Reisz Gábor új filmje, a Magyarázat mindenre végletes társadalmi-politikai megosztottságunkkal és a magyar néplelket felzabáló indulatainkkal szembesít, miközben egy percig sem papol, hanem letisztult, józan hangon, helyenként keserű humorral épp a párbeszéd lehetőségét keresi.
Reisz munkái rendre jól rezonálnak a magyar közhangulattal, hiszen álmodozó, bölcsész figuráit mindig egy szinte dokumentarista hitelességű, élő-lélegző városi kontextusba helyezi. Úgy vált generációjának autentikus hangjává, hogy nagyrészt mindig csak saját neurózisait filmesítette meg, miközben a lebegő köldöknézegetés mellett
szociálisan érzékeny és pontos megfigyeléseket tett a jelen Magyarországáról.
A merengő, kapunyitási pánikban identitásukat hajkurászó, folyton szerelmes hősei, mint amilyen a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan Áronja, vagy a gyerekkori emlékeibe menekülő Merthner Tamás a Rossz versekből egy komplett generáció kilátástalanságát ragadták meg. A fokozottan személyes hangvétel és az önéletrajzi ihletésű történetek egyfajta alanyi költészetként engedtek betekintést a rendező játékosan elemelt és stilizált belső világába, ahova a rögrealista magyar valóság, a nyomasztó, érthetetlen politika, a munkaerőpiaci elvárások és a nemzedéki tanácstalanság inkább csak zavaró tényezőként furakodtak be.
Reisz ezúttal viszont már nem a saját, hanem az ország neurózisait vizsgálja. A Magyarázat mindenre megtartja a sodródó, szubjektív nézőpontot, ugyanakkor túl is lép rajta, és közéletivé tágítja a személyes fókuszt. A film főszereplője, Ábel tipikus Reisz Gábor-karakter. Az érettségi előestéjén szorongó diák, aki ugyanolyan bizonytalan, komplexusokkal teli, céltalan és nyilván szerelmes. Mellesleg egy csont fideszes családból jön. A vizsgán
véletlenül a zakóján maradt a március 15-i kokárda, amire ellenzéki beállítottságú történelemtanára, Jakab rá is kérdez.
A cselekmény ezt a drámainak nehezen nevezhető helyzetet löki meg a lejtőn, ami így elég gyorsan egy családi, iskolai, végül pedig országos politikai botránnyá dagad.
A rendező egyik meglepően fegyelmezett döntése, hogy nem a hazai ellenzéki szavazóknak a mindennapjait vagy az elnyomás különböző formáit boncolgatja és állítja a középpontba. Mindezt megfordítja, és Ábel kormánypárti családja lesz áldozata az ellenzéki tanár előítéleteken alapuló, kirekesztő magatartásának. Nem is érdekes, hogy a cselekményt katalizáló konfliktus hordereje és társadalmi visszhangja kissé nehezen hihető, hiszen
Reiszt épp az érintettek között fellépő tehetetlenségi erő és kommunikációs defektus érdekli.
Az a végletekig ingerült, nevetségesen átpolitizált közhangulat, amikor egy jelentéktelen szituáció képes átcsapni nyílt gyűlölködésbe, függetlenül a résztvevők eredeti szándékától.
Ábel bekerül az aktuálpolitikai rengetegbe, Reisz pedig rajta keresztül mutatja meg, hogyan vész el egy többre érdemes generáció közéleti ártatlansága.
Ez egyben a kortárs magyar film politikai ártatlanságának elvesztését is jelenti,
ugyanis Reisz teljesen nyíltan nevén nevezi a politikusokat, szereplői jóízűen orbánoznak és gyurcsányoznak. Nem mintha nem készülnének közéleti filmek (Békeidő, Elfogy a levegő), vagy a kortárs magyar valóságot a szubtextusban hagyó és azt személyes történeteken átszűrő alkotások (Hat hét, Egy nap, Ernelláék Farkaséknál, Második kör), illetve a román újhullám realizmusát sem véletlenül idézi meg a film. Reisz tabudöntögető, magától értetődő konkrétságában viszont pont az a sokkoló és szomorú, hogy egyáltalán meglepődünk rajta.
A hitelességen túl a kimondás és a megnevezés gesztusa egyúttal felszabadító is, hiszen a film a megbélyegzés helyett épp
azért mozgósítja a konkrét politikai címkéket és hívószavakat, hogy azokat leszedje a karaktereiről, és megpróbálja mögöttük meglátni az embert,
mindkét oldalon. A Magyarázat mindenre ezért kimozdul a különböző buborékokból és komfortzónákból, és ha nem is túlságosan mély, de kellően árnyalt karaktereket vonultat fel, akiknek kivétel nélkül megvan a maguk kicsinyesnek tűnő, de akceptálható igazsága. Egyúttal Reisz remek humorérzékkel megpillantja az elvakult, személyes meggyőződéseinkben rejlő abszurdot is, de nem az adott szekértáborokon és identitásokon, hanem magán a szűklátókörűségen élcelődik.
Ábel apja, György például atyai, erkölcsi öröksége és antikommunista gyökerei miatt rendíthetetlen hazafi, aki viszont nem is érti, sőt egyenesen
hazaárulónak tartja azokat a honfitársait, akik a lélekőrlő és reménytelen hétköznapok helyett inkább külföldön kezdenének új életet.
Jakab pedig egy folyamatosan és közösen alakítható nemzetet szeretne, viszont fennhéjázó stílusa és kioktató modora valójában elidegeníti tőle még a saját családját is. Reisz kiválóan látja ezt a velünk élő paternalizmust, az apáink, tanáraink kicsavart szeretetét és gondoskodó elnyomását.
Ábel emiatt a leginkább alulírt, egyben legtisztább karaktere is az életműnek, hiszen Reisz rajta és a filmben vázolt transzgenerációs feszültségen keresztül fogalmazza meg azokat a rossz politikai, közéleti reflexeket és a megörökölt áldozatiság körkörös mintázatait, melyek miatt még mindig egy helyben járunk. Mindehhez
kiváló színészeket választott, akik közül kiemelkedik az apát alakító Znamenák István és az elsőfilmes Adonyi-Walsh Gáspár,
ahogy hallgatásokkal és apró gesztusokkal formálja meg Ábel esetlenségét, de Sodró Elizát és Rusznák Andrást is öröm újra filmszerepben látni.
Mindegyikőjük behoz a képbe egy privát igazságot. A személyes léptékű történetektől a társadalmi tablóig tartó narratív kizoomolást pedig szinte észrevétlenül hajtja végre a film. Az eseményeket mindig más nézőpontból ábrázoló, időfelbontásos dramaturgiai szerkezet az érettségi szűk, központi motívuma köré rendezi a különböző karaktermotivációkat, és ütközteti az ellentétes világfelfogásokat. A mindenki által jól ismert izzasztó, szürreális és rémálomszerű vizsgadrukk remekül visszajön a vásznon, a sikertelen vizsgával pedig
Reisz remekül rátapint a múlthoz való ambivalens viszonyunkra és a különböző történelmi emlékezetek feszültségére is.
A történelmünket ugyanis nem hogy kibeszélni vagy feldolgozni nem sikerült harminc év alatt, de még rendesen rákérdezni sem, a rákérdezés ebben a toxikus közegben ugyanis megkérdőjelezést, a közös értékek elvitatását jelenti, ami már önmagában méltatlan és lealacsonyító. Jakab is állandóan lejáratja és ellehetetleníti magát az örökös kérdezgetéssel, mind szakmailag, mind érzelmileg, miközben épp a lényeget, a családját veszti el.
Reisz figurái megértés hiányában a felelősséghárítás, a folytonos kifogáskeresés, valamint a szemellenzős, megrögzött önfelmentés komfortjában ringatják magukat. Ábel apja és a konzervatív sajtó az érettségin történtek valódi felelősét keresi, tekintet nélkül arra, hogy Ábel egyébként megszólalni sem volt képes a vizsgán. Innen nézve lényegtelen is, hogy Jakab segítőnek szánt, de számonkérően elhangzó kérdése vajon valóban megbénította-e a fiút, mivel
Reisz a magánélet és a közélet szétszálazhatatlanságára helyezi a hangsúlyt.
Ennyiben fordítottját csinálja, mint Hajdu Szabolcs a Békeidőben, ahol a politika türemkedett be a privát szféránkba, míg a Magyarázat mindenre szerint az is épp olyan káros, ha az egyéni sérelmek szivárognak be a közösség ügyeibe.
Reisz nyilván anyagi kényszerből rengeteg arcközelit és kézikamerát használ, ugyanakkor filmje a tematikai fegyelmezettségen és éleslátáson túl képileg is sokkal érettebb és egységesebb, mint korábbi, gyakran a mágikus realizmus felé elrugaszkodó, álomszerűbb filmjei. Az idézhető aranyköpésekkel teli forgatókönyvek és önironikus narrációk után Reisz
szokatlan eszköztelenséggel és minimalista képekkel, legtöbbször szavak nélkül fest meg komplett karakterviszonyokat,
főleg az első fél órában. Viszont az ezt követő alapkonfliktus túlzottan didaktikus és példázatszerű, hiányzik belőle az a metsző drámai él és morális dilemma, amitől a karakterek döntései és a következmények tényleg húsbavágók lehetnének.
Ebből a szempontból a Magyarázat mindenre nem kifejezetten revelatív, nincsenek benne nagy megfejtések, még olyan nagy bátorság sem. Minden keserű szájíze, lesújtó diagnózisa és kivonulási szándéka ellenére Reisz
igenis megpróbál visszaábrándulni és újra beleszeretni Magyarországba.
Azzal, hogy kiállította rólunk ezt a gyatra erkölcsi bizonyítványt, nem provokálni akar, hanem empatikusan önvizsgálatra késztetni, aminek képessége, úgy látszik, valahol elszivárgott a társadalom eresztékein.
Magyarázat mindenre (2023). Rendezte: Reisz Gábor. Írta: Reisz Gábor, Schulze Éva. Szereplők: Adonyi-Walsh Gáspár, Znamenák István, Rusznák András, Sodró Eliza, Hatházi Rebeka, Kizlinger Lilla, Urbanovits Krisztina, Kocsis Gergely, Király Dániel. Forgalmazó: Cirko Film.
A Magyarázat mindenre a Magyar Filmadatbázison.
