Feldolgozható-e a gyász az írás által? Mi a műfajok funkciója? Egyáltalán léteznek-e műfajok vagy „csak” szövegek vannak? Hol érhető tetten a szerző életrajzi élete a szerzői életműben? Anyag-e a szerző saját élete? Mi egy író viszonya az emlékezéshez? Hagyományról, írói dilemmákról és legújabb, [18:48: telefon] című kötetéről Szilasi Lászlóval Csabay-Tóth Bálint beszélgetett.
KULTer.hu: Legfrissebb köteted, a [18:48: telefon], melyre gyakran „anyám gyászkönyveként” hivatkozol, elhunyt édesanyáddal folytatott, meg nem történt beszélgetéseidet rögzíti. Mit gondolsz, feldolgozható a gyász az írás által?
Nem, nem. Mindenki azt mondja, hogy az irodalom jó ilyen traumák feldolgozására, de az irodalom semmire nem jó. Ezt most nem azért mondom, mert rááll a szám arra, hogy semmire nem jó, hanem azért, mert tényleg ezt gondolom. Ilyen gyakorlati céljai nem nagyon lehetnek, illetve, hogyha valaki gyakorlati célokat akar vele megvalósítani, akkor fos lesz a szöveg. Itt pedig inkább arról van szó, hogy ugye
az agydaganatomat is megírtam a Luther kutyáiban, de nem, ott sem traumafeldolgozás volt, mert először is, az nem volt trauma.
Másodszor meg, ott is csak azt éreztem, hogy olyan, minthogyha egy pakli kártyát megszellőztetnék, megkavarnám, újrakavarnám az egészet, és valahogy ennek az újrakavarásnak van egy szellőztető jellege. Most is ezt éreztem.
Nem tud az ember olyat csinálni, amitől könnyebb lenne a fájdalom.
Eljutottam oda, amit tanultam a lélek mérnökeitől, a pszichiáterektől, hogy akkor van vége a gyásznak, amikor eljutsz egy olyan pontra, amikor még nem kellett gyászolnod. Én eljutottam, vége lett a könyvnek, és azóta is azt érzem, hogy jó lenne, ha fölhívnának. De hát már nem fognak fölhívni. Gondolom.
KULTer.hu: Azon gondolkozom, hogy amikor a könyv végére értél, akkor sikerült-e a végére érni a gyászfolyamatnak. Vagy ez nem volt érdemi hatással rá?
De, volt. Akkor úgy gondoltam, hogy na, ez fasza lesz így. Visszajutottam a nagyon fiatal koromig. Három és fél éves koromban volt egy agyhártyagyulladásom. Ez pedig, ahova visszajutottam, egy azelőtti esemény volt. Esik a hó, jövünk haza az orvostól. Próbálom anyám kabátját hógolyókkal dobálni.
Ez olyan szép emlék, meg szép lett a jelenet is, hogy akkor úgy gondoltam, hogy valahová eljutottam. Aztán rájöttem, hogy nem.
Az egész úgy indult, hogy amikor elkezdtem írni, akkor kiabáltak meg röhögtek a fejemben, azután valahogy az elmúlt. Persze, eljutottam valahova, de oda nem, hogy a gyász befejeződött volna.
KULTer.hu: A kötet lavírozik a naplóregény és a levélregény műfaji jellemzői között. Mindkettő, de egyik sem. Noha a kötet elején a műfaji meghatározás naplóregény, és a kötet végén te magad is foglalkozol kicsit ezzel a kérdéssel, mégis megkérdezem, szerinted melyik? Ha már levélregény, nem kerülhető meg a magyar irodalmi hagyományban Mikes Kelemen, akit viszonylag sokszor emlegetsz összefüggésben a regényeiddel. Hozzá milyen a viszonyod?
Nagyon-nagyon fontosnak tartom a Törökországi leveleket, az tényleg olyan, mint a francia irodalom abban a korban, noha nagyon keveset olvastam belőle. Igen, sokra becsülöm, meg ezt
az egész barokk prózát nagyon szerettem mindig, sok régi magyar szöveg közül azok talán a legfontosabbak számomra íróként.
És hát napló vagy levél… Az utolsó előtti tudományos könyvem Jókairól szólt, és akkor az tényleg uralta a tudományos ipart, mondjuk négy hónapig biztos. Aztán Szajbély Mihály megírta azt, hogy Jókai tulajdonképpen tárcaregényt írt. Tehát reggelente leült hattól tízig, és akkor megírta a következő fejezetet. Ez tényleg a mai napig érvényes, ez az irodalomtörténeti konszenzus. Ott is tulajdonképpen csak annyi történt, hogy ha az ember megtalálja a műfaját, akkor az azonnal olvashatóvá is teszi azt a szöveget. Ez Szajbély munkájának értelme, ha megmondod a műfajt, akkor olvashatóvá lesz a szöveg. Ebben az értelemben én
talán azért használtam ebben a könyvben egynél több műfajt, hogy ne váljon olvashatóvá. Tehát azt akarom, hogy kínlódni kelljen mindig.
Jókain sem segít igazán mélyen, mert valóban segítséget ad a műfaj, de hát közben meg az is mindenféle dolgokat csinál, amikor eljutsz a saját értelmezésedhez, akkor ugyanolyan szarban vagy, mint a műfaj nélkül. Emiatt aztán most nem is szeretnék választani. Képtelen vagyok arra, hogy megmondjam, hogy ez mi.
KULTer.hu: Csak azért gondolom, hogy billeg, mert abban az értelemben levélregény, hogy végső soron mégiscsak egy feladó ír egy címzettnek, még hogyha beszélgetések modellezése is történik.
Noha a másik halott.
KULTer.hu: Igen, és ugye itt jön képbe Mikes, hogy ott sincs élő címzett, hiszen nem jut el a címzetthez soha a levél. Ilyen módon nagyon hasonlít az édesanyáddal való viszonyod P. E. grófnő és Mikes viszonyához. Másrészt viszont azért naplóregény, mert mivel nincs válasz, kényszerűen monológ lesz az egész, ami tulajdonképpen naplóként fogható föl. Erre még a naponkénti jegyzés is ráerősít. Emellett azért is naplóregény, mert rengeteg személyes emlékfoszlányt csatolsz hozzá ezekhez a szövegdarabokhoz.
Reméljük, igen. Így van. Tele lett a tököm az önéletrajzi ihletésű regényekkel. Nagyon jó ez, nagyon szép, de a barátaim már csúfolnak ezért, hogy mindig valami újabb szöveget írok Békéscsabáról. Nem is Békéscsabáról, hanem Jamináról.
Egy barátom, Meggyes Tamás anyja, aki matematikatanár, tavaly karácsonykor rettenetesen megsértődött azon, hogy a könyvnek az a címe, hogy Luther kutyái. Tehát ő, rendes, lutheránus ember, teljesen biztos abban, hogy Luthernek nem voltak kutyái, és ő ezért ezt a nyilvánvalóan szar könyvet nem fogja elolvasni. Nem fogja elolvasni, mert Luthernek nem voltak kutyái, és ha voltak, és én arról írtam regényt, akkor én kretén vagyok, nem fogja az idejét erre vesztegetni. Borzasztóan megsértődtem. Az ember a könyveivel vagy saját könyvével a leginkább azonos ezen a Földön, leszámítva a gyermekeit, a feleségeit, élete jelenlegi társát.
Az igazán szeretett embereken kívül a könyvek állnak hozzám a legközelebb,
ez a nő meg azt mondja, hogy nem fogja elolvasni. Már ki is találtam valamit. Azt fogom neki mondani, ha tovább ugat karácsonykor, hogy most Kálvin macskáiról írok. Na szóval, mindenkinek nagyon sokat jelentenek ezek a gyerekkori élmények. Kétségtelen, hogy a Lutherrel kezdődött el az, hogy elkezdtem visszajárni a saját életembe, és hogy a Saját élet volna ennek a dolognak a csúcsra járatása. Talán azért is lett olyan, amilyen, ahogy nagyon szépen elmondtad, kísérteties tökéletességgel, hogy valóban egy fejléc egy oldal. Harminchárom sor. Ez is ilyen természetű, csak áthoztam ide, a gyászfolyamatba is ezt a holmit. Most már megmutatom. Elmondhatom Martin Gábort?
KULTer.hu: Mondd el Martin Gábort!
Na szóval, van ez a békéscsabai nagy fotográfus, Martin Gábor, akinek van egy képe, amit egy bizonyos Csétébé nevű barátomtól kaptam, aki szintén csabai. Téli naplemente a Szarvasi úton.
Egészen kísértetiesen az, amit én mindig meg akartam írni ezekkel a csabai szövegekkel.
Tehát azt, ami azon a képen van akartam szövegekkel megközelíteni. Nem sok minden van rajta, van téglajárda, azon közeledik felénk egy idősbe hajló tót asszony. A jobb felső sarokban lehet látni a Víztornyot. Az utcán, az útnak a túloldalán pedig kifordul egy Trabant az úton. Valahogy ez volt a látomásom Békéscsabáról, Jamináról, valahogy ezt akartam megragadni. Akkor, amikor éppen első osztályba mentem. Noha akkor már – a világ csodájára – tudtam olvasni.
Darvasi barátom például nagyon jónak találja ezt a könyvet, de nagyon halkan azt mondta, hogy most már hagyd abba,
meg azt, hogy elő kellene venni a fantáziát, és azon gondolkodjál, hogyan tudod azt működtetni. Bennem viszont nagyon mély nyomokat hagyott az, hogy Esterházy Péter, az Isten, azt mondta, hogy neki nincsen fantáziája. Én nagyon sokra becsülöm a művészetét most is. És mi van, ha nekem sincs? Úgyhogy most elkezdek majd dolgozni, és nagyon jólesett, hogy ebben a pillanatban találkoztam ezzel a Martin Gábor-képpel. Olyan volt, mint egy égi jel, hogy most már tényleg hagyjam abba.
KULTer.hu: Szerintem arra a kérdésre, hogy van-e fantáziád vagy nincs, például a Kései házasság végig azt mondja, hogy igen, van. Ahol is az történt, hogy egy mondatfoszlányból kerekítettél ki egy történetet, ami végül igaz lett referenciálisan, véletlenül. Az, hogy a történet végül igaznak bizonyult, csak a fantáziádnak köszönhető, hiszen nem is tudtad, hogy pontosan az igazat írod… Ez a fikció tényleg valósághű, annyira, hogy meg is történt. Egyébként bizonyos módon mégsem, mert a nyelv által lett rögzítve.
Most, hogyha itt megnézem a regényeimet, az első a Szentek hárfája. Az volt az első vázlat, mert ott ugye három időszakban dolgoznak a hősök, de az egész fantázia dolognak az az első érintése. Túl van írva, mint minden első regény, de első érintésnek nem rossz. Aztán jött A harmadik híd, ez kifejezetten Szegeden játszódik, és fantáziamunka. Emlékszem, hogy Morcsányi Géza, Isten nyugosztalja azt a rendkívül derék embert, azt mondta, hogy nehogy már ilyenek legyenek a vidéki politikusok, mint ahogy abban a könyvben meg vannak írva. De a vidéki politikusok olyanok. Nagyon
nehéz ügy, amikor szegletes zárójelben, a lap alján el kell magyarázni egy budapesti embernek, hogy vidéken is van élet, és az se rossz.
Utána jött az Amíg másokkal voltunk. Végülis az is fantáziamunka volt, csak a fantázia néha utoléri a valóságot, és akkor a valóság szereplői elkezdenek kiabálni vagy megsértődni. Tehát nagyon gáz, amikor úgy viszonyulnak a szövegedhez, mintha pletyka lenne. Ezután következett a Luther, az az agydaganatomról szól, és bizonyos értelemben Szegeden játszódik. Majd a Kései házasság. Aztán van a Bessenyei-kötet, meg a Jókai Mórról szóló. Erre az általam talán legjobban tisztelt magyar irodalomtörténész,
Margócsy István azt mondta, hogy az írók teljesen érdektelenek, amikor nem írnak.
Ez sok mindennel összehangzik, például Proustnak is ez volt a véleménye. Proust azt mondta, hogy ő csak akkor ír, amikor ír. Tehát lehet, hogy máskor gyűjti az anyagot vagy gondolkodik, de nem úgy gondolta, mint Ottlik, aki a gyűjtést is az írói munka részének tekintette.
KULTer.hu: Vagy Cserna-Szabó András.
Vagy Cserna, igen. Így van. Tehát Luther kutyái, Kései házasság… Igen, ott érte utol a fantázia a valóságot. Aztán a Tavaszi hadjárat. Minden könyvemre emlékszem. A Tavaszi hadjárat is fantáziamunka. Aztán következett ugye a Saját élet. Ami meg azért jött létre, mert az idősebbik lányomnak, aki már harmincegy éves, azt mondta a pszichiátere egy problémája kapcsán, hogy tegyen pontokat az életébe, ahol fontos események vannak, és ezeket próbálja meg leírni. Én meg egy kicsivel több pontot tettem. Aztán pedig ez a gyászkönyv. Azért mentem végig ezen a hat, hét, nyolc könyvön, és most ne is beszéljünk a Németh Gáborral közös könyvünkről, hogy
most már olyat szeretnék csinálni, ami döntően a fantázián alapul.
Nem tudom, hogy ezt hogy kell szépen mondani, nehogy Darvasi megsértődjön… Tehát, amikor megjelent a Párhuzamos történetek Nádas Pétertől, Szirák Péter egyszer, amikor véletlenül összefutottunk a Nyugati pályaudvaron, mondta, hogy egy könyvet nem lehet húsz évnél tovább írni. Merthogy húsz év alatt teljesen megváltozik a kulturális környezet, és
azok, amiket te kitaláltál, és amiknek megfelelő az ereje, húsz év múlva már nem lesznek megfelelőek semmire.
Mondta ő. Elsősorban annak kapcsán, hogy ott van egy szereplő, aki rettenetesen gyönyörű zsidóember, és olyan a feje, mint egy orsó. Hogy miért orsó alakú a feje, ezt nem tudom. Szerinte ott isteníti Nádas azt a zsidóembert, és szerinte azért olyan szar ez a figura, azért megy az istenítés, mert régen kezdte el írni. Akkor valahogy ezen elgondolkodtam, mert Darvasi László barátomnak a Neandervölgyiek című regénye, az is, nemcsak hogy 1800 oldal, hanem azt én már húsz éve hallgatom. Az első feleségemmel falszomszédok voltak, és mikor elmentünk inni, akkor ott a sarkon beszélt nekem, mikor mindenki ment a saját házába aludni. Tehát ő már húsz éve mondja ezt.
Én nagyon szeretem a hosszú könyveket, tényleg, jó úgy belefulladni, de mégis egyre inkább foglalkoztat a kicsi.
Műfajelméletileg nem sokat tudok a kisregényről, de azt tudom, hogy a kisregénynek valahogy izgalmasnak is kell lennie.
KULTer.hu: Nem árt.
Ugye? Mert egy nagy, hosszú valami nyugodtan lehet unalmas. Nem? A Háború és béke azzal kezdődik, hogy nyolcvan oldalon keresztül franciául beszélnek. Alul ott van ugyan lefordítva magyarra, de az nekem nem elég a boldogsághoz. Engem meg ez a kicsi, ez nagyon érdekel. Darvasi vagy Nádas nagyságát meg nem kérdőjelezve.
Szeretném megragadni például ennek a létező szocializmusnak a világát. Valami ilyesmi dolgot nézek most.
Azt használom mércének, hogy Mészöly Miklós Megbocsátása két ív, tehát nyolcvan kéziratoldal. Ottliktól a Hajnali háztetők százhatvan. Ezen a környéken szeretnék motorozni valahogy. Majd meglátjuk, hogy hogyan, Szegeden fog valószínűleg játszódni, de erről még nem tudok többet mondani.
KULTer.hu: Izgalmas ez a kisregény dolog nálad, mert a legtöbb regényed kisregényekből áll. Három darabból áll például a Másokkal voltunk. Ami egy-egy kisregény tulajdonképpen. A Saját élet is két részből áll, A és B oldalból. A Tavaszi… is kettőből áll, szóval ezt csinálod már egy ideje. Nem beszélve A Manuéla-dossziéról, amit nem adtak ki kötetben, a Kortársban jött le három részletben. Szóval egy ideje már kacérkodsz ezzel, pedzegeted ezt a dolgot.
Látod, milyen okos vagy te, mert én ezt nem vettem észre… Akkor most mit csináljak ezzel? Jó, lehet, hogy így van, de miért? Miért nem vettem ezt észre? Ezek műfaji csábítások?
KULTer.hu: Nem műfaji, inkább formai.
Talán, de mi a különbség a műfaj meg a forma között? Tartalom és forma hármas egysége? Ahogy Podmaniczky Szilárd fogalmazott? Talán.
KULTer.hu: Szóval, a forma az forma, vers vagy próza. A műfaj meg milyenség, epigramma, elégia, óda, regény, novella satöbbi.
Tehát a műnemeket egyszerűen formának nevezed?
KULTer.hu: Nem, mert az sem igaz, az két teljesen különböző kategória, tehát a kisregény meg a nagyregény közt tulajdonképpen, effektíve, de facto műfaji különbség nincsen, inkább hosszban lehet különbség ma már. Tehát például Sziráky Judith az életműve elején novellákat írt, klasszikus nyugatos novellákat. Pár oldal volt az egész. Aztán, ahogy haladt előrefele az életművében, egyre inkább átcsúszik a kisregény kategóriába, nőnek a szövegek.
És aztán még a regény előtt meghal. Nagyon takarékos.
KULTer.hu: Ő végigszívta a zöld Memphiszt takarékosan.
A zöld Memphiszt takarékosan. Szépen. Végigszívta. Bennem nagyon mély nyomokat hagyott, hogy a rendszerváltás után, amikor Tatára jártunk a JAK írótáborába, akkor mindenki látta, hogy a szocializmus alatt a műfajok, a prózai műfajok tönkrementek. Akkor ezért mindennek az volt a neve, hogy szöveg. Az emberek úgy gondolták, hogy ez elméleti trehányság, mert mindenre azt mondtuk, hogy szöveg, de nem így volt, hanem azért mondtuk ezt, mert a szocializmus alatt tönkrementek a műfajok. Tehát, amit le tudtál írni, az csak egy szöveg volt. Aztán teltek, múltak az évek, és egyszer csak visszatértek a műfajok.
Azóta a műfajnak az ismérve az volt, hogy olyan a minősége. Milyen? Olyan amilyen.
Az a baj, hogy ez az 1800 oldalra is igaz. 1800 oldalt végigolvasni úgy, hogy végig egyforma, az unalmas. Jó is, mert akkor a nyelv bejáratódik és mondja, mondja, de valahogy mégis irritál. Miközben azt tanítjuk a kreatív írás órákon, hogy ne legyen didaktikus a vége, nehogy már elmondjad, hogy mi mit jelent. Azt láttam, hogy amit Amerikában olvasnak, mondjuk A nagy Gatsbyt, annak is összefoglalás van a végén, amit Európában olvasnak, például a Háború és békét, annak is egy összefoglalás van a végén. Van egy nyolcvan oldalas Tolsztoj-esszé, ami csak arra a kérdésre keresi a választ, hogy tudsz-e szabad lenni a történetben. A végén van egy mondat, ami azt mondja, nem.
Nem vezet messzire az, hogyha 1800 oldalon keresztül ugyanolyanok vagyunk,
és a különböző emberek különbözőféleképpen próbálták kijátszani ezt. Nekem nagyon tetszik az, hogy Nádas a Párhuzamos történeteket nem tartalmilag fordította ki, hanem úgy, hogy a nyelv megváltozik. Néha egy mondaton belül is. Lehet, hogy kívülről ez egyszerűnek fog látszani, de én is ezt a hosszútávon egyformát akarom kilápiszolni.
KULTer.hu: Akkor ilyen módon Krasznahorkai László nyomában járnál? Ő is ugyanazt írja, ahogy ő elmondja magáról. Bár egyébként pont most olvastuk az Alföld Stúdióban a Zsömle odavant, és az egészen más, mint az eddigi művei.
Kukorelly, magyarul Kuksi, azt mondta, hogy ő nem akar ilyen nyomorpornót írni. Sokan írnak nyomorpornót, de mondjuk most csak stilárisan. A másik vége az nyilván Tar Sándor. Amit Kraszna csinál, az tematikailag ugyanaz, de
ő enged annak a hajlamnak, ami szerintem a magyar irodalomban erős, hogy emeld föl a témádat egy fenséges szintre.
Szerintem ő ezt csinálja, és nagyon jól. Nagyon érdekes, hogy amikor megköszönte a Nobel-díjat, akkor emlegette Az utolsó farkast, ami ugye díszkiadványt kapott az évfordulójára néhány évvel ezelőtt. Szóval, hogy felemelte ezt a borzasztó közép-európai cuccot a fönséges szintjére, és szerintem egy ilyenfajta hajlandóság az egész magyar irodalomra jellemző.
Minden dolognak legalább ezer oka van, de van egy olyan, hogy emeld föl. Emeld föl magasra. Mert akkor nem olyan pocsék.
Ezt lehet, hogy meg fogom írni majd, ha jobban ráérek, egy esszészerűségben. Mármost Krasznahorkai Sátántangóját tényleg remekműnek találom. Még a második könyvét is el tudtam olvasni, az is nagyon fasza, de az nem annyira jó már. Utána egy kicsit én föladtam vele. Lehet, hogy a fenségesbe való fölemelés szempontjából ez érdekes. Annak is vannak tanulságai, amikor Tarr nem csinál semmit. Az utolsó farkas is nagyon tetszett. Amikor Kraszna még a Nobel-díj előtt adta azt az interjút a svédeknek…
KULTer.hu: Amin Kollár Árpád felháborodott…
Amin Kollár Árpi fölháborodott, igen, az nagyon érdekes volt. Mert értem, amit Kraszna csinál, mert valóban, ez a nemzeteszme nekem se barátom.
Én meg a nemzeteszme nem volna jó, ha együtt mennénk el az Adriára nyaralni.
Tehát, ha két hetet együtt kellene töltenem a nemzeteszmével, akkor még magamat is lehánynám. Szóval megértem azt, hogy a Trianon az egy kastély. Valahogy Kollár verse mégis gyönyörű, és van az egésznek valamilyen teste. Lejön belőle, hogy a nemzeteszme egy rossz dolog, de sokkal szebben dekonstruktív, mint amit Kraszna mondott. Egyszer a Debreceni Egyetem kiváló anglistája, Bényei Tamás azt mondta, hogy mindenki letapad valahova. Tehát minden irodalomtörténész megvan szállva valamilyen irányzat által, végérvényesen. Lehet, hogy én a dekonstrukciónál tapadtam le.
KULTer.hu: Volt szó az emlékekről, emlékezésről, emlékfoszlányokról, amik a Lutherben is megjelentek már, de végül mégiscsak a Saját életben és a Telefonban váltak dominánssá és központivá. Ami ebből látszik, hogy téged az emlékezés és az emlékezet foglalkoztat. Mi ezekhez a viszonyod? Szeretnéd átlátni őket, vagy lejegyezni, hogy mindegyik meglegyen, ha egyszer elveszne, vagy ennek az emlékjegyzésnek köze van az agyműtétedhez? Azon gondolkodtam, hogy ahogy az agyadban matattak, az valamilyen módon a fejedben összekapcsolódhat az emlékek közti turkálással.
Erre így, ebben a formában nem gondoltam. Az, aki megműtött, azt mondta, hogy itt bal elől inkább az indulatok kezelése lakik. Tehát, hogyha valami nyomot hagyott bennem, akkor az az, hogy nem vagyok-e indulatosabb a műtét óta.
Nem látom, hogy indulatosabb lennék, de sokan azt mondják, akik közel állnak hozzám vagy gyakran látnak, hogy megváltoztam a műtét óta.
Az emlékeket nem feszegették. Most új dékánunk van a Szegedi Tudományegyetemen, egy pszichológus, Racsmány Mihály. Ő azt mondja, hogy az emlékek akkor jönnek létre, amikor az ember elkezd azokra gondolni. Megkérdezed magadtól, hogy mik az emlékek. Ez bizonyára így is van, az emlékek pedig diskurzív konstrukciók, ha jól használom még ezt a klasszikus szakkifejezést. Nyilván emiatt is érdekelnek. Valahol azt olvastam, hogy ha visszább akarsz emlékezni, mint ameddig lehetséges, mert ugye az ember a négyéves kora előtti dolgokhoz nem tud visszatérni, mint mondják, akkor
általában saját magadat kell nézni a tükrökben, és akkor egy idő után elkezdesz visszafelé haladni.
Nem is beszélve a hipnózisról. Ott vissza tudják vinni az embert csecsemőkorába. Tehát a nyelv elé. Ez azért érdekes dolog, mert elvékonyodik a hangod, és oá-oá kiáltásokkal dolgozol. Engem ez érdekel, szeretném tudni, hogy mi volt régen. Van az a nagy történelemteoretikus, Robin G. Collingwood, aki azt mondta, hogy történelemtudomány, történettudomány nem volna, hogyha volna időutazás, mert akkor például megfognánk Csétébét, betennék egy kis masinába, és elvinnénk a mohácsi csatához, és akkor nem kellene forrásokat olvasni. Amikor ezt olvastam, még történész koromban, nagyon mély nyomokat hagyott bennem, meg érdekelne amúgy is, hogy milyen volt régen. Szóval az emlék állítólag közel áll hozzám. Azt hiszem, ez a válasz.
KULTer.hu: A kötet elején a szövegek azon dátummal kezdődnek, amikor elhangzottak volna az adott beszélgetések. Ez azonban apránként eltűnik egy idő után, hogy miért, erre lehetnek olvasatok. Viszont engem az érdekel, hogy mi a te személyes viszonyod a dátumokhoz?
Nem szoktak érdekelni. Az imént volt szó arról, hogy a mesterem, Ötvös Péter meghalt, és amíg vártam rád, addig néztem meg, hogy péntek tizenharmadikán beszéltem utoljára vele. Következő csütörtökön reggel még felköszöntöttem volna, de ő már szerda délután meghalt. Akkor derültek ki a dátumok. Ez érdekes. Ezekkel nem szoktam foglalkozni.
A dátumok nem fontosak, az a forma, ami ki van találva, az viszont igen, az fontos, hogy minden emlék ugyanazt a méretet kapja.
A dátum meg nem méret, hanem nem tudom, micsoda, valamit biztos az is jelöl, de nem tudom, mit. Azt is akarom mondani, hogy lehet, ezzel nagyon közhelyesnek tűnök, meg az egész hülyeség, de lehet, hogy idő nincsen. Olyan, mintha csak emberek volnának. Ugye kigyakoroltam ezt a gyászt a drága szüleimen, és hogy most Ötvös Péteren is gondolkodom, hogy annyi minden dolga volt, az apja, az anyja, volt egy bátyja is, házat kellett eladnia, tehát benne forgott egy hálózatban. Azok, akik neki voltak, meghaltak. Most fogjuk eltemetni a Dómban, de nemsokára mi is feldobjuk a pacskert. Tehát
lehet, hogy nincsen idő, csak az emberek közötti viszonyok teremtik meg azt, hogy úgy lássuk, hogy van.
Lehet, hogy idő nincsen, ebben az értelemben, és ezért a dátumokra is bátran tojhatok. Nem tudom. Engem is meglep, hogy ezt gondolom. Ez az első olyan könyvem, amibe olyanokat is beleírtam, amiket nem gondolok. Nagyon sok ilyen volt. „És nagy öröm, mert az advent napjain megtöltöttem egy kis fémdobozt, mindenféle drágasággal.” Csomó olyan van benne, amit nem gondolok. Meg egyszerűen a nyelv, ami szépen, lassan… igen, talán ezt még érdemes megemlíteni, hogy amikor azt mondom, hogy el kell kezdenem írni, mert nagyon rossz, hogy röhögnek meg kiabálnak a fejemben, akkor még nincs meg a mondat. Tehát ez egy olyan természetű könyv, hogy az elején még nem olyan természetű a mondat, mint a későbbiekben.
Érdekes kérdés, hogy az író hol találja meg a mondatot. Hogy előbb-utóbb tényleg meglesz-e az, amivel sokat lehet mondani.
Nálam, mikor meglett az, amivel sokat lehet mondani, akkor olyan dolgok is mondódtak, amiket nem gondolok. Tehát azt gondolni, hogy az erős túró vagy brindza, ahogy Békéscsabán mondják, az maga volna Jézus Krisztus, azért az csak hülyeség. Ez ebben a könyvben le van írva, és ez nem egy olyan dolog, amit én gondolok. Amikor leírtam, akkor úgy éreztem, hogy ez ebből a nyelvből szükségszerű logikával, nyomasztó logikával következik.
KULTer.hu: Hasonlót ír Nádas a Szépírás mint hivatásban, meg a Károlyi Csabával készült beszélgetőkönyvükben is, amit még te hoztál be hozzánk órára mesterszakon, hogy nem ő ír, ő csak jegyez, hogy írni a nyelv ír, és a karakterek írnak, saját életfonaluk van, amit ő követ és lejegyez.
Igen, és ez lehetne nagy metafizikus hülyeség, de közben nem az. Egyszerűen csak tényleg van olyan nyelv, amit nem tanulhatsz meg. Csak ezt akartam mondani.
A borítófotót Kuklis István készítette.
