Nyomja meg az Enter billentyűt a kereséshez!

Múltidézés a MODEM-ben

Emlékezethelyek a magyar populáris kultúrában

423373_352041281484968_202064123149352_1126439_29127561_nRejtő Jenő, Traubi szóda, Puskás Öcsi, Vágási Feri és a Windows 95 igazi időutazásban részesültek azok, akik február 23-án és 24-én a debreceni MODEM-be látogattak. Az Emlékezethelyek a magyar populáris kultúrában című, nosztalgikus hangulatú konferencia a Kádár-korba repítette vissza az érdeklődőket.

Az emlékezethely fogalmát Pierre Nora alkotta meg Lieux de mémoire című művében, ami 1992-ben jelent meg Franciaországban. Jelen konferencia kontextusában minden emlékezethelynek számít, ami a kommunizmus emlékezetéhez köthető. Nem feltétlenül fizikai, térbeli terekről beszélhetünk – lehet bármi, ami a Kádár-kor jellegzetességeit idézi fel bennünk. Az önkéntes időutazókat két táborra lehetett osztani: akik megélték az átkos rendszert és akik csak utána jöttek a világra. Előbbieknek nyilván sokkal élvezetesebb volt elmerülni gyerekkoruk és ifjúságuk kultúrájában, azonban a magamfajták – a rendszerváltás után születettek – számára sem volt unalmas közelebbről megismerni a Kádár-kor maradványait. A nosztalgikus hangulat a közönség egészére átragadt, amit talán csak azzal lehetett volna fokozni, ha ásványvíz és pogácsa helyett Bambival és Túró Rudival kínálják az érdeklődőket.

Szirák Péter és György Péter

Gazdálkodj okosan a Skálában Tisza cipőkkel

A konferenciát Szirák Péter, a Debreceni Egyetem Kommunikáció- és Médiatudomány szakának tanszékvezetője nyitotta meg. Ő moderálta a konferencia első szekcióját, amelyet György Péter, az ELTE egyetemi tanára nyitott meg Youtube, Nava – a hiány helyei című előadásával. Szerinte az emlékezethelyekhez folyamatos ismétlés és intézmények kellenek – utóbbiak autoritása azonban veszélyben van a digitalizáció miatt. Kissé túlzásnak tűnik az a jövőképe, ahol könyvtárakra, kulturális központokra már nincs szükség, mivel minden elérhető lesz az interneten.

Az ő pesszimista végkicsengésű előadását Valuch Tibor – a DE Politikatudományi és Szociológiai Intézetének igazgatója – előadása követte Fabulon, Sokol-rádió, Trabant: A közelmúlt tárgyi kultúrája és az emlékezet címmel. A Kádár-kor olyan emblematikus elemeit emelte ki, mint a kocka Ladák, a Gazdálkodj okosan! társasjáték, a még mindig népszerű Túró Rudi és az újjáéledt Tisza cipő. Felhívta a figyelmet arra a számomra furcsa jelenségre, hogy bár a hivatalos emlékezet szidja az átkos rendszert, a magánszemélyek elfelejtették az akkori hiányosságokat, mára csak az akkori jólét emléke maradt fenn.

S. Varga Pál üdvözli a megjelenteket

A fentieknél is nagyobb derültséget váltottak ki az Oláh Szabolcs által prezentált reklámspotok. Konzum és közöny Reklám és emlékezetpolitika az 1980-as években című prezentációja a reklámfilmek ízlésalakító és manipuláló szerepét elemezte. Ugyan nincs saját, hivatalos archívumuk, a különböző spotok azért újra előkerülnek a videómegosztó portálokon. Az itt levetítettek is rendkívül népszerűek voltak, különösen a Traubi szóda – Oláh Szabolcs szerint érthetetlen, de fülbemászó – hirdetése, amit sokan dúdolni kezdtek magukban.

Ha csütörtök, akkor Szomszédok

A szünet után Orbán Katalin, az ELTE oktatója két szöveget mutatott be, amelyet az ’56-os forradalom idején gyerekek írtak az élményeikről napló formában. Ezeket később nyomtatva és digitálisan is kiadták – ezáltal nem egyszerűen visszaemlékezések, hanem az akkor friss élmények írásos lenyomatai jutottak el a befogadókhoz. György Péter élvezettel lapozgatta az egyik naplót – kár, hogy a hallgatóságnak nem volt alkalma közelebbről megtekintenie egy ilyen egyedi kiadványt.

A napnak meglepően vidám zárása lett Bujdosó Ágnes, a Debreceni Egyetem PhD-hallgatójának előadása a Szomszédokról. Az 1987-től ’99-ig futó sorozat áthidalta azt a generációs szakadékot, ami a közönség tagjait jellemezte: mindenkinek ismerősek voltak Magenheim doktorék kalandjai. Az „esztétikailag visszafogott” széria elavult világképe még mindig elevenen él az emberek emlékezetében. A királyi tévé gyakran ismétli, valamint internetes oldalakra kerülnek ki az eredeti kontextusukból kiragadott, ma már megmosolyogtató jelentek. Ennek köszönhetően egy újabb nemzedék ismerheti meg a kordokumentumként is nézhető sorozatot. A téma kapcsán György Péter is felidézett egy anekdotát arról, hogyan ismerkedett meg Kulka Jánossal, „Vágási Ferivel” és az utóbbit megrohamozó rajongó lányokkal.

Emlékezethelyek a magyar populáris kultúrában

P. Howard esete a magyar naranccsal és Kajla kutyával

A második napon jóval könnyedebb, populárisabb témák kerültek elő, amikhez a közönség is aktívabban szólt hozzá. Az első előadást Kálai Sándor, a DE Kommunikáció- és Médiatudomány tanszékének oktatója tartotta Rejtő Jenő regényeinek kultuszáról. Az átkos rendszerben inkább tűrt, mint támogatott szerzőről utcákat neveztek el, műveit újra és újra kiadják – nehezen találhatnánk olyat az országban, aki még nem olvasott tőle semmit. Egy gyors közvélemény-kutatásból az is kiderült, hogy a fiatalabbak is szívesen előveszik a Rejtő-könyveket – többségében nők, ellentmondva ezzel Kálai Sándor korábbi állításának, hogy inkább férfiaknál népszerűek a regények. Ugyanilyen sikeresek lettek a Korcsmáros Pál nevéhez fűződő képregény-változatok is. Ezek a könyvek jóval többek, mint egyszerűen szórakoztató irodalom – ponyvaparódiák, amik a Kádár-kor viszontagságairól terelték el az akkori olvasók figyelmét.

A következő előadás témája viszont épp rávilágított ezekre: Marcsek György, a Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézet munkatársa A tanú című film jelentőségére hívta fel a figyelmet. A benne ábrázolt világ hűen visszaadja a kommunizmusra jellemző koncepciós pereket, keletkezése és utóélete pedig a rendszer kultúrpolitikájának ékes bizonyítéka. A tanú kultuszát maga a rendező, Bacsó Péter építette: a készítéssel kapcsolatos anekdotái a film jeleneteit idézték fel. Mondatai szállóigévé váltak („Kicsit savanyú, kicsit sárga… de a mienk”). Ma is aktívan az emlékezetünk része, bár pont olyasmikről szól, amiket jobb lenne elfelejteni.

A vizualitás témájánál megmaradva következőleg a Kádár-kori képregények kerültek előtérbe Dunai Tamás, a Debreceni és a Szegedi Egyetem oktatójának előadásában. A képregények sem akkor, sem most nem tartoznak a legmegbecsültebb művek közé. A Kádár-korban elsősorban irodalmi műveket adaptáltak ebben a formátumban, az eredeti ötleteknek nem engedtek nagy teret. Mindezek ellenére az akkori fiatalok életének meghatározó részét képezték. Ebben a kontextusban nemcsak maguk a képregények, hanem médiumaik (leginkább a Füles, illetve a Magyar Ifjúság, a Pajtás és a Tábortűz című ifjúsági lapok) és karaktereik (például az igazi úttörő értékeket képviselő Kajla kutya) is emlékezethelyként funkcionálhatnak. A 21. században sajnos csak egy szűk réteg rajong értük – ők viszont nagyon is.

Fodor Péter

„Mert a sportrovat is mindig az újságok végén van”

Ezzel a mondattal harangozta be Fodor Péter, a DE Kommunikáció- és Médiatudományi tanszék oktatója a délutáni blokkot. Nem meglepően tehát a konferencia zárását a sport uralta, pontosabban a futball. Ugyan a hozzám hasonló laikusok számára néha kínainak hatott Fodor Péter és Szirák Péter közös elemzése Puskásék védekezési és góllövési stratégiájáról, lelkesedésük a téma iránt mindenkire hatással volt. Hiszen a magyar focitörténet egy olyan eseményét ismertették, amire ma (pláne) büszkék lehetünk. Részleteket mutattak be az Aranycsapat 1953-as, legendás játszmájáról, amikor 6:3-ra legyőzték az angol válogatottat. Régen jobbak voltunk – ezelőtt nem sokszor hallhattunk ilyet a konferencián.

Előadásukat jól kiegészítette Réti Zsófia, a Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézet PhD-hallgatójának előadása, ami pont a fenti meccs ellentétpárját prezentálta. Az 1986-ban, Mexikóban elvesztett játszma minden, csak nem dicső és szép emlék. A 0:6-os vereséget a szovjet csapat ellen annak idején nemzeti tragédiaként fogták fel, hiszen a közvélemény arra készült, hogy világbajnokok leszünk – ez a kudarc viszont minden reményt aláásott. Ennek aztán mindenhol keresték az okát, csak a rossz stratégiában nem. Az egyik lehetséges megoldás például az volt, hogy a játékosok gyenge fizikumát a mákos tészta túlzott fogyasztása okozta. Az ilyen és ehhez hasonló abszurd magyarázatok ellenére – vagy pont miattuk – az esemény nem maradt fent az emberek aktív memóriájában. Épp ezért megkérdőjelezhető, hogy emlékezethely-e egyáltalán.

Réti Zsófia

Ebből következett Veress Dániel meglehetősen csípős hozzászólása, aminek következtében szinte látni lehetett a visszafojtott indulatokat: mennyire férnek bele az elhangzottak Nora emlékezethely fogalmába? Egyáltalán: beleférnek-e? Az ebből kialakuló vita végül azzal dőlt el, hogy minden azáltal válik a közös memória részévé, hogy foglalkozunk velük. Hiszen ahogy György Péter is mondta: ismétlés nélkül nincs emlékezés.

Megyek is újranézni Vágási Feri esetét a lefagyott számítógéppel.

Emlékezethelyek a magyar populáris kultúrában, MODEM, Debrecen, Február 23-24.

Fotók: Unideb.hu és Kiss Gréta.

Hozzászólások

  1. A tudósítás alapján sajnos nem lett számomra teljesen világos, hogy Marcsek György, milyen álláspontra helyezkedett A tanú-t tárgyaló előadásában. Amit kihallani vélek, aszerint pozitív az a jelentőség, amit tulajdonít a filmnek emlékezettörténetileg.
    Ha gondolatmenete így érthető, akkor az azért különösen izgalmas, mert a konferencia első napján szóhoz jutó György Péter viszont többször, negatív előjellel fogalmazott meg (markáns) véleményt A tanú kapcsán:
    “A történelmi kultfilmek ugyanis – mint azt A tanú esetében is láthatjuk – mindenre alkalmasak, csak a történelem megismerésére nem. Aki A tanút nézi, az a Kádár-kori cenzúra és álcenzúra ritka bonyolult összefüggésrendszerét látja, de nem egy olyan filmet, amin bármi is komolyan számon kérhető. Csakhogy A tanú egy intellektuálisan sötét korszak egyik reménytelenül kínos alkotása, amely immár nem a film, hanem a társadalmi emlékezettörténet jelentés nélküli, túlhasznált képsorozatainak egyike” (A tanú, ÉS, 2010. 06. 25.), illetve tavaly nyáron beszélt arról a JAK-táborban, hogy “egy liberális demokráciának nem lehet felépíteni az antropológiáját, ha az előtte lévő korszakról azt gondoljuk, hogy az egy ilyen buta terror volt, amiben a szegény csacsi medvék jól meg voltak tévesztve”, merthogy a szocializmusnak igenis nagyon bonyolult az antropológiája.
    E két álláspont ütközése (a tudósításból legalábbis úgy tűnik) sajnos elmaradt, pedig általa fontos módszertani szempontok tisztázódhatnának, rajzolódhatnának ki az emlékezettörténet-kutatásban, például a megfelelő korpusz megválasztását illetően.
    FR

  2. Kedves Renátó!

    Ez valóban egy nagyon érdekes összefüggés. Köszönjük, hogy felhívtad rá a figyelmet! Bár Marcsek álláspontja itt valóban kifejtetlen maradt, nekem a leírtak alapján úgy tűnik, nem ment szembe György Péterével. Ugyanakkor úgy érzem, nem is várható ilyen összefüggésekre kiterjedő alaposság egy tudósítástól, esetleg ha lett volna egy vita az előadás után, az jó alapul szolgált volna. Persze a már meglévő tudásanyagot érdemes mozgósítani, de ettől több aligha kérhető számon, hiszen még kutatóként sem lehet könnyű egy konferencia minden témájának recepciójával teljesen tisztában lenni, nem hogy hallgatóként.

    Üdvözlettel,
    János

A hozzászólások le lettek zárva.