Kevés olyan nagyszabású történelmi tabló készül, mint a filmezés világának báját és mocskát egyszerre tematizáló Babylon: a bő háromórás, vizuális ingerekben gazdag őrület olyan korszaknak állít emléket, melyet nem ismételnénk meg, de pár napra újra elmerülnénk benne. Damien Chazelle rendezése nagyvásznon szerzi meg számunkra a vágyott, kivételes élményt.
Egybeesések sorozatának lehetünk szemtanúi, ha az aktuális filmpremiereket böngésszük: gyakorlatilag egy hónapos intervallumon belül három olyan projekt kerül moziba, mely – így vagy úgy – a film ellenállhatatlan varázsáról szól: először Steven Spielberg önéletrajzi ihletésű, 1950-es években játszódó A Fabelman családja debütált, február végén Sam Mendes ’80-as évekbe helyezett romantikus drámája A fény birodalma érkezik, a hetekben pedig
Damien Chazelle Hollywood aranykorát (1920-30-as évek) feldolgozó grandiózus alkotása osztja meg a kritikusokat és a nézőket egyaránt.
Az, hogy éppen mostanában egymást érik a hasonló tematikájú filmek nem túl meglepő: a mozi (és ezzel részben a játékfilm mint forma) már a pandémia előtt is lassú recesszió állapotában volt, ám a 2020-ban kezdődő világjárvány még inkább felgyorsította a riasztó tendenciát. Ugyan 2021-hez képest 2022-ben már többen tértek vissza a moziba, azonban a 2019-es nézettségi adatokat nem, hogy elérni, de megközelíteni sem fogjuk a jövőben. Ilyen értelemben a mozi varázsát hangoztató filmekből az intézmény mágikusságán, az élmény megismételhetetlenségének aspektusán túl a leginkább a letűnt korok iránti nosztalgia olvasható ki.
Visszavágyás egy olyan világba, ahol a filmszínház legszebb napjait élte, hozzátartozott a hétköznapok sodrásához, és ahol a nagyvászon varázslata a legkülönbözőbb embereket hozta össze, szerelmeket lobbantott lángra, barátságokat szilárdított meg és családokat kapcsolt össze. Hasonló érzelmek fűzhetik Damien Chazelle-t is a mozihoz, hiszen
a Babylon minden képkockája a film iránt érzett hihetetlen alázatról tanúskodik,
miközben a borzalmas titkokat rejtegető sötét zugok megvilágításától sem retten vissza.
Ötödik filmje (Guy and Madeline on a Park Bench, Whiplash, Kaliforniai álom, Az első ember) három központi karaktert követ a bő háromórás játékidő során: a már befutott Jack Conradot (Brad Pitt), a nehéz körülményekből kitörő Nellie-t (Margot Robbie) és az eddig jobbára piszkos munkákat végző Manny-t (Diego Calva).
A három sors más-más alaphelyzetből indul, mégis ugyanazon irányba halad.
Conrad már otthonosan mozog Hollywood világában, Nellie percek alatt a semmiből ér fel a csúcsra – hiszen a sztárok nem azzá válnak, hanem vagy mindig is, vagy sosem voltak azok –, míg Manny lépésről-lépésre halad felfelé a ranglétrán, hogy onnan mindannyian a szakadék széléig (vagy egyenesen a szakadékba) csússzanak vissza.
A Babylon legfontosabb aspektusa egyértelműen a spektákulumhoz köthető: az első fél órában a kamera Wallach (Jeff Garlin) semmi közepén álló villájában pásztázik végig az izzadságtól és egyéb testnedvektől tocsogó, alkoholban és kokainban gázoló, orgiázó tömegen.
A szekvencia szinte zavaróan túltelített, a néző azt sem tudja igazán, hová nézzen,
és tulajdonképpen ideje sincs arra, hogy felfogja a látottakat: akárcsak a szereplők, sodródik az árral, nem találja a helyét az eszeveszett tébolyban, de a tudatmódosító szerek beszedése után mindez nem is fontos. Az expresszív képi világ és a káosz később sem áll meg, a Babylon gyakorlatilag 188 percen keresztül a roaring twenties (viharos ’20-as évek) sűrű kivonatát szabadítja rá nézőjére a szabadtéri forgatástól a némafilm-hangosfilm átmenetén át újabb és újabb vad partikig, hogy végül a pincében, az emberi minőség legalacsonyabb szintjén az addig is explicit tartalom új fordulatszámon zökkentse ki a gyanútlan befogadót.
Ez persze nem jelenti azt, hogy Chazelle filmje kizárólag az atmoszférát építgeti. A fékevesztett őrületben néha megáll a narratíva, hogy az illékony mozzanatok mellett valós, emberi drámák bukjanak a felszínre (pl. Nellie gyerekkora), ám ezek is csak időről-időre kitűzött zászlók – legyen az sérülés, személyes sérelem, halál – a showműsor, a gépezet nem állhat le, mely a szó szoros és átvitt értelmében darálja be az ember testét és lelkét egyaránt.
Horizontálisan a Babylon kezdeti dekadenciáját fokozatosan váltja fel a későbbi prüdéria
(Nellie-nek meg kell tanulnia illedelmesen viselkedni, más akcentussal beszélni, hogy legyen esélye a visszatérésre), míg vertikálisan az elképesztő magasságokból – melynek tetőpontját egy dombon, a lemenő nap fényénél elcsattant csóknál érjük el – szállunk alá az embertelen szórakozás feneketlen pöcegödrébe.
A mind képileg, mind a cselekmény szintjén értelmezhető rétegek sokaságán keresztül bomlik ki mindaz, amit a korban méltán szeretünk, illetve mindaz, amit eddig is tudtunk, de nem akartunk vele szembesülni. A jelenség a tavirózsára hasonlít:
a visszataszító mocsár félelmetes mélységéből (filmforgatás, színészek, alkotók életvitele stb.) csodálatos virágok formálódnak (kész filmek).
A körülmények mocskosak, a módszerek inhumánusak, emberi lelkeket és életeket nyelnek el, ám a másik oldalon nézők millióit lenyűgöző, filmtörténeti jelentőségű mozik születnek. Chazelle kettős szerkesztése következetesen vezeti végéig nézőjét az elsőre hosszúnak tűnő történeten, egészen a kissé hektikus, feleslegesen túlmagyarázott, didaktikus zárásig, hogy a befejezőmontázsban felvillantsa a mozi történetét meghatározó filmeket Muybridge mozgó lovaitól az Avatar CGI világában röpködő na’vikig.
Mindezek mellett a Babylon erősen tematizálja a korból adódó kérdéseket is. Főleg Jack szálában merül fel a film kulturális helyiértéke (sokan alacsony kultúraként hivatkoztak rá), külön szegmenst kap a kezdetleges hangosfilm (bő 10 percen keresztül nézhetjük, ahogy próbálnak egy rövid jelenetet felvenni), megidéz (és parodizál) klasszikusokat (Ének az esőben), illetve az afro-amerikaiak szerepét és helyzetét a Curtis Mosby által inspirált Sidney Palmer (Jovan Adepo) karakterével bontja ki. A Babylon – ahogy az egy ilyen hosszúságú filmtől elvárható –
Chazelle végtelenül komplex, tudatosan átgondolt, monumentális eposza, ami tényleg a nagyvásznon él igazán,
hiszen mind zeneileg (az Oscarra jelölt soundtracket Justin Hurwitz jegyzi), mind képileg erre tervezték, így egy laptop kép- és hangtechnikájával olyanná válik, mint a film elején lévő partira szállított elefánt a lovaknak kitalált teherautóban: elfért éppen abban is, de igazán élni nem tud benne.
Meglehetősen furcsa, hogy minden erénye és érdeme ellenére a Babylon-t kisebb kategóriákban is alig jelölték (a zene mellett a kosztümöt és a díszletet honorálták), már csak azért is, mert ha mint film, nem is ütötte meg a mércét az Akadémia szemében, a benne lévő alakítások – akár ha Brad Pittre vagy Margot Robbie-ra gondolunk – kétségkívül elismerést érdemelnének.
Egy biztos, akár megvetjük, akár szeretjük Chazelle új filmjét, erős érzelmeket vált ki belőlünk,
mellyel a rendező elérte a kívánt hatást: diskurzust indított a korszakhoz köthető, megosztó kérdésekről, melyek részben még ma is meghatározzák az álomgyár működését.
Babylon, 2022. Írta és rendezte: Damien Chazelle. Szereplők: Brad Pitt, Margot Robbie, Diego Calva, Jovan Adepo, Li Jun Li, Jean Smart, Tobey Maguire, Olivia Hamilton. Forgalmazza: UIP-Duna Film
A Babylon a Magyar Filmadatbázison.
