Ha évekkel később 2025-ről fogunk beszélgetni, Krasznahorkai László Nobel-díját és David Szalay Booker-díját fogjuk felemlegetni. Ilyen páratlan együttállásra még nem volt példa az évszázadban. A nemzetközi díjaktól függetlenül is, ha csak a jelen listára tekintünk, van mire büszkének lennünk. Nyelvteremtő erővel bíró, saját hangjukat monomániásan csiszolgató írókból – szerencsénkre – nincs hiány, ahogy azt is elmondhatjuk, hogy a posztmodern, az új-realista törekvések, a történelmi regény vagy éppen a krimi szépirodalmi művé tágított zsánere továbbra is kiaknázatlan energiákat hordoz magában, a regényekre jellemző atmoszférikusság pedig tovább erősíti az alkotások magával ragadó erejét.
A listára került műveket egyaránt belengi a komorság és az ontológiai derű, feszültséggel telt írói világokat ismerhetünk meg. Ezt tekinthetjük az év (vagy az elmúlt évek) általánosan jellemző hangulatának is:
nyomasztó világok, tébolyodott, máskor önsorsrontó hősök, klausztrofób terek, disztópikus társadalmak.
Azonban éppen azáltal, hogy az említett témák és szereplők bekerültek a kortárs irodalmi diskurzusba – még ha nem is szeretném az értelmezést irodalomterápiás irányba elmozdítani –, bátran állíthatjuk, hogy a közéleti és globális események okozta szorongást némileg képesek csökkenteni, a szorongás szülte rejtett kreatív energiákat paradox módon felszabadítani. Mivel a műalkotás képes e mindennapi tapasztalatokat poétikai-retorikai eszközeivel újrakeretezni, a készen kapott világmagyarázatokat kibillenteni, azok helyébe új, érvényes ajánlásokat megfogalmazni. Ha egy mű ezt váltja ki belőlem mint olvasóból, nem kérdés, hogy helye van az idei év legjobb tíz prózakötetét magába foglaló listán. Ám azt is érdemes szem előtt tartani, hogy egy ilyen válogatás – noha reprezentatív igénnyel lép fel – egyrészt a kritikus olvasó, jelen esetben az én értékítéletemet, ízlésemet és szimpátiámat tükrözi, másrészt
óhatatlanul is kimaradnak belőle olyan művek, amelyeket mások minden bizonnyal szívesebben láttak volna a tíz legjobb között.
Fájdalom, én sem tudtam helyet szorítani olyan kiváló könyveknek, mint P. Szathmáry István Bánatos férfiak kézikönyve (Cser Kiadó), Bán Zsófia Alétheia él (Magvető Kiadó), illetve Bánki Éva Apjalánya (Jelenkor Kiadó), amelyek ennek ellenére mindenképp érdemesek az alaposabb olvasásra. Az idei év díjakban és kiváló prózakötetekben gazdag volt, remélhetőleg a magyar irodalom jövőre is hasonlóan magas színvonalú alkotásokkal fog gyarapodni.
10. Tóth Marcsi: Erdő van idebenn, Magvető Kiadó
Tóth Marcsi elnyerte a 2025-ös év Margó-díját, s bár debütáló regényről van szó, érett, kiforrott hangon szól közönségéhez. A novellafüzér és a regény határmezsgyéjén álló elbeszélés töredezett prózája bátran támaszkodik az olvasókra:
elhallgatások, kihagyások, elliptikusan szerkesztett gondolatmenetek sorjáznak.
Ha a címből kibomló kulcsmetaforára, az erdőre gondolunk, akkor mindig csak néhány fát láthatunk, a többit kitakarják. A teljes képet talán az erdő fölé emelkedve láthatnánk, de a szöveg nem akar elrugaszkodni az emberi léptéktől, nem enged a mindentudó narrátornak, mindig csak az éppen felléptetett szereplők tudását, fokalizációját érvényesíti. A regény a kilencvenes és a kétezres években játszódik egy Heves megyei faluban, valahol Eger és Ózd között. Kanyargós erdei utak, sűrű erdők, párával és köddel beburkolt világ, ahol a szegénység, a kilátástalanság saját szociokulturális összképet teremtett. Noha a regény középpontjában Mara és lánya állnak, a falu többi lakóját is megismerjük.
Tóth szikár, visszafogott nyelven, szociografikus pontossággal közelít témájához,
amit a finoman adagolt, alig tetten érhető mágikus realista hangulattal ellensúlyoz. Nem véletlen, hogy az eddigi kritikák (itt elsősorban Bajnai Marcell Magyar Narancsban megjelent írására gondolok) Tar Sándor és Bodor Ádám hatását emelik ki.
A regény az újrakezdés kísérletén keresztül az identitás megtalálásának vágyát és reményét dolgozza fel – általános emberi kérdések, amelyek eseti feldolgozásokban nyernek mégis értelmet.
Tóth szereplői viaskodnak magukkal, megrekedtek az élet egy bizonyos pontján,
és alig, vagy egyáltalán nincs esélyük arra, hogy továbblépjenek, egyedül Maráék állnak ellenpéldaként. A diszfunkció mint alapvető léttapasztalat a falu világát vonatkoztathatóvá teszi a kortárs magyar valóságra is, miközben sem a példázatosság, sem a didaktikusság nem fenyeget Tóth intelligensen megírt könyvében. Az erdő egyszerre óv, elfed a vizslató tekintetek ártó szándéka elől, de el is takarja a világot. Labirintusként könnyű benne eltévedni, a kiutat pedig a regény szereplői a másikba vetett bizalom révén találhatják meg.
Az interiorizált erdő a lélek sötét árnyait, a lelki gátakat, megrekedt életeket sűríti magába létmetaforaként,
amelyet a szerző ügyesen hoz játékba a szöveg különböző szintjein. Az erdőből ki lehet jutni, fenyeget, de eltakar – Tóth regénye ezt az alapvető tapasztalatot dolgozza ki jól megválasztott művészi eszközeivel.
9. Molnár T. Eszter: Tájkép lövés előtt, Pesti Kalligram Kft.
Jogosan merül fel a kérdés, hogy 2025-ben, az összeomlás tátongó mélysége előtt állva vajon szükség van-e arra, hogy Molnár T. Eszter novelláskötetében egy a szöveg fiktív világában már megtörtént, látszólag visszafordíthatatlan kataklizma hétköznapiságának rettenetéről olvassunk. A kötet válaszol helyettünk:
a polikrízisekkel sújtott kortárs valóság potenciális jövői közül felvillant egy nem is olyan elképzelhetetlen változatot
és ezzel együtt az ellenállás különböző lehetőségeit. Noha a novellák nyelve szikár, fölösleges ornamentikától mentes, alapvető szemléletük, az apokaliptikus vízió alulnézeti láttatása Krasznahorkai László korai novelláival rokonítja a szövegegyüttest – elsősorban Az utolsó hajóra gondolhatunk. Amíg Krasznahorkai novellája a reménytelen kivonulás mementója, Molnár T. szövegei az egyre növekvő sötétséggel szembeni végső ellenállásról tanúskodnak.
A hálózatosan összeálló novelláskötet szövegei között nincs sok átjárás, a keret viszont közös:
a lepusztult, összeomlás utáni Budapest lakótelepi környezete. A novellák nagy erénye, hogy nagyon kevés információval dolgoznak, mégis az atmoszféra egy pillanat alatt megteremtődik. Egy-egy jól elhelyezett jelző vagy félmondat az egyik szereplőtől, és máris felszabadulnak a műalkotás immerzív energiái.
A lakótelep nem egyszerűen tematikus keret, a diegetikus szint közös tapasztalati tere, hanem létmetafora, kulcsmotívum és metapoétikusan is értelemmel bíró kép.
A novellák ugyanis úgy állnak egymás mellett, ahogy a panellakások:
egy egység részei, a lakók részben tudnak a másikról, de – s itt a szociológiai-antropológiai alapállás termékenyen találkozik a poétikával – bezárkózva, izoláltan tengődnek. A közös kapocs a rendszerrel szembeni ellenállás: ki-ki a maga szabadsággyakorlatait érvényesítve, a zsugorodó belső szabadságkörökön belül futva éli mindennapjait. A feszültség látens módon határozza meg a közérzetet, a robbanás azonban elmarad. Ígéretek megfogalmazódnak: már a Molotov-koktélok is ott sorakoznak a jobb sorsa érdemes szobanövények mellett, de a leszámolást a szövegeken kívüli térbe utalják.
Az autoriter hatalom a kötet címadó zárónovellájában tűnik fel a maga brutalitásában,
de még ekkor is ellenpontként jelenik meg a remény, az alkalmazkodás és a szabadság belső megélésének lehetősége. A kötet izgalmasan vegyíti az abszurd, az apokaliptikus víziók, disztópikus leírások és a fekete humorra épülő társadalomkritikák hagyományát.
8. Spiró György: Padmaly, Magvető Kiadó
A nagy ívű történelmi tabló középpontjában nem az isteni kegyelem révén felkent uralkodó, illetve az őt támogató főpapok és arisztokraták, hanem a társadalmi haladásért tenni akaró, monomániásan tevékeny kisember áll, aki időnként a nagy történelmi folyamatok közepén találja magát. Spiró György, amikor az antikvitásról nyújtott átfogó képet, egy gyengén látó, minden szabadidejében a könyveibe temetkező zsidó férfi fokalizációját érvényesítette.
A Fogság után a Padmaly főszereplője sem tud meglenni könyvei és irományai nélkül,
amelyek jobban érdeklik, mint tulajdon gyermekei élete vagy éppen halála. Annak ellenére, hogy számos, a mindennapi életünket meghatározó jelenséget alaposabban megérthetünk, ha a XX. századnál némiképp messzebb nyúlunk vissza a múltban, a XIX. századi folyamatokat bemutató regény elbeszélője mégsem akar retrospektív okoskodásaival váteszi magaslatokba emelkedni. Elég lánglelkű ifjú veszett oda a XIX. század nagy összecsapásaiban (még jóval a két világháború előtt), hogy a hősiesség minden pátosza sírba szálljon. A regény nem akar utólag igazságot szolgáltatni, egyszerűen a maga realista eszközeivel, a mindentudó narrátor érdekesen időtlen alakját és erejét felhasználva bemutatni az eseményeket.
Spiró monumentális regényének valódi tétjét nem könnyű meghatározni:
nőtörténeti, érzékeny, akár még feministának is mondható elbeszélésként éppúgy olvashatjuk, mint a szabadságharc alulnézeti bemutatásaként, valamint a század második felének felíveléseiről és árnyoldalairól szóló szatíraként.
Spirónál nincsenek hősök: a nemzet ünnepelt fiai éppannyira kicsinyesek, mint az egyszerű emberek –
a kisember küzdelmeit, valamint az élet apró-cseprő bosszúságait, az ezerarcú szegénységet akarja ábrázolni.
Táncsics Mihály egyrészt izgalmas, eleve regényekbe való figura, aki kalandos élete révén már egy hasonló volumenű könyvbe kívánkozott, másrészt alulról jövő értelmiségiként egyetlen céljának a fennálló rend megdöntését tartotta, amelynek mindent és mindenkit alávetett. Táncsics Mihály és felesége, Teréz végigküzdi a XIX. század második felét. A regény olykor elvész az aprólékos történelmi részletekben, a háttér minél pontosabb kidolgozásában, amit – noha tudom, hogy ízlés kérdése – én mindig élvezettel olvasok. Spiró elbeszélésének nagy erénye, hogy a hömpölygősebb epikus részeket a gyors jelenetezés és az élénk párbeszédek váltják. Regénye nem adja olcsón magát, de
a 2025-ös év nagyregényeként érdemes arra, hogy az olvasók órákra elvesszenek a nevek kavalkádjában,
megismerve a több mint másfél évszázada lezajlott események menetét és résztvevőit.
7. Bartók Imre: Damien, Jelenkor Kiadó
A létmetaforaként elgondolt sakkjáték adja Bartók Imre regényének tematikai és poétikai keretrendszerét: látszólag végtelen variáns közül választhatunk, végső soron mégis a tanult minták között vagyunk kénytelenek végigélni az éppen aktuális játszmát. Bartók ismét bizonyította, hogy a kortárs irodalmi szcénában egyike azoknak, akik a nyelvben való rejtőzést a maga teljességében – morális és poétikai tétjeit is figyelembe véve – képes kidolgozni, kifordítani és megélt valósággá tenni.
A Lovak a folyóban című regényhez hasonlóan a Damien is hűen tükrözi Bartók nyelvalkotó zsenijét,
amely a különböző stílusok és műfajok játékos egybenyitása révén nyer valódi értelmet. A saját nyelv gyötrelmektől sem mentes megtalálásán múlik, hogy a regény képes-e a maga jogán megszólalni. Ha csak röviden kellene elsorolni, a következő műfajokat és meghatározó regisztereket írta egymásra sajátos montázstechnikával a szerző: aparegény, fejlődésregény, szerelmi(csalódás)regény, thriller, misztikus, máskor mágikus realista történet.
A tétet magasan szabta meg a szerző, ígéreteit nem is minden esetben sikerült teljesen beváltania.
A vállalkozást mégsem lehet kudarcnak nevezni, vagy ha igen, a legnemesebb értelemben, mivel e kudarc éppen a megvalósíthatatlansággal való szembenézés tudatosításában érhető tetten. Bartók ugyanis úgy számol le a zsenikultusszal, hogy közben a romantikában gyökerező hagyományok affirmatív energiáit is messzemenőkig kihasználja. Merészen játszik olvasói tudásával és provokálja a hasonló történeteken szocializálódott befogadókat.
A regény egy harmincegy éves sakkozóról szól, akit, miután elhagyott élete szerelme, a szerencse hirtelen megtalált és a világranglista élére lendített. A Damien nincs híján az aprólékos leírásoknak, legyen szó a helyszínekről, az újabb városok rövid szociografikus bemutatásáról és az elmúlt bő évszázad sakktörténetéről.
Zavarba ejtő az a minuciózus leírás, amely egy-egy sakkjátszmát képes az olvasók elé varázsolni.
Természetesen többről van szó, mint dramatizált sakktörténeti lexikonszócikkek laza halmazáról. A regény az emberi lét határáig, a halálig löki előre olvasóit: az eutanázia kérdése is teret nyer Bartók feldolgozott témái között. A győzelem minden esetben pürrhoszi, mivel a halállal szemben csak veszíteni lehet: Bartóknál nincs csoda, Dávidot végül elsöpri Góliát, az olvasók hiányolhatják a klasszikus katarzist, a morális megnyugvást. S éppen ezzel provokál elsöprő erővel a könyv.
Sötét tanulságokkal lehetünk gazdagabbak, mire Bartók legújabb könyvének végére érünk:
a traumákat nem lehet feldolgozni, a szeretet helyett a mániákusan űzött munka csak ideig-óráig használ. Damien Lazard példája mutatja, hogy a vágyott feltámadás csak illúzió, a nyers valóság ennél ridegebb.
6. Kiss Tibor Noé: Olvadás, Magvető Kiadó
Az élőkre vár a feladat, hogy feldolgozzák az elhunyt hiányát, és a bántalmazottnak kell szembenézie traumáival, melyek egy életen át kísérői lesznek.
Kiss Tibor Noé regénye az ütések közötti csend visszhangja, a félelem és rettegés megragadásának érzéki kísérlete.
Az Olvadás főszereplője a gyászfeldolgozás különböző fokait éli meg. Legjobb barátnője, Dorka, aki nem mellesleg a szerző korábbi regénye, a Beláthatatlan táj főszereplője, autóbalesetben életét vesztette. Az Olvadásban a harmincas éveiben járó egykori szociális munkás és szerelme, Attila, a hantik életét és nyelvét kutató kulturális antropológus szólamát olvashatjuk. A regény tétje a veszteség, a feldolgozás és a továbblépés lelki folyamatainak hiteles megragadásában keresendő. Ám ezt szerencsére nem egy mindentudó narrátor kissé tudálékos pszichológiai eszmefuttatásain keresztül éri el. Azt sem akarja elhitetni olvasóival, hogy a lelki világot a maga teljességében lehetséges közvetíteni. Amit az olvasók kapnak, nem más, mint rövid, bekezdésnyi hosszúságú érzésleírások, emlékbetörések, asszociatív képek füzére.
A regény olvasása közben olyan érzésünk lehet, hogy egy narratív keretbe illesztett prózaversgyűjteménnyel van dolgunk:
a lírai érzékenységgel megfestett képek, a finom rezdülések kimerevítése, a jó ütemben történő váltások, a gondolatritmusra épülő hullámzás sodró lendülettel ragadja magával az olvasókat. A lírai hatást erősíti a szöveg poétikája: a rövid mondatok, nominális szerkezetek az érzések közvetítésén keresztül teremtik meg a kötet sajátos atmoszféráját, a magány fagyos hidegségérzetét.
A poétikai összetettség és tudatosság nem megy a történet rovására: a visszaemlékezésekből, félszavakból rekonstruálhatóvá válik egy zátonyra futott család története. Az alkoholista, bántalmazó apa terrorban tartotta feleségét, a kegyetlen, rideg nagyanya ambivalens viszonyban élt unokájával, a későbbi elbeszélővel. Végül az anya lányával együtt megszökik és új életet kezd, majd együtt lediplomáznak. Az újrakezdés részben sikerül, de
az apa sötét árnya a család fölé magasodik
– még akkor is, sőt, talán azt követően igazán, amikor megtudják, hogy gyilkosság miatt börtönbe csukták. A nagymama halála ismét felszínre hozza az elnyomott emlékeket, nem tehetnek úgy, mintha az apa nem létezne.
A másik szálon Attila, illetve az ő hiánya uralja a narratívát.
A férfi a hantik között végez terepmunkát, az alkoholmámorba menekülő, elfogyó nép utolsó tagjaival járja a végtelen tajgát. A regény így a mikroszinten megjelenített témákat, mint a halál, a gyász, a bántalmazás makroszinten egy teljes népre és a tajga természeti világára vonatkoztatva visszhangozza. A fókusz mégis az apán, a gyilkos, de egyben mégis szerető, kegyetlen, az állatokkal mégis figyelmes, megismerhetetlen, rémálmokban kísértő alakján marad. Kiss Tibor Noé látomásos önismereti utazása a lélek finom rezdüléseit adja vissza lírai hangoltságú, remekbe szabott mondataival; az életmű eddigi legkiforrottabb darabját köszönthetjük e rétegzett prózaműben.
5. Visky András: Illegalisták, Jelenkor Kiadó
Az antik gondolkodásban egyaránt szentnek (sacer) tekintették az isteni kegyben részesülő embert és az ítéletére váró gyilkost. A szentség a nem-hétköznapi, a profán ellentéteként mindent magában foglalt, ami az isteni világgal kapcsolatba került. Visky András regényének alapvető belátásai e felfogással rokoníthatók:
keresztény és pogány (vagyis összeurópai) szentségélménye a kommunista Románia börtönállamában válik kézzelfogható valósággá,
amelyet a mártíromság tesz teljessé. A regény szervesen kapcsolódik a 2022-ben megjelent Kitelepítéshez, a történetek narratív kerete, valamint a poétikai alapvetések viszont elmozdulást mutatnak Visky korábbi gyakorlatával szemben. A regény a történelmi trauma feldolgozásának igénye, illetve az utólagos igazságszolgáltatás és az elhallgattatott, marginalizált áldozatok hangadása mellett
összetett teológiai és bölcseleti rétegekkel bír, a szépirodalmi minőségnek azonban az esszészerű gondolatfutamok nem ártanak,
sőt, úgy emelnek rajta, hogy minden szenvelgő giccstől, pátosszal átitatott leírástól mentesítik.
Visky az elnyomott, üldözött és börtönre, kényszermunkára, így pedig végső soron halálra ítélt keresztények, zsidók és egykori kommunisták alakjain keresztül mutatja be a hatalom embertelen arcát, az ezerarcú szenvedés árnyalatait.
A börtön Visky regényében létmetafora és a rendszer szimbóluma: az életből csak a halál révén lehet szabadulni.
A börtönből kikerülnek, a trauma mégis elkíséri őket, az istenkeresés és a belső meghasonlás lelki rácsai fogva tartanak mindenkit, ahogy a kommunista diktatúra fogva tartja az elviekben magukat szabadnak mondó állampolgárokat. Isten hiányának gyötrő fájdalma egyetemes szintre emeli a látszólag partikuláris történetek halmazát, Visky így tudja példázattá nemesíteni az üldözöttek belső és külső harcát. A regény belső feszültségét is ez a folyamatos kettős mozgás határozza meg: az egyetemes emberi tapasztalat és a konkrét térben és időben játszódó események egymásra vonatkoztatott viszonyrendszere.
A komplex történelmi trauma láttatása és feldolgozása során a regény a humánum mellett száll síkra.
Távol áll tőle az irónia, de ezt csak úgy tudja ellensúlyozni, ha szereplőit esendően, emberi gyarlóságuk teljességének felmutatásával lépteti színre. A regény ezt sikeresen oldja meg, s talán ezért képes fenntartani olvasóiban az empátiát. Nem idealizál, nem stilizál, a hiperrealista ábrázolást a biblikus nyelv ködösségével mesteri módon keresztezi. A tanulság levonását, miként a példabeszédek végén, az olvasóra bízza.
4. Barnás Ferenc: Most és halála óráján, Jelenkor Kiadó
Barnás Ferenc regénye a testbe zárt tudat színeváltozásait teszi láthatóvá, és a fájdalom miatti szenvedésen keresztül a kiszolgáltatott ember halálra készülődésének mitikus, tudatot megelőző mélységeit hozza tapintható közelségbe.
A Most és halála óráján a halál- és életvágy örök harcának krónikája, amely sikeresen kerüli el, hogy beleessen a közhelyesség csapdáiba.
A mélyen reflexív, filozofikus magasságokba emelkedő regényt bátran rokoníthatjuk a huszadik század jelentős világirodalmi alkotásaival, amelyek célul tűzték maguk elé, hogy a magára figyelő énről, a test és a tudat sajátos működésmódjairól, valamint az egyén és a társadalom, az örökölt traumák és a testi-lelki szenvedés folyamatairól mondjanak valami újat egyéni poétikai eszközeikkel. A regényt mégsem horgonyozza le a narrátor partikularitása: természetesen – lévén egy független individuum – megélései szubjektívek, átszűrődnek testi tapasztalatain és tudati meghatározottságán. Mégis, a pszichiáter által kimondott, először leegyszerűsítőnek hangzó diagnózis, miszerint Torjai Endrét nyílt tudata nem hagyja megnyugodni,
alkalmassá teszi arra, hogy Barnás pszichés problémával küzdő hősén keresztül a fizikai és metafizikai értelemben vett gonoszt is beemelje
regényébe. Torjai Endre ugyanis egész életében ezzel a gonosszal viaskodott: azóta, hogy nyolcéves korában először érezte át valami ősi, örökölt vagy ösztönös hangoltsággal a szenvedés egyetemességét, a gyilkosság ősbűnének kérlelhetetlen szörnyűségét, akaratlanul is magára vette az emberiség gonoszságának fájdalmát. Pszichológusként negyven éven át képes volt mások bajaival kitölteni a mindennapjait, de hangulatingadozásai, a mélyből felbukkanó rémképek, a valóságtól nehezen megkülönböztethető gondolati és emlékbetörések az alkoholizmusba hajszolták az idős férfit. Aki pszichiátere tanácsára hagyja hátra a diktatúráktól sokat szenvedett, de a trauma egyéni és kollektív hatásairól tudomást nem vevő magyar valóságot, hogy egy távol-keleti szigetre költözzön.
Torjai próbál megszabadulni múltjától, elmenekülni a testi és lelki bajoktól, ám a vezeklés elemi ereje önsorsrontó spirálba taszítja. Noha kacérkodik az öngyilkosság gondolatával, a halálvágy időnként eluralkodik rajta, a teste élni akar. Tengerparti balesete, amelyet megváltozott tudatállapotának számlájára lehet írni, mégis abba az irányba mutat, hogy
a lelki bajok elől menekülő férfi a testi szenvedésen keresztül akarja megtapasztalni az emberi létezés végességét, fizikai határait.
Nem tudatosan okozza a balesetet, a hullámokba nem azért gyalogol be, hogy térdét és lábszárát szilánkosra törve magát évekig tartó fájdalomra és lassú rehabilitációra kényszerítse. Valami sötét és megfoghatatlan erő rántja magával, aminek korábbi életéhez, emlékeihez és a szenvedéshez való viszonyához egyaránt köze van. Barnás Torjai Endre tudatát szabadon cikázó képek halmazaként, testbe és ezen keresztül tér-időbe zárt szenvedésként mutatja fel. Regénye
úgy emelkedik misztikus magasságokba, hogy vállaltan földhözragadt képekkel, szikár poétikai eszközökkel viszi ezt végbe,
miközben a történetmondás narratív kereteire is rákérdez. Ez teszi regényét önmagán túlmutató, megírása pillanatában klasszikussá váló remekké. Az önismereti utazás végén nincs katarzis, nincs megnyugvás, marad a magány és a halál sötét mélysége, amellyel végső soron mindenkinek – élete egy bizonyos pillanatában – szembe kell néznie.
3. Márton László: Két bors ökröcske, Pesti Kalligram Kft.
Ha a két bors ökröcske varázserővel bír, miért hagyták, hogy megfosszák őket a férfiasságuktól, miért nem lehetett két bors bikácskáról mesét mondani? Márton László gyermekelbeszélőjét, gyerekkori emlékeit felidéző narrátorát nem hagyja nyugodni ez a kérdés, amelyre – nem meglepő módon – kitérő választ kap a tanári gyakorlatát töltő fiatal tanárnőtől. Ebben a kérdésben, s így
a gyermeki rácsodálkozásban sűrűsödik össze a történetmondás lényege,
a szatirikus hangjáról, erősen reflektált szövegépítkezéséről ismert szerző legújabb elbeszélésgyűjteményének poétikai tétje. A látszólag logikusan felépített narratívák, noha koherens egésznek tűnnek, a tudálékos fiatal fiú által reprezentált kritikus hang révén egy pillanat alatt a maguk pőre valójában állnak az olvasó előtt, s ami marad, az a konszenzus – egy mesének ilyennek kell lennie. Márton öntükröző és egymással is élénk dialogikus viszonyba állítható történeteivel az elbeszélésgyűjtemények egyik legismertebb darabját, Plutarkhosz Párhuzamos életrajzait fordítja ki és írja tovább. Bizonyítja: a posztmodernben még mindig vannak olyan energiák, amelyek a műfaji hibriditást poétikai kiindulópontnak tekintő művek esetében meglepő és izgalmas irányokat tudnak kijelölni.
A múlt emlékein keresztül Márton nem akar érvényes megállapításokat tenni, revelatív belátásokkal sem traktálja olvasóit:
felmutat, történeteket helyez egymás mellé, olykor ironikusan kommentál, de a végső belátást meghagyja a befogadóknak.
Az elbeszélésgyűjtemény címadó darabja az anekdotikus narráció határait feszegeti, miközben a szöveg, a mese sajátos igazságára világít rá:
metapoétikus kijelentéseinek élét a humor jótékonyan tompítja, bátran és határozottan járja be az esszé és a regény határvidékeit.
Az elbeszélés főszereplője mindent megtesz, hogy egy általa nem látott szocialista film, a metróépítésről szóló termelési filmek műfajába illeszkedő alkotást rekonstruálhasson. A nyomozáson alapuló krimi sémájára épülő ironikus történet a Kádár-rendszer sajátos lényegének artisztikus megragadási kísérlete. Máskor az emberi gyarlóság és az agresszióval vegyes ostobaság sötét színekkel megfestett, intellektuálisan szórakoztató feldolgozását nyújtja Böbe, a csimpánz és Hópehely, a gorilla életrajzán keresztül, akik egyrészt az emberi kegyetlenség elé állítanak görbe tükröt, másrészt öntudatlanul is részt vesznek a francói fasiszta és a kádári államszocialista rendszerek sajátos legitimációjában. Márton
mesteri módon keveri újra elbeszélésenként mondanivalójának főbb árnyalatait, a kötet egészét meghatározó motívumokat.
Könyve magán viseli a magabiztos, beérkezett író, az értelmiség által nagyra tartott szerző kézjegyét, amit akár manírnak is értékelhetünk, de esetében ez nemcsak megbocsátható, de egyben elvárás is.
2. Krasznahorkai László: A magyar nemzet biztonsága, Magvető Kiadó
A Nobel-díjjal elismert Krasznahorkai-életművet nem a most megjelent regény fogja betetőzni, és talán abban is bízhatunk, hogy a könyvben beharangozott visszavonulás dacára még számos izgalmas darabbal fog bővülni, mégis, A magyar nemzet biztonsága
amellett, hogy magán viseli a szerző prózaművészetének minden jellegzetességét, valami egészen újat is képes volt felmutatni,
amit már az előző, Zsömle odavan című szatirikus regényben is kitapinthattunk. S noha úgy tűnik, hogy Krasznahorkai László hőseinek vágya elsősorban a világ megfejtésére irányul, kudarcuk mégsem ebben keresendő: a regény a világgal és benne a másikkal való kapcsolódás lehetetlenségének krasznahorkaisan sötét testamentuma. A regény túlmutat önmagán, erénye éppen abban áll, hogy az életmű újraolvashatóságára vonatkoztatva él váratlan, új ajánlásokkal. Izgalmas irodalmi játékkal van dolgunk: a neves író ugyanis már a Zsömlében felléptetett egy Krasznahorkai László névre hallgató szereplőt, ebben az esetben azonban még tovább ment, s
ha nem játszaná ki az (ön)irónia retorikai-poétikai energiáit, még akár autofikcióról is beszélhetnénk;
így viszont éppen annak ironikus kifordítását kapjuk. A regény ennél tágabb értelmezési horizontokat nyit meg, azok felé vezeti a nyelvi bravúrba ebben az esetben is könnyen beleszédülő olvasókat. A regénybéli Krasznahorkai, bár mosdatlan, korpás, szeret borozni és szivarozni, mégis inkább működik a szerzőre jellemző prózapoétikai eljárások sűrítéseként, illetve öntükröző médiumaként.
Csapongó eszmefuttatásai a regény Krasznahorkaiját a korábbi csodabogarakkal, világmegváltó figurákkal rokonítják. Ám amikor a másik főszereplővel, a visszavonult életmódot folytató lepkésszel meghittebb viszonyba kerül, a mindenség titkait monomániásan firtató író maszkja mögül előlép a vágyai miatt esendő, de annál szerethetőbb magánember, valamint az élet értelmét kutató őrültet háttérbe szorító művész. A regénybeli Krasznahorkai lényegében mindenben megfeleltethető az autobiografikus szerzőnek, a regény mégis
ellentart az autofikciós olvasásnak, nincs hiány értelmezési kulcsokban, az életmű korábbi motívumaira való rámutatásokban
(röviden színre léptet egyet „szegény náci gyermekeink”, valamint a törtető, politikailag jólfekvő bürokraták közül), a regény polifóniája azonban folyamatosan mozgásban tartja a jelentéseket és az értelmezési lehetőségeket. A világ Krasznahorkai regényében sosem ismerhető meg a maga teljességében: az episztemológiai kétely a nyelvi közvetítettségben gyökerezik, de mivel ezt is „csak” a regény Krasznahorkaija mondja ki, más lehetőségek előtt is nyitott utat hagy, ez is csak egy a szereplői szólamok közül. Nem kell elfogadnunk a szivarfüstbe burkolózó, ízületi fájdalmakkal küzdő író véleményét, ahogy a lepkegyűjtő kispolgári attitűdjével sem kell azonosulnunk.
Egyenértékű életek, saját medrükben futó folyamok, amelyek látszólag keresztezik egymást.
Végső soron senki sem tudja meghaladni magát, senki sem tud kilépni a saját bőréből: senkiből sem válhat pillangó, nincs lehetőség a változásra, miként a barátság sem több puszta illúziónál. De amíg képes lehetőségként megfogalmazódni, a létbe vetett individuum kilátástalanságának mentsvára lehet.
1. Bognár Péter: Elmész, visszajössz, sose halsz meg, Magvető Kiadó
Regénytrilógiájának záródarabjával Bognár Péter bizonyította, hogy a meta- és autofikciós játékra épülő elbeszélésekben még mindig mennyi felhajtóerő rejlik, amelyet egy
humorra és iróniára érzékeny szerző
a maga teljességében képes megragadni, még mielőtt a posztmodern szövegjátéka felemésztené a történetmondás energiáit. S ha mindezt (ön)ironikus keretezésben tálalja, a kortárs szövegek közül is kiemelkedő alkotássá nemesítheti szövegét. Oktáv, a munkáját lelkes odaadással végző polgárőr epikus magasságokba emelkedett, hogy még utoljára egy szórakoztató, de a korábbiakhoz képest jóval sötétebb színekkel megfestett történet keretein belül világítson rá a vidéki Magyarország alulnézeti képére, bukásán keresztül pedig a kisszerűségbe oltott prométheuszi nagyság szétszálazhatatlan mítosza íródik újra.
A regény tudatosan építkezik, kiforgatja a krimi műfaji kereteit:
a történet főszereplője ugyanis nem más, mint a korábbi részek ál-detektívregényeinek írója. A regény így nem egyszerűen folytatja a korábbi részeket, hanem egy diegetikus szinttel kintebb helyezi a cselekményt, s külső nézőpontból leshetünk be a kulisszák mögé. Bognár alakján keresztül az írás lélektani és gyakorlati kérdései is szóba kerülnek, miközben látszólag elkerülhetetlenül zátonyra futó majdnem-házasságának krónikáját is végigkövethetjük. A nyomozás azonban csak az egyik szál.
A regény tétje elsősorban abban keresendő, hogy miként képes az első két rész narratív játékait, sajátos, tudatfolyamregényeket idéző megszólalásmódját megőrizni, miközben mégis – az autofikció révén – a realizmus felé kénytelen elmozdulni. Természetesen mindez csak illúzió, de annak tökéletes: az első két – fikcióként elfogadott – történet ugyanis látványosan visszahat a keretre, a harmadik részben megismert szereplőkre, magára az íróra, s rajta keresztül az éppen formálódó szövegre.
Nehezen követhető, dinamikus tükörjátékkal van dolgunk, melyben a kiindulópont hamar homályba vész, ha nem figyelünk jól.
Bognár emellett a befogadáslélektan kifacsart szatírájával örvendezteti meg azokat, akik még így sem kaptak eleget e kimeríthetetlen humorral és műfajparódiai kikacsintásokkal gazdagon megrakott könyvből. Végső soron az írás, amit a főszereplő-író szabadsággyakorlatnak fog fel, az Oktáv alakját ihlető polgárőr és az író közti barátság végét, majd a polgárőr abszurd halálát fogja eredményezni. Noha az írás magányos dolog, s az író a nap e néhány órájában elmenekülhet minden és mindenki elől,
a kész műalkotás hatását már nem tudja kontroll alatt tartani.
Ennek felismerése adja az iróniára és önfelszámoló humorra épülő történet végső belátását. Mindez, az író és ihletője közti barátság, valamint annak lehetetlensége rokonítja Bognár regényét Krasznahorkai László legújabb könyvével (A magyar nemzet biztonsága), tovább bővítve a Bognár-próza távlatait.
A borítóképet Pótor Barnabás készítette.
