Mert elkerülni úgysem tudjuk Don DeLillo posztmodern klasszikusa szerint, amelyből most Noah Baumbach készített filmadaptációt a Netflix számára. A Fehér zaj egy pszichothriller, egy katasztrófamozi és egy esszéfilm nagyon különleges elegye.
Noah Baumbach egyik legismertebb filmjében, a Frances Ha-ban arról beszél egy alkalommal a Greta Gerwig által alakított főszereplő, hogy ha egy művészeti alkotással kapcsolatban az őszinteségét emelik ki a legtöbben, jogosan ébredhet fel bennünk a gyanú, hogy valamilyen esztétikai hanyagságról akarják elterelni a figyelmünket. Ez leginkább azért tűnik nagyon önreflexív kijelentésnek, mert
Baumbach filmjei kapcsán épp az alanyiságot dicsérik leggyakrabban a kritikák.
A rendező a témáit rendre saját életéből meríti (A tintahal és a bálna, Házassági történet), hősei értelmiségi figurák, akiket saját neurotikusságuk és szerelmi gondjaik mellett a világ sorsa is aggaszt (Frances Ha, Amerikai álomlány, The Meyerowitz Stories), az egyes műveket pedig az a párbeszéd-központúság és reflektáltság köti össze, ami a 90-es években indult indie generációra egyébként is jellemző.
A Fehér zaj tehát teljesen logikus folytatása az életműnek, sőt még egyfajta gyökerekhez való visszafordulást is jelent (miközben társadalomtudatossága és önmagában az adaptáció ténye kétségtelenül új elem a rendező pályáján), hiszen témája miatt a Házassági történet Baumbach eddigi legközérthetőbb filmje volt – a friss DeLillo-adaptáció pedig a legnehezebben megközelíthető. Pedig
az Oscar-jelölt filmes megtalálta az egyetlen módot, ahogy ehhez a regényhez érdemes nyúlni.
Jack Gladney (Adam Driver) a saját maga által alapított Hitler-tanszék vezetője egy amerikai kisváros egyetemén. Feleségével, Babette-tel (Greta Gerwig) valódi mozaikcsaládot működtetnek, velük élnek az előző házasságokból származó gyerekek is. Egyikük, Denise (Raffey Cassidy) rájön, hogy anyja illegális gyógyszereket szed, melyek kapcsolatban állhatnak az egyre gyakrabban jelentkező emlékezetkieséseivel. A lány és Jack igyekeznek a dolog végére járni, ám hamarosan el kell hagyniuk az otthonukat, mert egy toxikus gázfelhő az egész környék életét veszélyezteti.
Rögtön az elején érdemes leszámolni azzal közkeletű mítosszal, hogy Don DeLillo regénye egy „megfilmesíthetetlen” mű. Erről ugyanis szó sincs. Posztmodern mivoltából fakadó reflektáltsága és töredezettsége ellenére ugyanis jól behatárolható cselekménnyel rendelkező, végetlenül humoros regényről van szó, amiben számtalan olyan párbeszéd van, mely akár egy Baumbach-, Linklater– vagy Anderson-film szövegkönyvében is szerepelhetne. Ezek azok a dialógusok, melyek jellemzően valamilyen banalitásból indulnak ki, abból pedig teljesen összefüggéstelennek tűnő fejtegetésekbe csapnak át, amiknek látszólag semmi értelme, valójában azonban minden esetben a mű egy-egy résztémájához szólnak hozzá.
Baumbach tehát a látszattal ellentétben olyan nagyon nem mozdult ki a komfortzónájából,
épp ezért nem is eszközölt sok változást a könyvön. Néhány mellékszereplő maradt csupán ki az adaptációból, illetve bizonyos jelenetek helye változott meg a forrásműhöz képest. Ilyen rögtön a nyitójelenet, ami a könyv egy jóval későbbi monológját hozza elő, amelyben a Don Cheadle által alakított Murray professzor arról beszél, hogy az amerikai mozikban megjelenő halálesetek nem tragikus események, hiszen egyfajta kapitalista optimizmus, a fejlődés ígérete jelenik meg bennük azáltal, hogy folyamatosan finomodik a technika, a rendezők egyre vadabb trükköket vállalhatnak be. Baumbach a vetítőgép szimbolikus beindításával ezen a ponton egyrészt utal saját filmje konstruáltságára, másrészt idézőjelbe teszi a mozi közepén történő robbanásokat és egyéb thrillerelemeket, melyek éppen olyan látványosságok, amikről Murray magyaráz a diákoknak.
A mozgóképes reflexió később azáltal válik teljessé, hogy a film folyamatosan hangsúlyozza, az „ezt már láttuk” érzést.
Ez egyszerre utal a Fehér zajban ironikus módon citált műfaji sémák (családi komédia, katasztrófafilm, thriller) túlhasználtságára, illetve arra a posztmodern „fénykorában” nagyon népszerű gondolatra, mely szerint a kultúra összes terméke valójában egy korábbi vívmány újrajátszása.
A tágabb értelemben vett látványosság egyébként is fontos eleme Baumbach rendezésének. A történet egyik kulcsmomentuma, amikor Jack Murray professzor előadásán az Elvis Presley és Adolf Hitler közötti párhuzamokat kezdi sorolni. A lényeg itt nem is az, hogy mit mondanak, hanem maga a gesztus, ahogyan a két szereplő egymás mellé kerül („Elvis az én Hitlerem” – hangzik el konkrétan a könyvben és a filmben egyaránt).
Ez egyébként egy olyan pont, ahol a mozgókép mediális többlettel rendelkezhet az irodalomhoz képest.
A Murray és Jack közötti hirtelen váltások jóval egyértelműbbé teszik a két szereplő közötti kapcsolatot, ráadásul ezzel egyidőben Adam Driver karaktere a tömeg fölé magasodó képi szimbólummá válik. Itt egyrészt egy végtelenül demokratikus kultúratudományi eszmény jelenik meg, miszerint gyakorlatilag bármi lehet elemzés tárgya, ha az a közös tereinkben, egyszerűbben szólva a nyilvánosságban zajlik, másrészt DeLillónál egy ennél konkrétabb szempont is belép a képbe.
A szerző szerint ugyanis az emberek ilyen ikonokhoz menekülnek a halálfélelem elől,
az ő nagyságuk lehet a mentőöv számukra, hiszen ők a tevékenységükkel a végzet fölé emelkednek. A film – a könyvhöz hasonlóan – három nagyobb szerkezeti egységből épül fel: az első szakasz látszólag összefüggéstelen epizódokban mutatja be a család és a kisváros mindennapjait, majd következik a korábban említett természeti katasztrófa és az arra adott abszurd reakciók, végül egy hirtelen váltással megint személyes síkra terelődik a konfliktus.
A nyitó egységben leginkább az válik nyilvánvalóvá, hogy Baumbach milyen megoldást választott a címben is megjelenő zaj érzékeltetésére: már-már komikusan sokat beszélteti a szereplőket. Az első két családi jelenet a konyhában és a szupermarketben másról sem szól, mint hogy a néző megpróbálja kisakkozni, hogy éppen ki és miről beszél, ugyanis nagyjából öt monológ fut egymással párhuzamosan.
Ennek azonban funkciója van, hiszen a szereplők épp ugyanezt a zavart érzékelik.
Ez az, ami miatt egy sok éve együtt élő házaspár sem tud beszélni arról az egyetlen dologról (a halálfélelemről), ami foglalkoztatja őket.
Noah Baumbach legújabb filmje az utóbbi időszak egyik leggondolatgazdagabb műve, ami azonban közel sem hibátlan. A regény mondanivalója szinte érintetlenül úszta meg az adaptációt, az egyetlen hiányosság viszont épp a legfontosabb pontot érinti. A halállal kapcsolatos szorongás árnyaltabban és átélhetőbben jelenik meg írott formában – a képernyőn erőltetett, pszichothrillerekbe illő képi metaforákra van szükség.
Az pedig kifejezetten váratlan, hogy egy Baumbach-filmnek épp az érzelmi vetülete nem működik,
most mégis ez a helyzet. Annyira kaotikus a Fehér zaj világa, hogy abban szó szerint eltörpül az ember. Pedig Adam Driver és Greta Gerwig alakításán nem múlott semmi. Mindketten némileg mást nyújtanak, mint amit megszokhattunk tőlük (Driver teátrálisabb, Gerwig visszafogottabb), a kettejük közötti összhang viszont elengedhetetlen ahhoz, hogy egyáltalán valamilyen szinten funkcionáljon a személyes szál.
A Fehér zaj nem Noah Baumbach eddigi legjobb rendezése, de
szórakoztató és fontos film, ami tele van ambícióval.
Épp ezért még azt is megbocsájtjuk neki, hogy a nagy súly alatt némileg össze is omlik.
Fehér zaj (White Noise), 2022. Rendezte: Noah Baumbach. Írta: Don DeLillo regénye alapján Noah Baumbach. Szereplők: Adam Driver, Greta Gerwig, Don Cheadle, Raffey Cassidy, Sam Nivola, Henry Moore, May Nivola, Jodie Turner-Smith. Forgalmazza: Netflix.
A Fehér zaj a Magyar Filmadatbázison.
