Szeptember 20-án a KULTolvasó Kör első rendezvényén Kácsor Zsolt Pokoljárás Bipoláriában című regénye közös megbeszélésének felvezetéseként Bagdács Zsuzsa irodalomterapeutával (Papírrepülő – Irodalomterápia), a Maradj olvasó! Facebook-csoport vezetőjével, Gajdos Ágoston pszichiáter szakorvossal (Gondos Szavak) és Ureczky Eszterrel (Medical Humanities / Kultúrorvostan), a DE-BTK Angol-Amerikai Intézetének tanszékvezető egyetemi adjunktusával beszélgettünk a betegség és a gondoskodás kérdésköreiről az irodalom és társművészeteinek kontextusában.
KULTer.hu: Először arra szeretnélek kérni benneteket, hogy – mintegy bemutatkozásként – beszéljetek egy kicsit arról, hogy a munkátokban, kutatásotokban, életetekben miként keresztezik egymást az irodalom (illetve társművészetei), valamint a betegség, a gondoskodás területei?
Ureczky Eszter: Én a DE-BTK Angol-Amerikai Intézetében dolgozom, és a kutatási területem a kultúrorvostan (vagy orvosbölcsészet), tehát alapvetően az orvostudomány és a humán tudományok találkozási pontjait vizsgálom irodalmi és filmes alkotásokban, és nagyon megörültem, amikor láttam, hogy a gondoskodás is az esemény címében szerepel, mert a habilitációs értekezésem témája a gondoskodás irodalmi és filmes reprezentációi lesznek.
Gajdos Ágoston: Ha röviden kellene válaszolnom arra, hogy miért vagyok itt, akkor akár azt is mondhatnám, hogy egy tartozást törlesztek, mert Eszter már jó ideje próbál elhívni a szemináriumaira, hogy a hallgatóknak egy kicsit más aspektusból beszéljek az egészségügyről, illetve annak az irodalommal való kapcsolatáról. Úgyhogy nagyon örültem ennek a meghívásnak, mert túl azon, hogy szeretek olvasni, ezzel együtt kicsit ennek a tartozásomnak is eleget tehetek. Egyébként pszichiáter szakorvos vagyok, és a pszichiátriai praxisomban azzal a szemlélettel dolgozom, hogy minden páciens egy költemény, nekem pedig abban kell segítenem, hogy közösen találhassuk meg a „belső rímeket”. Tehát alapvetően a medikális szemlélettől eltávolodva inkább az antropológiai teljesség elvét vallom, és művészi, művészeti aspektusokat is próbálok beemelni a munkámba.
Bagdács Zsuzsa: Én irodalomterapeutaként és olvasóként vagyok jelen, és első körben szeretném leszögezni, hogy nem folytatok gyógyító tevékenységet. Fennáll talán egy kis félreértés az irodalomterápiával kapcsolatban, hiszen a terápia szó hallatán a legtöbbeknek a gyógyítás, kezelés juthat az eszébe, de a kifejezés ógörög eredetű, és a szóban korai használata során a ’kíséret’, ’segítség’ jelentés is benne volt. Tehát mi, irodalomterapeuták nem (vagy nem feltétlenül) vagyunk orvosok, ahogy végzettségem szerint én is bölcsész vagyok. Az irodalomterápiás alkalmak (melyek általában csoportosak, de lehetnek egyéniek is) egyik alapvető tétjének azt látom, hogy segíthetnek a résztvevőknek bizonyos elakadásaik meghaladásában, emellett alapvetően az önismeret fejlesztésére irányulnak.
KULTer.hu: Különböző – akadémiai, szakorvosi, terapeutai – irányokból érkeztek tehát. Mit gondoltok, milyen szereplehetőségei, csatlakozási pontjai lehetnek az irodalomnak, a művészeteknek a betegség, a gondoskodás megjelenítése, reprezentációja során? Vannak-e – akár szociális, egzisztenciális, esztétikai vagy egyéb jellegű – feladatai ezen a területen, kell-e egyáltalán, hogy ilyen feladatokat fogalmazzon meg önmaga számára?
U. E.: Amíg fogalmaztad a kérdést, eszembe jutott César A. Cruz mexikói költő versének – amit én angolul olvastam – egy sora, ami úgy hangzik, hogy „Art should comfort the disturbed, and disturb the comfortable.”
A művészetnek az a szerepe, hogy vigaszt nyújtson annak, aki zaklatott, és felkavarja azt, aki túlságokan elkényelmesedett.
Szerintem csodás képessége az irodalomnak, hogy kiegyensúlyoz bennünket, akármelyik irányba is szükséges. Illetve a saját kutatási területemből kiindulva fontosnak tartom a tudományterületek közötti párbeszédet is: bölcsészeket és orvostanhallgatókat is tanítok, és azt látom, hogy mindkét oldalnak jót tesz, ha találkozik a másik szemléletével. Egy irodalmi szövegen keresztüli találkozás erre a lehető legjobb alkalmat kínálja, mert egyszerre lehet személyesen, mégis valamelyest távolságtartóan belépni a szövegbe, és nem kell saját magáról beszélnie az olvasónak, ha nem szeretne.
G. Á.: Michel Foucault ír az öngondoskodás kultúrájáról, melynek egyik módja lehet, hogy a környezetünkben történt dolgokat egy belső rendeződés folyamatába vonjuk be, ennek pedig az olvasás kiváló eszköze, hiszen közben olyan fantáziaképek áramlása indul meg, melyek nagyon hasonlóak az álomtevékenységhez. Jung szerint pedig az álmok a tudattalan és a tudatos funkciók közös rendezőelvét hordozzák magukban, tehát pusztán az álmodás folyamata során, avagy az olvasás hatására elénk áramló fantáziaképek, azonosulások megengedésével egy belső, lelki rendeződési folyamatot teszünk lehetővé. Ennek a további hatásai nyilván szerteágazóak, és kihatnak a környezetünkre is.
B. Zs.: Mi a szövegek közvetítő segítségével beszélgetünk az irodalomterápiás foglalkozásokon egy-egy témáról, és sokszor beemelünk egyéb művészetterápiás módszereket is. Szerintem ugyanakkor
a szövegek nem direkt módon hordoznak terápiás hatást,
hiszen jellemzően szerzői késztetésből születnek, aminek lehet terápiás hozadéka is. Az irodalomterápia során alkalmazunk receptív (befogadáson alapuló) módszereket, illetve a foglalkozásnak lehet aktív része is, amikor a résztvevők szövegalkotási feladatokat kapnak, melyeknek bizonyítottan vannak pozitív, egészségre gyakorolt jótékony hatásai.
KULTer.hu: Mondanátok néhány példát, akár irodalmi műveket, akár társművészeti alkotásokat, amelyeket fontosnak tartotok a betegség, a gondoskodás ábrázolása szempontjából? Zsuzsi, te akár az irodalomterapeuta szemszögéből is említhetsz olyan szöveget, amelyet jól alkalmazhatónak gondolsz egy foglalkozás keretében. Illetve van-e olyan immanens ismérve egy szövegnek, ami alkalmassá teszi arra, hogy irodalomterápiás foglalkozáson lehessen használni?
B. Zs.: Ez egy nagyon izgalmas kérdés, mert az utóbbi 10-15 évben helyeződött át az irodalomterápiás gyakorlat a szövegközpontúságról a személyközpontóságra. Ma már inkább úgy vélik, hogy a terápiás hatás nem a szövegben keresendő, hanem a terápiás csoportfolyamatban születik meg. Éppen ezért nincsenek receptre felírható könyvek, ugyanakkor nemrég készült egy remek gyűjtemény, a Szöveglelő, melyet irodalomterapeuták szerkesztettek. A kiadvány címszavakba – gyász, serdülőkor stb. – rendezve segít eligazodni az adott témával kapcsolatban felmerülő könyvek terén. Olyan viszont nincs, hogy valami biztosan terápiás –
elsősorban a célcsoport igényeit szükséges figyelembe venni a szövegválasztás során.
De, hogy konkrét példákat is mondjak, elsőre Esterházy Péter Hasnyálmirigynaplója jutott eszembe, ami hitelesség és esztétikai összetettség szempontjából is elsőrangú szöveg. Ugyanakkor az irodalomterápiás foglalkozások során nem csak magasirodalmi szövegekkel dolgozunk. Ide kapcsolódóan egy viszonylag friss olvasmányélményemet említeném, Anna Gavalda Együtt lehetnénk című regényét, melynek négy főszereplője van – egy anorexiás fiatal festőnő, egy kiégés szélén álló szakácsfiú és az ő nagymamája, illetve egy dadogós arisztokrata fiú –, akiknek a történetében különböző módon jelennek meg a betegség és a gondoskodás aspektusai.
G. Á.: Az intézeti munkásságom idején az intézményi struktúra nem tette lehetővé, hogy az egyes páciensekkel pszichoterápiát tudjak folytatni. Mégis,
bizonyos páciensek receptjei közé például becsentem cetliket, amelyekre egy-egy verset írtam fel,
és ez jól működött. Ez egy fontos tapasztalat volt ahhoz, hogy később kevésbé hagyományos módszereket is kipróbáljak a praxisom során. A könyvek, versek ajánlása pszichoterápia közben ma már rendszeres, bevett gyakorlat. Nemrég egy, az államvizsgája előtt álló orvostanhallgatóval foglalkoztam, akinek ajánlottam Samuel Shem Doktorgyár című könyvét, ami arról szól, hogy egy pszichiáter rezidens hogyan éli meg a mindennapjait az amerikai pszichiátriai egészségügy malmai között. Ez a könyv transzformatív erővel bírt számára, ahogyan korábban számomra is, és tudtunk róla beszélgetni, foglalkoztunk a könyv által kiváltott érzéseivel, gondolataival, tehát egyfajta katalizátorként funkcionált a szöveg.
Volt már olyan alkalom is, amikor a pácienseim saját szövegeket, verseket hoztak.
Azon túl, hogy ezeket esztétikai szempontból nézzük, mindig szükséges a kontextusukat is megvizsgálni és feltenni a kérdést, hogy mit jelentenek a terápia szempontjából. Számomra tehát van egy metaszintjük is. A gondoskodás kapcsán pedig Pat Barker Felépülés című regénye jutott eszembe, ami egy, az első világháborúban résztvevő katona gránátsokk-élményét, az azt követő összeomlását és felépülését beszéli el – terapeutai attitűdből – hitelesen.
U. E.: Rengeteg példát tudnék, de ezúttal két olyat említek, amivel éppen dolgozom. Az egyik Esterházy A szív segédigéi című könyve, amely kifejezetten alkalmas arra, hogy a gyászt és a gondoskodást megjelenítő poétikai eszköztárat vizsgáljuk benne; viszont egy szemináriumra nem biztos, hogy bevinném. Illetve két magyar filmet mondanék még: az egyik nagyon friss, Dér Asia rendező Nem halok meg című dokumentumfilmje, ami egy budapesti galériatulajdonos, Einspach Gábor hasnyálmirigyrákját követi végig a diagnózistól a kezelés lezárultáig. A másik A gyémánt út pora, Vámos Zoltán alkotása, aki egy nagyon izgalmas figura, egyszerre orvos és filmrendező. Ez a tavalyi filmje a saját betegséggel való kapcsolatáról szól, egy demenciában elő idős nőbeteg áll a középpontban, akivel rajta kívül senki nem tudott kapcsolatot teremteni az osztályról.
KULTer.hu: Rákanyarodva a Kácsor-regényre: a legtöbb példa, amit említettetek, szomatikus betegségek színrevitelével kapcsolatos, viszont a szövegben, amiről majd beszélgetni fogunk, egy pszichés beteg énelbeszélő vall bipoláris depressziójáról. Eszter, tőled azt kérdezném, hogy a betegségek megjelenítése szempontjából milyen alműfajokról, tipológiáról beszélhetünk az irodalomban? Ágoston, téged arra kérnélek, hogy helyezd kontextusba, hogyan érdemes szerinted közelítenünk a szomatikus betegségekhez képest a mentális betegségekhez! Zsuzsi, te pedig légy szíves arról beszélj, hogy az irodalomterápia milyen irányokból tud kapcsolódni mindehhez!
U. E.: Ha műfaji szempontból közelítünk, akkor az autopatográfiáról érdemes beszélni, ami tulajdonképpen az önéletírásnak egy alműfaja, melyben a saját betegségének a történetét beszéli el valaki, legyen az testi vagy lelki. Ez a műfaj a ’60-as évek környékén, a polgárjogi mozgalmak idején kifejezetten népszerűvé vált Amerikában, és egyre inkább begyűrűzött Európába is. A magyar irodalomban viszont továbbra is az látszik, hogy
sokkal több szöveg szól egy adott szerző testi betegségéről, mint pszichiátriai betegségéről,
létezik egyfajta stigmatizáció, ami a könyvpiacon is tükröződik, ezért is tartom fontosnak Kácsor Zsolt könyvét. Továbbá külön műfajt jelentenek azok a történelmi regények, amelyeknek határozottan orvostörténeti vonatkozásuk van, ilyen szempontból például érdekes olvasmány az Eleven útvesztő című Adam Foulds-regény, amit Bényei Tamás fordított magyarra, és ami egy viktoriánus kori angol elmegyógyintézetben játszódik. Az autopatográfiák kapcsán pedig eszembe jutott még egy dilemma, egy oktatási (és egyben etikai) dilemma, amivel rendszeresen találkozom, amikor például Virginia Woolfot tanítom:
mennyiben kell beszélnem az író pszichés problémáiról?
Hiszen a hallgatóknak ez a háttérismeret egyrészt segíthet megérteni a szöveg működését, másrészt viszont csak arra fognak emlékezni, hogy „hú, a szerző bolond volt”, és mindenki ezt írja majd a dolgozatba. Az egyetemen a strukturalista elméletek alapján megtanuljuk, hogy a „szerző halott”, az ilyen szövegek azonban mégiscsak hangsúlyossá teszik a hús-vér szerző jelentőségét, jelenlétét, és ez nagyon izgalmas kérdéseket vet fel.
G. Á.: Ide kapcsolnám még a műfajilag nehezen behatárolható, szakirodalmi jellegű szépirodalmi művek azon csoportját, amelyekben a szerzők a pszichiátria orvostörténeti vonatkozásait, fejlődéstörténetét, vagy annak egyes fejezeteit írják meg. Sebastian Faulks Emberi nyomok című könyve jut eszembe, illetve Noah Gordon Az orvosdoktor című nagyeposzi terjedelmű regénye. Mindkettő különböző korszakban játszódik, a mentális zavarokhoz való viszony egy-egy különleges oldalát mutatják meg az 1700-as években, illetve az ókorban.
Ami a kontextualizálást illeti, a legcélravezetőbb, ha a mentális zavar fogalmának tisztázásával kezdem. Sokféle megnevezés kering – mentális, pszichés, pszichiátriai betegség –, léteznek pejoratív tartalmú kifejezések is, melyeket régebben sűrűbben használtak, manapság talán már kevésbé. A rendszerváltozás itthon vízválasztó:
1989 után a magyar pszichiátriai kultúra beengedett új szemléleteket, melyek a páciensmozgalmak címszó alatt foglalhatók össze.
Ezek szerint a páciensek az egészségügy felhasználóinak tekinthetők, nem betegek, hanem egy megváltozott lélektani állapot átélői, és ennek a megváltozott állapotnak a sajátosságai a tünetek, a viselkedésváltozás, a megváltozott kapcsolódás a környezethez. Ez egy széleskörű mozgalom tehát, ami próbál elmozdulni a biomedikális megközelítéstől, mert az sok esetben elidegenítő, tárgyiasító, dehumanizáló gyakorlatokat eredményezett, különösen az elmúlt ötven évben. Erős mozgatórugó viszont mind a mai napig a gyógyszeripari befolyás és a lelki jelenségek szcientista (természettudományokon alapuló) értelmezése, vagyis
a mentális zavarok értelmezésében és terápiájában előtérbe kerültek a biológiai szemléletű módszerek.
Ezek szerint a mentális zavart valamilyen agyi kémiai egyensúlyzavar fellépése okozza, amit pszichotróp gyógyszerekkel lehet helyreállítani. Bár a gyógyszereknek fontos szerepük lehet a mentális zavarok kezelésében, de alkalmazásuk pusztán a zavar tüneteinek kezelése. Ráadásul a mentális zavarok biológiai elméletei nem konzisztensek, számos kutatás cáfolta eredményeiket. A főként amerikai közvetítéssel érkező páciensmozgalmak ezzel szemben abban hisznek, hogy ez az állapot a páciensek saját állapota, az ő megélt valóságuk, és a tüneteiket ők tudják a leghitelesebben reprezentálni. Mindez azért nagyon fontos, mert a jelenlegi orvosi-pszichiátriai megközelítés szerint az orvos mondja meg, hogy a páciensnek milyen belső állapota van. Ez viszont egy ismeretelméleti paradoxon, hiszen ez nem lehetséges, mégis ez a megközelítés uralkodott el.
Minden mentális zavart egy tünetlista alapján határoznak meg, melyek le vannak írva a nagy pszichiátriai tankönyvekben.
Összefoglalják, hogy az eddigi orvosi tapasztalat alapján bizonyos mentális állapotú páciensek legtöbbször ilyen és ilyen jellegű tüneteket mutatnak, és ebből eredeztetik a mentális zavarok kategóriáit. Egy példa erre: Alan Frances Saving Normal című könyvében leírja az APA (American Psychiatric Association) pszichiátereiről, ahogyan kézfeltartásos szavazással döntenek az egyes mentális zavar kategóriák tüneteinek listájáról, meghatározva ezzel az egész világon használt diagnosztikus kézikönyvek (a DSM és a BNO) diagnosztikus irányelveit. Ennek az a következménye, hogy ha egy mai, Magyarországon praktizáló pszichiátert nézünk, aki a képzése során nagyrészt az APA-től származó biológiai-pszichiátriai szemléleten keresztül részesül oktatásban, akkor nyilván ő is ezeknek a módszertani elveknek a szellemében fogja látni a pácienseit.
Az a szemlélet, amit igyekszem én is megjeleníteni, az irodalmat, az antropológiát, a pszichológiát, a szociológiát stb. is beemelő és integráló nézőpont rendkívül csökevényes itthon, és ez egészen rémisztő helyzeteket teremt – a napi gyakorlatban rengeteg olyan emberrel találkozom, aki menekül az előző, csupán biológiai szemléletet alkalmazó pszichiáterétől, mert nem kapott semmi egyebet lelki fájdalmai enyhítésére, csak gyógyszert. Tehát sem megértő figyelmet, sem könnyebbséget adó szavakat, de sokszor még figyelmes szemkontaktust sem. Pedig a páciensek többségének ezekre van szüksége elsősorban, nem gyógyszerekre. És röviden a bipoláris zavarra is kitérve: ez szintén egy vitatott terminus,
senki ne gondolja úgy, hogy akár a skizofrénia, akár a bipoláris zavar egzakt kategóriák lennének.
Aki viszont átéli ezen állapotok folyamatát, azoknak megterhelik az életét ezek az élmények, és akár támaszt is találhatnak a betegségtudatban. A néven nevezés jelenthet egy biztonságos fogódzót abban az egzisztenciális nihilben, ami Kácsor regényéből is gyakran érzékelhető. Tehát van pozitív jelentősége is annak, hogy léteznek betegségkategóriák, inkább a velük való medikalizáló visszaélés tud súlyos károkat okozni, az, ha azonosítják a címkével a mögötte lévő embert.
B. Zs.: Megpróbálok úgy válaszolni, hogy közben én is rákanyarodok a regényre: ahogy olvastam a szöveget, felmerült bennem a kérdés, hogy vajon terápiás írás-e ez? A 70. oldalon van egy részlet, amely így hangzik: „az írás segít, csak az írás segít”, illetve olvastam egy interjút is a szerzővel, amiben arról beszélt, hogy ez az első olyan könyve, amely esetében úgy érezte, hogy önterápiaként kezdett működni: amíg írta, megszűntek a rémálmai, amikor pedig befejezete, visszatértek. Ez megerősített engem abban, hogy az írás lehet terápiás hatású. A másik, ami elgondolkodtatott, hogy az irodalomterápia közel áll a narratív pszichológiához, aminek felfogásában
az identitásunk szorosan összefügg azzal, hogy hogyan tudjuk elmesélni a saját történetünket.
Ennek a könyvnek az olvasása közben felmerült bennem a kérdés, hogy akkor mennyiben válaszható le a betegség az azt elbeszélőről (általánosabban: az azt átélőről, az emberről), illetve mennyiben azonos vele?
Az interjú a KULTolvasó Kör 2023. szeptember 20-i alkalmán elhangzott kerekasztal-beszélgetés szerkesztett változata.
A fotókat Gyarmati Dominik készítette.
