2026. május 28-án a budapesti H13 Kultpontban mutatták be az Életünk tavaszi lapszámát. Akárcsak a lapszámban, az est folyamán is kiemelt szerepet kapott az előadói világ – legyen szó színházról vagy zenéről –, valamint az emlékezés tétjei is.
A megjelenteket Vincze Bence, a folyóirat főszerkesztője köszöntötte, majd a lap Facebook- és Instagram-oldalain közzétett tartalmak figyelemmel követésére ösztönözte a közönséget.
Az előző lapszámbemutatókon megismert coffee table talk várt a megjelentekre.
A diskurzusokra tervezetten húsz perc állt rendelkezésre, de előfordult, hogy csak többszöri jelzés után fejeződött be egy-egy közös gondolatmenet. A beszélgetéseket a lapszám szerzői moderálták.
Ilosvai Eszter a gyermekbántalmazás irodalmi ábrázolásairól osztotta meg gondolatait. A lapszámban közölt verseivel kapcsolatban – Nem a mocsok (Ágnes asszony, repríz), Édes Anna vicsora, Laura Palmer álmát angyalok vigyázzák – szó esett még a szereplíra és az intertextualitás kínálta lehetőségekről is. A szerző arról is beszélt, hogy
szövegeinek nyers, olykor kegyetlen hangütése részben Nádas Péter, Annie Ernaux és Édouard Louis műveinek hatását tükrözi.
E szerzők kíméletlen őszintesége és erőteljes realizmusa inspirálja abban, hogy a tapasztalatokat minél kendőzetlenebb formában öntse szavakba.
Ezt követően Karádi Gergő mutatta be az Isten háta mögött együttest, majd ismertette nézeteit a hazai kis zenekarok sorsáról. Szóba került, hogy milyen tényezőknek kell szerencsésen együtt állniuk egy zenekar befutásához.
Felmerült annak a jelentősége, hogyan írnak egy formációról a szakma kritikusai,
és hogy idővel egy zenekar „ki tudja-e kényszeríteni”, hogy érdemben és a megfelelő személyek figyeljenek fel rá. „Dalszerző vagyok, nem tartalomgyártó” – emelte ki Karádi, arra utalva, hogy manapság művészként egyre többet kell tenni a láthatóságért. Az elmúlt egy-két évtized nagy változása, hogy az online térnek köszönhetően egy zenekar közössége és közönsége nem feltétlenül takarja ugyanazt a csoportot.
Véleménye szerint a 2000-es évektől az underground zene fogalmához egyre több sztereotípia társult,
így számos egymástól eltérő előadót is ebbe a kategóriába soroltak. Hangsúlyozta, hogy a 2010-es évekre a címke annyira elhasználódott és kiterjedtté vált, hogy jelentése bizonytalanná lett. A beszélgetés zárásaként az underground műfaj értelmezési kereteiről, illetve azok fokozatos kialakulásáról esett szó.
A harmadik beszélgetést Bodor Emese moderálta, aki Takács Zsuzsa A maradás szégyene című kötetéről közölt kritikát a lapszámban. Kezdésként a 20. század verseken keresztüli ábrázolása került a fókuszba, majd Bodor a Takács kötetében megjelenő, Kertész Imre-szerelmeslevél-részletekről osztotta meg a gondolatait.
Bevallása szerint a levelek hordozta intimitás olvasóként zavarba ejtő, amitől nehéz kritikusként eltekinteni.
A kötet gyermekelvesztést feldolgozó ciklusáról megjegyezte, hogy a gyásztapasztalatot nem feltétlenül lehet megkérdőjelezni. Erre reflektálva tette hozzá egy résztvevő, hogy a szépirodalomban feldolgozott traumák túlmutatnak önmagukon, így irodalmi szempontból igenis kritizálhatóak.
Az est szakmai beszélgetései után kötetlen társalgásra is lehetőség nyílt, miközben a jelenlévő szerzők dedikálták a lapszámokat. A coffee table talk formátum üdítő alternatívájának bizonyult a hagyományos lapszámbemutatóknak:
a kisebb körökben zajló beszélgetések nagyobb teret adtak a közös gondolkodásnak és a spontaneitásnak,
a klasszikus bemutatók előadói-ismertetői jellegével szemben. Az Életünk szerzőkörét a generációs sokszínűség, valamint az alkotói hangok és szemléletek gazdagsága jellemzi. Hasonlóan változatos képet mutat az olvasóközönség is, amelyben
egyaránt jelen vannak a folyóirat régi olvasói, pályakezdő alkotók és az irodalmi-kulturális élet iránt érdeklődők.
A program végeztével a H13 idilli csevegéssel megtelt teraszát magam mögött hagyva lapoztam fel az Életünk tavaszi lapszámát.
A lapszámot kinyitva Vincze Bence gondolatai fogadják az olvasót. Kitér a megfigyelt és megfigyelő viszonyára, a különböző előadásokat és információátadásokat érintő változásokra, valamint a színpadra mint „a művészet megnyilvánulásának terére”.
A tavaszi lapszám nagyinterjújának kérdéseire Székely Kriszta, a Katona József Színház igazgatója válaszolt.
Mesélt a színházhoz való rendezői és igazgatói hozzáállásáról és arról, hogyan vezetett a balett-táncos létből Ázsián keresztül a Katonáig az útja. Szó esett még az alkotói felelősségről, a rutinszerűségről és az érzelmektől való távolságtartásról is. Székely szerint a jelen színházának kapcsolódnia kell „ehhez a világhoz, mert különben elvész”. Elárulta, hogyan tartja egyensúlyban a csavargás és a rendszeresség iránti szeretetét, majd a sztereotipikus züllő művész képéről megosztotta, hogy számára „nem abban van egy művész értéke, hogy neki is szét kell esni ahhoz, hogy képes legyen megszólalni”.
Az interjú után Tompa Andrea írását olvashatjuk,
amelyben olyan kérdésekre keresi a választ, miszerint kell-e a színháznak mást nyújtania, mint a valóság, és mi a színház tere valójában. Véleménye szerint a színház világa mindig is „elkülönült a mindennapoktól”. A színház újra felosztott teréről és idejéről úgy vélekedik, hogy először a színpad változik, majd maga a néző is.
Seres Lili Hanna Szomjas nők című versében a görög mitológia három szereplőjének gondolatvilágába kínál betekintést.
Antheia, Pasziphae és Szkülla alakját is határozott nőként ábrázolja, aki saját vágyainak esik áldozatául. Terék Anna fordításában olvashatóak Kristian Novak Cigány, de a legszebb című regényének részletei.
Novak a történetben egy falusi fiatal tanácsait, a falubeliekről alkotott véleményét és a főhős gyávaságának okát mutatja be.
Purosz Leonidasz versei (Őrült fickó, Gyönyörű bőr) középpontjában furcsa alakok állnak, akik a hőségben buszra várókba kötnek bele, vagy a buszon ülve fedezik fel a szépséget a kiábrándító környezetben.
Bodor Emese Az emlékezet segédigéi című kritikájában kitér a Takács kötetében megjelenített társadalmi és személyes emlékezésmódra, illetve azok kölcsönhatásaira, a ciklusok tétjeire, valamint a szövegek regisztereire is.
Takács Zsuzsa neve többször is visszaköszön a lapszámban: négy verset olvashatunk a szerzőtől
(Igyekszem meghalni, gondolta; Mindenki élt még; Térdre esni; Menekülnek az utcák). A rövidversekben a nosztalgia fájdalmasnak tűnik, az elmúlásérzet pedig biztonságosnak („Nem tartok velük, / Istenem, engedd, hogy ne legyek”). A lírai én esendősége a harmadik versben (Térdre esni) a leghangsúlyosabb. Ilosvai Eszter három verset közöl, a versbeszélő Ágnes asszony, Édes Anna és Laura Palmer szerepébe helyezkedve szólal meg nyersen, szókimondóan.
A lapszám szépirodalmi szekcióját Masszi Bálint (Bank) és Tóth Réka Ágnes (Csak a napot nem) novellái erősítik.
Masszi történetének főhőse családi gondokkal küszködve próbál problémáira megoldást találni. Miközben az édesanyja betegségben sorvad el fokozatosan, ő maga apránként adja fel (vagy inkább el) önmagát. Tóth novellája szorosan köthető a lapszám tematikájához, fontos szerepet kap benne a színházi lét, illetve annak hiánya. Az írás egy szombathelyi sétán keresztül mutat be kettősségeket, amelyek bárkire érvényesek lehetnek („mindig hamarabb ott vagyok, mindig lekésem az időpontot”).
Ölbei Lívia a szombathelyi Weöres Sándor Színházban előadott Martin Sperr-drámáról értekezik
(Vadászjelenetek a határ mellett). A Perczel Enikő fordítása nyomán készült darab szerzője és dramaturgja Bíró Bence. Ölbei említi a színpadi látványt, a műfaji meghatározást és a főbb szereplőket is. Véleménye szerint a darab világa „derűsen dermesztő” és „valóságshow-szerű”.
Ezt követően egy ismertetőt olvashatunk az Országos Idegennyelvű Könyvtár 2025. évi műfordítás-pályázatáról, melyre Guillaume Métayer francia költő Le tartarin (ou Háry János) du ballon című versciklusából vártak fordításokat. Az első díjat Iványi Bence, a másodikat Beznicza Márk, a harmadikat Tomity Angéla, a különdíjat pedig Borsi Bálint kapta.
A lapszámban az eredeti vers mellett a díjazott műfordítások is olvashatók.
Imreh András, a bírálóbizottság tagja írást közöl a zsűrizés és a vers kiválasztási folyamatáról, amelyben a műfordítás és a mesterséges intelligencia viszonyának kérdését is körüljárja.
Vincze Bence Vaskó Renátával készített interjút a városi jelenlétről és kultúráról, továbbá a városi közösségek szerepéről.
Vaskó elmondása szerint a városi közösségek megőrzésére nagyobb hangsúlyt kell fektetni, a megfelelő tényezők meglétével a város és lakói közti kapcsolat újraépíthető. A lapszám záró szegmensében sem távolodik el a színpadtól, azonban színészek és rendezők helyett az Isten háta mögött zenekaré a főszerep. A zenekar visszatéréséről Karádi Gergő mesél. Ismerteti az IHM jelentőségét a hazai zenei életben, és a zenekar fejlődését a lemezek között. Bevallása szerint az IHM egyik különlegessége, hogy műfajilag nem teljesen illik bele a metálzenekar kategóriába, visszatérése pedig lehetőséget ad arra, hogy „ne csupán emlékezetként, hanem jelen idejű tapasztalatként is működjön”. A bemutató beszélgetései és a lapszám írásai egyaránt azt mutatják, hogy
az alkotói jelenlét, az emlékezés és a közösségi kapcsolódás ma is meghatározó témák,
a láthatóság pedig nem adott, hanem folyamatosan újrateremtendő.
Életünk 2026/1 lapszámbemutató, H13 Kultpont, Budapest, 2026. május 28.
Fotók: az Életünk Facebook-oldala
