Ki volt a mumblecore Meryl Streepje? Szerző-e Danny Boyle? Miért foglalkozik idős emberekkel Sorrentino, és miért babrál mindig az idővel Christopher Nolan? A Filmtekercs portrégyűjteménye mindannyiunk kedvenc rendezőit mutatja be.
Már több mint 15 éves a Filmtekercs, ami a magyar kulturális sajtóban, ahol időről időre szűnnek meg néhány éves lapok, már önmagában nagy eredmény, a portál szerzői és szerkesztői pedig úgy gondolták, hogy itt az ideje egy könyvvel ünnepelni ezt a sikertörténetet. A Tíz a huszonegyből tíz meghatározó kortárs rendező, sorrendben Paul Thomas Anderson, Wes Anderson, Danny Boyle, Greta Gerwig, Hoszoda Mamoru, Alejandro González Iñárritu, Pong Dzsunho, Christopher Nolan, Paolo Sorrentino és Nicolas Winding Refn portréjával jelentkezik, miközben
igyekszik közelebb hozni ezeket az alkotókat – hol személyesebb módon, hol inkább filmtörténeti megközelítéssel – az érdeklődő közönséghez.
A továbbiakban bőven foglalkozunk még a részletekkel, de összességében elmondható, hogy egy jól összerakott kötettel van dolgunk, ami telis-tele van minőségi portrékkal, amelyek stílus tekintetében megfelelnek egyfajta sztenderdnek, de mindegyik tartogat valamilyen egyedi nézőpontot, szerkesztési elvet, ami miatt azok számára is izgalmas lehet, akik már ismerik az adott rendező munkásságát.
Az első kérdés, ami felmerülhet jelen kötettel kapcsolatban, nyilván a rendezők kiválasztása, mert bár a felsorolt nevek valóban tagjai a filmes élvonalnak, néhány emblematikus alkotó azért minden bizonnyal eszünkbe jutna még. Ugyanakkor – amennyiben jól értelmeztem a kötet hátulján olvasható ajánlót – az elsődleges szelekciós elv itt az volt, hogy
a tárgyalt filmesek alkotói evolúciója egybeesik a lap történetével, a rendezők nagy hatással voltak a portrék szerzőire.
És itt kell visszautalni a címre, ami mutatja, hogy a szóban forgó művészek itt kettős szerepben tűnnek fel, hiszen létrehoztak valamit, amellyel később rengeteg embert tereltek a filmmel való foglalkozás irányába. Ők tehát nemcsak teremtő zsenik, hanem múzsák is azok számára, akik munkájuk során napról napra filmekkel foglalkoznak.
Az egész köteten érezni a film iránti rajongást, viszont itt azért lábjegyzetként meg lehet jegyezni, hogy ha a könyv ilyen mértékben hirdeti a szubjektivitást, akkor akár még erőteljesebben el lehetett volna mozdulni ebbe az irányba. „Fontosak [az ifjúkori kedvencek – a szerk.], hisz ezek alakították a látásmódunkat és az ízlésünket” – olvasható a kötet hátoldalán (majd az előszó is erre erősít rá, mely szerint a filmekkel foglalkozók milyen gyakran kapják meg a „tudsz ajánlani egy jó filmet?” kérdést), és
épp ezért lett volna izgalmas arról is olvasni, hogy a portrék szerzőinek mi a viszonya az általuk elemzett rendezőhöz,
miért szeretik őt különösen, mikor találkoztak először a filmjeivel.
A Tíz a huszonegyből tehát míg válogatását tekintve vállaltan szubjektív, a szövegek célja sokkal inkább az ismeretterjesztés, ami persze egyáltalán nem gond. Sőt, jóformán minden filmes könyvről szóló cikk kiemeli, hogy mekkora szükség van ezekre a kiadványokra, de egy kicsit személyesebb hangvétel által ez a kötet még inkább lehetett volna a mozi (és a Filmtekercs) ünneplése.
A szubjektivitás így a szerzői megközelítésekben, az elemzések felépítésében érvényesülhet,
ami viszont abból a szempontból is hasznos, hogy bemutatja: a portré, melyről egyébként mindenkinek szilárd képe van, és melyet egy nagyon szigorú műfajnak tartunk, valójában milyen sokféle módon megfogható. Közös a szövegekben a korábban már egy félmondat erejéig említett stílus, amely egyébként abszolút megfelel a Filmtekercs által képviselt szellemiségnek: laza, de nem maníros, szakmai, de nem túlmagyarázott, érthető, de nem leereszkedő. Valamint a tekintetben is mutatkozik egyezés, hogy az alkotói ismertetések kötelezői elemei – legmeghatározóbb stílusjegyek, családi-szociokulturális háttér, visszatérő tematikai csomópontok – mind-mind jelen vannak, de az már a szerzők egyéni döntése, hogy hova helyezik a hangsúlyokat.
Rögtön remek szöveggel indul a kötet, Tóth Nándor Tamás rocksztárként definiálja Paul Thomas Andersont, aki idén a Licorice Pizza című filmjével került ismét a figyelem középpontjába. Anderson állócsillagként jelenik meg, aki azonban nem feltétlenül a véresszájú rajongóknak, hanem a körmönfontabb műkedvelőknek gyártja a filmjeit.
A rocksztárság a szerző szerint sokkal inkább az elvárások folyamatos megtagadásában rejlik
(konkrét példaként jelenik meg a Kótyagos szerelem, ami azért készült el 90 perces hosszúságban, mert a rendező előző filmjén, a Magnólián a legtöbben háromórás hosszát kérték számon). A műfaji szabályok megtagadása vagy épp az apa-fia kapcsolatok hangsúlyozása sok szerzőnél előkerül, ahogy egyébként a kizsákmányolás témája is, ám kevesen viszik végig olyan konzekvensen a kapitalizmus-kritikákat, mint ahogy azt tette Anderson pályája második szakaszában (bár a kötetben szintén szereplő Pong Dzsunho partnere ebben) .
„Ha erre önkényesen összekapcsolóelemként tekintenénk, akkor kidomborodhatna egy szép ív a Vérző olaj, a The Master és a Beépített hiba hármasában, hiszen mind a kapitalizmus aranykorairól beszél” (17.)
A címbéli kettősség meghatározó motívuma a Greta Gerwigről szóló szövegnek is. Gerwig a színház felől érkezett a filmhez, majd először minimális költségvetésű alkotásokban tűnt fel, később pedig megismerkedett Noah Baumbach rendezővel, aki akkorra már az amerikai függetlenfilm ismert alakja volt. Ő először színésznőként számított rá, majd pedig Gerwiggel közösen írt filmeket (Amerikai álomlány, Frances Ha), utóbbi azóta két Oscarra jelölt filmet rendezett (Lady Bird és Kisasszonyok), legközelebb pedig egy egyelőre teljesen bekategorizálhatatlan Barbie-filmmel jelentkezik majd. A Gerwig-Baumbach viszony (ők a magánéletükben is egy párt alkotnak, ami itt nem bulvár, hiszen szorosan kapcsolódik a témához) egyrészt jól rámutat a korábban említett állítás igazságára:
lehet valaki egyszerre múzsa egy másik ember számára, s termékeny szellem, aki szuverén módon hozza létre az alkotásait.
Miközben a feminista alapállású szövegben (mely megközelítés nyilván szoros összefüggésben áll az alkotó filmvilágban elfoglalt pozíciójával) az is nyilvánvalóvá válik, hogy a közönség milyen könnyedén süti rá a női rendezőkre még mai is a „valakinek a valakije” címkét. Rácz Viktória remek munkája (ami retorikailag nagyon ügyesen, egy gyerekkori történetből indul el és vezeti le az alkotói perszónát) egy érdekes ellentmondásra is remek választ ad, mégpedig hogy miért hiányzik Gerwig munkáiból a függetlenfilmekben gyakran nagy szerephez jutó improvizáció. A rendezőnő ugyanis egy interjúban úgy fogalmaz:
„Azt hiszem, ennek az az oka, hogy az első szerelmem a színház volt, ahol a drámaíró az úr. Nem változtatod meg a szavakat, hanem kitalálod, hogyan tudod őket működőképessé tenni.” (68.)
Izgalmas aspektusa még a könyvnek, hogy a tárgyalt rendezők nem minden esetben pozitív színben tűnnek fel. Hoszoda Mamoru kapcsán Havasmezői Gergely kiemeli, hogy alkotásaiban idővel egyre inkább érezni a különböző animetoposzok hatását, Paolo Sorrentinónál pedig
Tóth Nándor Tamás felveti annak lehetőségét, hogy az életművet blöffnek (és túl erős Fellini-utánérzésnek) tekintsük.
„Felmerül a kérdés: vajon valóban egy tehetségről van szó, vagy a művészete is pont olyan hamis és talmi, mint Róma a direktor szerint.” (139.)
A Filmtekercs portrékötete tehát hasznos ismeretterjesztő mű, és remek összegzése annak a már több mint másfél évtizede tartó munkának, amit a portál végez. Ha egy apróságot még ki kellene emelnem, akkor az minden bizonnyal a szövegek egymással való kapcsolatának kérdése lenne. Mert bár világosak az egyes rendezők filmtörténeti előképei,
a konkrét portrék nem igazán lépnek párbeszédbe egymással, mintha párhuzamos életutakat látnánk,
nem a filmvilág szervesen egymásra ható komponenseit. Ám persze mindig a minőség jele, ha egy könyvnél ilyesmiről lehet beszélni.
Tíz a huszonegyből – az új évezred emblematikus rendezői, szerkesztette: Gyöngyösi Lilla és Németh Barnabás. Szerzők: Tóth Nándor Tamás, Szabó Kristóf, Rácz Viktória, Havasmezői Gergely, Szin Karolina, Sergő Z. András, Rókus Ákos, Filmtekercs Vizuális Kultúráért Egyesület, Szentendre, 2022.
Borítókép: filmtekercs.hu
