Különleges költői pálya Peer Krisztiáné. Korosztálya egyik legtehetségesebbnek tartott fiatal szerzőjeként indult, majd hat kiadott kötet után tizenöt évre elhallgatott. A nagy kihagyást követően 2017-ben tért vissza 42 című könyvével, amit két év múlva egy újabb, a Nem a sajátod követett, tavaly ősszel pedig megjelent Bizony című kötete is.
KULTer.hu: Legújabb köteted címe és borítója egyfajta nyelvi és képi játékot sejtet, akár egy feladvány, amin elmélkedni kell. Először nem egyértelmű, hogyan kapcsolódik a Bizony cím a borítón látható fekete-fehér fényképhez, amiről gyaníthatjuk, hogy a szocialista korszakban készült, talán valahol egy művelődési házban. A szobában két idős hölgy takarít, amin viszont meghökkenhet az olvasó, az a kép jobb sarkában mélázó bölény, ami úgy áll a helyiségben, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne. A köteted első néhány oldalán megjelenő pretextusok adnak aztán némi fogódzót a könyvcímhez, és kiderül, hogy a bölény régies, ma már nem használt neve a bison. Elárulnád, hogy mit jelképez számodra a bölény, miért került a köteted borítójára?
Nagyjából három iskola van címadásban: jelzős szerkezet, mondat-cím, vagy egyszavas – kipróbáltam már mindegyiket. A verseim elmozdulását a szűkszavúságtól a túlbeszéltség felé az egyszavas cím ellenpontozza legjobban. Munka közben én legtöbbször nem a koncepció felől indulok – vagy legalábbis hamar elfelejtem a kezdeti terveket –, hanem csak fúrom magam előre, mint a vakond: megoldás megoldás után. De közben vannak olyan megvilágosodásszerű pillanatok is, amikor egy puzzle-darab a helyére kerül, és ettől hirtelen értelmet nyer az összkép. Vagy az előbbi metaforán belül maradva: belefúrok egy korábbi alagútba, és ettől ráeszmélek, hol vagyok. Valami ilyesmi volt az is, amikor beugrott a cím: rögtön tudtam, hogy megtaláltam.
Bizonykodás, bizonygatás, bizonyíték, bizonyosság, bizonytalanság, annyira mondja, hogy az már gyanús,
letromfol egy uffal, ráadásul egy kellően suta szójátékkal-képrejtvénnyel rányit a Winnetoura, a gyerekkorra is. Ahogy az én kényszerű, de önként választott kivonulásom, visszahúzódásom a voltaire-i kertbe-rezervátumba, ugyanakkor a gyerekkori édenbe saját nagyapámként való visszatalálásom is. Őt se kérdeztem, hogy kötött ki Süttőn.
Arra kértem Tillai Tamást, a kötet tervezőjét, hogy bölény mindenképp szerepeljen a címoldalon, mintegy a gyengébbek kedvéért gesztussal leplezve le saját gyengeségemet: hogy semmit nem bírok a véletlenre, az olvasóra bízni. Az öregek otthona zsáner már az ő találmánya, láttam belőle, hogy elolvasta a kéziratot, és annyira nevettem, hogy észre sem vettem a képről, hogy montázs. Nem stimmel a méretarány. Ami nagyon pontos iróniával reflektál a kissé elsietett, önheroizáló gesztus, az elbölényesedés belső ellentmondásaira, leképezve a verseimben használt eljárást.
A cím után következő mottó-cunamiban aztán minden a helyére kerül,
háromszor is elmagyarázom a térképet, amit az olvasóim kezébe nyomok, nehogy annyira elvesszenek a versekben, hogy olyan is eszükbe jusson, amire én nem gondoltam. Remélem, a KULTer közönsége nem igényli, hogy olyan mondatok után, mint az előző, kitegyem a szmájlit. De azzal, hogy – biztos, ami biztos – szavakba öntöttem ezt a reményt, voltaképp a kételyeimet fejeztem ki. Elnézést attól, aki már gyerekkorában is beszélt angolul, vagy csak tudta, hogy bájszonnak ejtik.
KULTer.hu: Legújabb verseid hangvétele és témái meglephetik azokat, akik a korábbi köteteidet is ismerik. A Bizony versei könnyedek, humorosak, témaként pedig a vidéki élet és a kertészkedés is megjelenik, amellett persze, hogy nehéz érzésekről egyaránt írsz. Beavatnál minket, mi vezetett ehhez az elmozduláshoz, ami akár az előző kötetedhez képest is érzékelhető?
Az én kedvenc viccemnek az a poénja: – Nagyon fáj? – Csak ha nevetek. A Kukorellyének: – Ez most vicc vagy komoly? – Komoly. – Az jó, mert viccnek kicsit durva lenne. Ennek a két csattanónak a metszéspontjába pozicionálnám a könyv humorát. Abban bízom, hogy visszavetíti árnyékát, ha egyáltalán lesz árnyéka, a korábbi köteteimre is. Lehet egy vers témája tragikus, miközben a mikroszinten megképződő sokértelműség-felkínált félreérthetőség mégis a humor megbocsájtó-feloldozó gyöngyházfényébe vonja.
Engem már maga az a túledukált balfaszság is szórakoztat, amivel a bokraimhoz vagy a szövegeimhez nyúlok.
Csinálsz egy trükköt, és azon röhögsz, hogy senki sem fogja észrevenni.
KULTer.hu: Kötetedben visszatérő téma a vidéki élet, az ahhoz kötődő (ügyetlen) kertészkedés. Mit ad számodra a nagymarosi-kismarosi élet?
Az ügyetlenség élményét. A kiügyesedését. A kombinált fogóval való vias- és férfiaskodást. Bebaszni anélkül, hogy hülyét csinálnék magamból, mivel egyedül. Elmélyülést és elkényelmesedést. Olyan tapasztalatokat, amiknek még van íze, mert földben termettek és a Nap sütötte őket. Nyúlfarknyi előnyt a posztapokalipszisben.
KULTer.hu: Pályád során volt egy tizenöt évig tartó kihagyás, amikor nem jelent meg új köteted. A mostani verseid gyakran tematizálják az alkotás folyamatát, az alkotási vágyat, az íráshoz kapcsolódó nehézségek okozta frusztrációt, amit sokszor az alkohol fogyasztása old. Néhány műved éppen azt tárgyalja, hogy milyen nehéz írni, vagy arról a zaklatottságról szól, ami a verseid elvesztéséhez köthető, gondolok itt Az újraírás akadályai című költeményedre. Hosszú évekre elhallgattál, így szinte adja magát a kérdés, hogy mi az, ami motivál, ami arra késztet, hogy írj? Hogyan néz ki esetedben az alkotás folyamata?
Egyszer régen nagyon megsértettem egy felvételire készülő barátomat, amikor azt kérdeztem tőle: filmeket akar rendezni, vagy azt szeretné, hogy filmrendezőnek nevezhesse magát. Ezt a kérdést a saját tevékenységemmel kapcsolatban is mindegyre felvetem. Nem evidens a válaszom, talán ezért is vannak problémáim azzal, hogy elkezdjek írni. Nekiüljek. Ezért vagyok ennyire hálás az interjúhelyzeteknek, ahol legalább a kérdést nem nekem kell föltennem.
KULTer.hu: Az utolsó alanyi költők egyike vagy, erre többször utalsz a verseidben. Költeményeid nagyon személyesek, akkor is, ha éppen nem egyszerű témákról írsz, mint például az alkoholfogyasztás, vagy amikor jelenetezed, hogy tévesen hajléktalannak néztek. Műveid olvasása közben nehéz elvonatkoztatni a „költő halott” elvtől. A Nagyarányú levelezés című versedben még egy olyan sor is szerepel, hogy „Kevesen maradtunk, / akik még mernek E/1-ben.” Mit gondolsz, miért szükséges bátorság az alanyi költészethez? Mi késztetett arra, hogy ezt a beszédmódot válaszd?
Nemnemnem, maga ez az utolsó alanyi bölénykedés a vicc tárgya, attól még, hogy nem csöngetek az olvasónak minden percben, hogy ezt most nem gondolom komolyan, mondhatok olyan dolgokat, amikről reményeim szerint majd azt gondolja: ezt nem mondhatja komolyan. Eleve mi az, hogy „mernek”. Ennio Morricone-paródia. A költészettel való foglalkozásra részben éppen ez késztet, és ahogy érzékelem, sok más korombeli pályatársamat is: rámutatni arra, hogyan működik a költészet-ipar. Leltárt készíteni a fegyverletételről.
KULTer.hu: A Bizony című köteted olvasása során többször érezhetjük úgy, mintha elsősorban magadnak írnál, mintha egyáltalán nem foglalkoznál azzal, más mit gondol majd a verseidről.
Ó dehogynem, imponálni akarás, versenyszellem, imposztorkodás épp hogy nem idegen tőlem. A saját kikerekedettségemen való felülkerekedés.
Én beszélek, a másik meg hallgat, mutass ennél agresszívabb udvarlást. Ahhoz, hogy megszerezd valaki figyelmét, meg kell lepned.
Ahhoz meg olyat kell mondani. A mondat igazságtartalma másodlagos.
KULTer.hu: Néhány versedben azonban pont a nehéz, megosztó témákat kezeled humorral, könnyedséggel, közben mégis görbe tükröt mutatsz a társadalomnak. Gondolok itt elsősorban a három szatírádra, amelyekben reagálsz a jelenünket nagyban meghatározó társadalmi problémákra. Az Aki a lehetőséget is látja című versedben a koronavírus-járvány alatt átélt mindennapokról írsz, a Beakasztani középpontjában az emberi gyarlóság, a környezetszennyezés, a kapzsiság áll, a Poliamoria pedig – ahogy a címe is jelzi – a többszerelműségről szól. Miért éppen ezekről a témákról írtál szatírát?
Kettő ezek közül felkérésre született, nagyon szeretem a felkéréseket, hiszen egyértelmű versenyhelyzetet teremtenek, és felszabadítanak a témád megválasztásának felelőssége alól.
Próbálkoztam penzumszerűen olyannal is, hogy felkérem magam.
Mit írtam volna az Alibinek abba a számába, amelyikbe nem kértek tőlem szöveget. Azzal, hogy Három szatíra címmel egymás mellé rendeztem ezt a három, bulvárízű problémát körbejáró verset, Kosztolányi Számadás című, szintén 48 éves korában írt kötete felé kacsintottam egyet, abban van egy ilyen vers. Közbeékelt bónusz track.
KULTer.hu: Költészetedben meghatározó József Attila lírája, ebben a kötetedben is többször utalsz rá, a három szatírában pedig tartod a párhuzamot verseinek poétikai módszereivel és hangulateffektusaival. Mit jelent számodra a költészete, amiért ilyen nagy hatást gyakorol rád?
„Azt hiszem, hogy a huszonegyedik században már József Attilát is lehet használni” – írja az adysta Kemény István az Állástalan táncosban, amihez csak annyit tennék hozzá: hála az egyik legnagyobb József Attila-olvasó, Petri György leszámolási törekvéseinek. Azt hiszem, most sikerült egy mondatban felsorolnom költői szocializációm összes apafiguráját. Elég standard lista, de mit van mit tenni. Tizenévesen azzal jeleztem egy ilyen kérdésre, hogy mekkora pró vagyok, hogy József Attila helyett mondtam valaki mást, annyira egyértelmű minden outsider szerint/számára is, hogy ő a legjobb.
KULTer.hu: Vannak terveid a költői pályádat tekintve, készülsz újabb kötet megírására, vagy inkább spontán szeretnél alkotni? Miként van most jelen a költészet az életedben?
Mostanában pont sokat olvastam, már csak ezért is hálás lehetek annak, hogy verseket írok, különben nem olvasnék ennyi költészetet. Csak Zoltán nevű kortárs költőből kijönne egy kurvajó nemzeti tizenegy. Úgyhogy innen is arra biztatnék minden kedves olvasót, hogy olvasson többet, és írjon nálam jobbat, ha tud.
A fotókat Mesés Dóra készítette.
