Kicsit úgy érzem magam, mint az a nagybácsi, aki ugyan rajta tartja a szemét testvére csemetéjének növekedésén (hisz a születésénél is ott volt), de mikor évente egyszer meglátogatja, elképedve konstatálja, ismét mekkorát nőtt. Így vagyok a Friss Hússal is, amit tizenharmadszor rendeznek meg Budapesten, harmadik alkalommal a Puskin Moziban. Bárcsak minden ilyen szépen fejlődött volna Magyarországon az elmúlt másfél évtizedben, mint ez a rövidfilmfesztivál! Egy hét, amikor igazán jó érzés lehet (fiatal) magyar filmesnek lenni, és amikor nézőként részesei lehetünk egy alulról szerveződő, versenyképes kulturális eseménysorozatnak.
Idén is hét blokkban tekinthetők meg a magyar versenyfilmek az immáron Oscar-kvalifikáló Friss Húson, ahol elindul a Fresh Meet Market, Közép-Kelet-Európa első rövidfilmes piaca. Ismét lesz pitchfórum, előadások, workshopok, izgalmas szakmai programok, a városháza udvarán szabadtéri vetítések. Tavaly az volt az érzésem, hogy sok közérzetfilm szerepelt a válogatásban, most úgy tűnik, hogy számos alkotó a huszonévesek párkapcsolati problémáit, szerelmi életét helyezi középpontba (Most ez van, Softener, Ne nézz a Napba, Ide-oda, Két felnőtt),
fontos szerepet kapnak a felnőtt élet elkezdéséhez kapcsolódó félelmek, a menni vagy maradni dilemmája
(Kilépő; Kutyaszív; Majdnem; Jobb levegő; Arturia; Budapest, 10 óra 25 perc). Egyes rövidfilmek az egyéni, családi traumákkal foglalkoznak (Élő kövek, Kutyafül, Világvége), mások a tágabb, társadalmi dimenziókat is játékba hozzák, például Ugar, Denisa, No. 3 (The Spectacle).
Két felnőtt
A huszonéves (vagy bármelyik) generáció szerelmi vekengései szigorú szerkesztés, érvényes művészi mondanivaló és kivitelezés hiányában csak az érintettek számára lesznek érdekesek, a filmkészítés pedig megmarad drága önterápiának. Szántó Fanni high-conceptre épülő kisfilmje az önironikus humor és a működőképes párbeszédek által emelkedik ki az idei Friss Hús hasonló tematikájú alkotásai közül.
Egy rosszul sikerült első randi után a lány (Gellért Dorottya) bennragad a vécéfülkében, hogy aztán a fiú (Lengyel Benjámin) próbálja kiszabadítani. És míg próbálkozik, akadozva, de újra elindul köztük a párbeszéd. Az első benyomásaik nem voltak jók, a lepattant helyszín korántsem ideális, ráadásul nem is látják egymást.
A köztük lévő ajtó ellenére, de az ölükbe hulló idő és tét terhe nélkül mégis képesek egymás felé nyitni,
megtalálni a közös pontokat, visszakerülni a startmezőre, ahonnan bármi elkezdődhet. Z generációs főszereplőink szorult helyzetükben először telefonos segítséget kérnek, YouTube-videókhoz fordulnak, érdekes módon a megoldást mégis a jó öreg fizikai erő és csapatmunka hozza el.
Kutyafül
Vácz Péter (Nyuszi és Őz, Párnaarc) új animációja júniusban Annecy-ben, a világ legrangosabb animációs filmfesztiváljának versenyprogramjában mutatkozik be, de a Friss Húson már most el lehet csípni néhány vetítésen. A 21 perces film főszereplője Berci, egy negyedikes fiú, az ő délutánjába pillanthatunk bele, melyet szülei távollétében Tasli (beszélő név) kutyájuk társaságában tölt otthon.
Vácz alapvetően realisztikus rajzokkal dolgozik, az akár önéletrajzinak is tekinthető, könnyű azonosulásra késztető történet vizualitásában akkor lép el a valóságostól, amikor Tasli vagy Berci szemszögére váltunk.
Hogy Bercinek egy bántalmazó családban kell élnie, fokozatosan, apró jelekből derül ki.
A lakhely berendezése és állapota azt is elárulja, hogy itt egy szerény anyagi körülmények között élő értelmiségi családról van szó, ahol fontos a gyermek zenei oktatása (a srác csellózni tanul), ám a munka miatt a szülők el is hanyagolják a fiút. Az apai minta közvetetten, Berci Taslival való erőszakos, majd bűnbánó viselkedésében mutatkozik meg, az egész délutánt egyedül töltő gyermek „haszontalankodása”, rendetlenkedése egyszeriben érthetővé válik.
Világvége
A sokszor problémás szülő-gyermek viszony áll Hajmási Péter (Tigris; Sós, édes) szintén 21 perces rövidfilmjének középpontjában. A felnőtt lány (Tóth Zsófia) barátja nélkül látogat haza édesanyjához (Pelsőczy Réka) annak panellakásába.
A láthatóan maga alatt lévő lánynak igénye lenne megosztani problémáit édesanyjával, de az őt még mindig gyerekként kezelő, a saját dolgai miatt lányára nem fókuszáltan figyelő anya nem tudja megteremteni ehhez a megfelelő közeget.
Hiába állnak még közel egymáshoz és van meg a bizalom, a köztük lévő korábbi konfliktus egy ártatlannak tűnő mondat miatt gyorsan újralobban.
Úgy tűnik, hogy a családból régóta hiányzó férfi a problémák eredője: a szintén apa nélkül felnőtt anya új kapcsolata mégsem olyan komoly, mint amilyennek hinni akarja, a lánynak pedig elege van abból, hogy nem megértést, hanem vádaskodást kap anyjától. Tóth és Pelsőczy, a két katonás színész remekül keltik életre anya és lánya hol önfeledten táncoló, hol vörös fejjel ordítozó párosát, Császár Dániel képei pedig testközelbe hozzák ennek az éjszakába nyúló estének a hullámvasútszerűen változó hangulatát.
Élő kövek
Legújabb rövidfilmje, az idei Berlinaléra beválogatott Élő kövek felől nézve jól látszik, hogy Ladányi Jancsó Jákob (Az elveszíthető dolgok szeretete, A naprendszer legkisebb bolygója) a filmrendezés előtt pszichológiát tanult. Ugyanis egy terápia különböző állomásait követhetjük: Natasa (Kizlinger Lilla) egy rehabilitációs intézményben terapeutájának (Schilling Árpád) mesél álmairól, majd lassacskán egyre inkább bizalmába fogadja és megnyílik előtte.
A szuggesztív szakember a lovasterápiába is bevezeti a fiatal lányt, aki
eleinte félve ül nyeregbe, de idővel megtapasztalja az állat jelenlétének jótékony hatását.
Nehéz spoilerek nélkül írni erről a fojtott légkörű, a felszíni nyugalom alatti feszültséget ügyesen érzékeltető kamaradrámáról. Kizlinger (Valami madarak) számára testhezálló az elveszett, traumatizált nő szerepe, a Franciaországban élő Schillinget pedig nagyon jó újra látni – Hajdu Békeidő című filmje óta erre nem volt lehetőségünk. A Világvégéhez hasonlóan a jó színészvezetés és a vérprofi színészi játék sokat segít abban, hogy az Élő kövek a mezőny egyik legjobb darabjává váljon.
No. 3 (The Spectacle)
A hét éve első nagyjátékfilmjét (Tegnap) bemutató Kenyeres Bálint (A repülés története, Before Dawn) nemcsak tapasztalata és életkora miatt lóg ki a mezőnyből, hanem azért is, mert művészetében sokkal inkább a modernizmushoz kapcsolódik, semmint a 2000 után kibontakozó új magyar filmhez. Az elmondása szerint egy álmából vászonra adaptált No. 3 a múlt héten befejeződött Cannes-i Filmfesztiválon debütált, és beleillik Kenyeres eddigi filmográfiájába. Egy magyar falu cigánytelepén játszódik a történet. Álljunk is itt meg egy pillanatra!
Vékony jégre téved, aki ilyen helyszínt választ, hiszen a szociális érzékenység és az elesettek kihasználása sokszor akaratlanul is egymásra csúszik, a művészi hitelesség és a nyomor látványossággá, eladható termékké tétele szintén egymástól elválaszthatatlanul jelenhet meg. És mintha részben ezt a témát bontaná ki Kenyeres is rövidfilmjében, melyben
a putriban materializálódó csoda (a lebegni képes cigányfiú) a kereskedelmi tévé rezignált stábja számára olcsó spektákulummá válik.
A transzcendens jelen van a mában is, de nem mindegy, hogy ki és milyen szemszögből tekint rá. A háromtagú stáb, ha rejtetten is, de lekezelő a fiúval és nagyanyjával, a szükségesnél pedig egy perccel sem töltenek több időt a helyszínen. Ez a közeg ugyan nem szünteti meg, de eljelentékteleníti a természetfelettit, a csodát, ami így még a bulváros magazinműsor heti adásmenetébe sem fér be.
13. Friss Hús Budapest Nemzetközi Rövidfilmfesztivál, Budapest, 2025. május 29 – június 4.
