alkotás vagy Jordan Peele tavaly bemutatott Nemje saját jelképrendszerébe, egyúttal új megvilágításba helyezte a szembetűnően felvállalt inspirációkat, addig Duffield ezúttal láthatóan megelégszik a nézői elvásárokkal folytatott játékkal.
Például forgatókönyve mintha a harmadik felvonással kezdődne, és onnan haladna visszafelé. Már a bevezetésben megtörténik egy nagy összecsapás a földönkívüliekkel, amelyből egy folyamatos kudarctörténet rajzolódik ki főhősünk számára – és ebbe még egy elfuserált és kihasználatlan Reszkessetek, betörők!-hommage is belefér. Egyúttal
az író-rendező igyekszik egy remekül elbeszélt, de meglehetősen konzervízű traumatörténet sorvezetője szerint átrendezni a műfajiságot,
amiből leginkább a modern Stephen King – Mike Flanagan-féle mozgóképes divat agyonhasznált, hamiskás ars poeticája visszhangzik. (Különösen csömörünk támadhat, ha a szenzációsan kimunkált horrorötleteit egyaránt kényelmetlenül félszeg traumabetétekkel alátámasztó Beszélj hozzám! élménye még frissen él a fejünkben.)
Szerencsére a mű a lezárás során végül némileg kijózanodik, és nem azzal próbál megúszni mindent, hogy könnyen előállítható és azonosítható rétegekkel kölcsönöz álmélységet a látottaknak, azonban a játékidő jelentős részében
a zsáner (de főként annak logikája), valamint a karakterdráma kifejezetten idegenül, már-már egymást rombolóan viselkedik.
Mindez a tulajdonképpeni inverz cselekményszerkesztéssel párba állítva azt eredményezi, hogy a film olyan gyakran fordul szembe saját magával és a nézői elvárásokkal, hogy egy ponton mindenfajta várakozásunkat megsemmisíti, és a feszes, áramvonalas felépítés ellenére is rezignáltan fogjuk követni az egymás után sorakozó szekvenciákat.
Ugyanakkor a fentieknek akad egy sokkal pozitívabb olvasata: Duffield ugyanis olyan bevállalósan, öntörvényűen és
makulátlan vizuális történetmeséléssel gázol át dramaturgiai alapvetésektől kezdve a horrorfilmes szabályrendszerekig
mindenen, ami kicsit is a kiszámíthatóság fogságába ejthetné, ahogyan azt tényleg csak a legnagyobbak merik és képesek megvalósítani. A Nincs, aki megmentsen mindössze néhány mondatnyi szöveget tartalmaz, és mindent arra tesz fel, hogy a Kaitlyn Dever néma, maratoni pánikrohamára fókuszáló snittek mit lesznek képesek közvetíteni – a színésznő pedig a legnagyobb horrorperformanszokhoz méltó játékkal viszi a hátán az összes jelenetet.
Duffield idegeninváziós örökségből merítkező ötletei is szinte egytől egyig olyan vállalások, amelyek a kínosan szolgai imitációtól a hátborzongatóan pazar hatáskeltésig terjedő skálán bárhol landolhatnának,
azonban mindegyikben akad annyi finesz és alkotói elszántság, hogy első nekifutásra eszünkbe sem jut megkérdőjelezni őket.
A rendező műve lehet, hogy roppant egyszerű, viszont egyúttal roppant eredményes is – különösebb erőlködés nélkül, a legalapvetőbb feszültség- és félelemkeltő megoldásokat csúcsra járatva szegez a székünkbe.
Az mindenesetre már nézői vérmérséklettől függ, hogy második nekifutásra mennyi kétségünk támad.
Cinikusan tekintve a Nincs, aki megmentsen egy másfél órás proof-of-concept mozi, afféle kevésbé virtuóz Hang nélkül-parafrázis,
aminek spielbergizmusokban bővelkedő filmnyelve parasztvakításként lenget maga előtt egy tetszőlegesen felcserélhető traumaszimbolikát, ezzel próbálva túlnőni B-filmes gyökerein.
Másik oldalról viszont napestig lehetne sorolni azokat a gegeket, képeket, pillanatokat, fordulatokat és döntéseket, amelyek révén
a Nincs, aki megmentsen messze kiemelkedik az átlagból, és ha nem is nyit saját fejezetet a horrorban,
a Cloverfieldhez hasonló modernizációs átértelmezések sorát erősítve helyet követel magának a filmtörténelemben. Mindazonáltal az vitathatatlan, hogy Brian Duffield továbbra is az egyik legizgalmasabb hang a kortárs horror és a horrorba oltott változatos társműfajok terepén.
Nincs, aki megmentsen (No One Will Save You), 2023. Írta és rendezte: Brian Duffield. Szereplők: Kaitlyn Dever, Dari Lynn Griffin, Elizabeth Kaluev, Lauren L. Murray, Dane Rhodes, Geraldine Singer. Forgalmazó: Hulu.
A Nincs, aki megmentsen a Magyar Filmadatbázison.
