Z generációs szorongásélmény plasztikus ábrázolása? A modern házasság/párkapcsolat degeneratív (realista?) reprezentációja? Vagy túlságosan szkeptikusan állunk a magyar valósághoz, és olyan elvárásokat támasztunk a saját (nem NFI-s) filmjeink felé, amelyek eliminálják a puszta élvezet és elfogadás lehetőségét? A Sünvadászat minden tekintetben szemet szúró alkotás.
A 13 év kihagyás után újra megrendezett Magyar Filmszemlén került sor Schwechtje Mihály második játékfilmjének bemutatójára. A Remélem legközelebb sikerül meghalnod 🙂 rendezője most is egy fiatal lányt emel a történet középpontjába. Bogi (Mari Dorottya) a Zeneakadémia klasszikus énektagozatára jár, ígéretes tehetség, aki szabadidejében az unokatestvérének gyerekeire vigyáz. Az első látásra szimplának tűnő történet komoly lélektani dilemmákat feszeget, amely
a narratíva suspense-jellege mellett egy sürgető moralitásbeli dinamikával is kiegészül.
A film központi témája az elhallgatásból adódó szorongás. Bogi a vizsganapját felváltva az egyetemen és a gyerekekkel tölti, ám az általános izgulást felülírja egy baleset. Az óvodáskorú Vili lenyel egy hűtőmágnest. Bogi azonban nem biztos abban, hogy egy vagy két mágnest nyelt le a kisfiú – utóbbi ugyanis súlyos következményekkel járhat a bélrendszer működését tekintve. Bogi bizonytalan-kétségbeesett módon próbálja a maga eléggé korlátozott lehetőségeivel megoldani a problémát úgy, hogy senkinek se essen bántódása. Tüneteket keres a kisfiún, nem meri elaltatni, beviszi séta helyett az orvosi ügyeletre. A legfőbb probléma abból ered, hogy nem szól a gyerek anyjának.
A film e tekintetben pengeélen táncol, hiszen egy kedves, jámbor protagonista tesz érthetetlen, illogikus dolgokat a szimpla igazmondás helyett. A másik véglet a házaspár, Zita (Jakab Juli) és Tamás (Polgár Csaba): „nyíltan”, szemrebbenés nélkül hazudnak egymásnak, a gyerekeiknek, saját maguknak is, nem kreálnak ebből morális dilemmát úgy, mint Bogi. Látjuk, hogy tönkremegy a kapcsolatuk, sőt, egy-egy gyerekszájból hangzó mondat esetén válik evidenssé, hogy a két óvodás fizeti majd a legnagyobb árat – de vajon miben különbözik a hazugság és a hallgatás? Bogi jobb ember attól, hogy konzisztensen feszíti őt a bűntudat?
Valójában a gyerekek szempontjából az eredmény ugyanaz: a felnőttek megtévesztik őket, és magukra maradnak.
A tudatlannak vélt gyerekekről azonban mindig kiderül, hogy minden receptorukkal rögzítik a valóságot, és általában (az első benyomásoknak köszönhetően) elképesztően pontosan. Még nincs kialakult képük jóról-rosszról, etikáról, erkölcsről. A kislány látja a hazugságot, és felnőve vagy hazuggá válik, mint a szülei, vagy hallgatni fog, pusztán félelemből és tanácstalanságból, akárcsak Bogi. Szomorú, hogyan építjük fel gyermekeinkben, egymásban a gátakat, képtelenné tesszük magunkat az (ön)kifejezésre, az (ön)védelemre. Elvész a személyiség a kétely és a félelem mögött, és az identitás részévé válik a szorongás. A kislány tud, figyel és ért, és az ő igazát, valóságát kétségbe vonva elérik majd, hogy felnőttként a saját életéről és igazáról ne tudjon semmit.
Ez történik Bogival is. Az a fajta görcsös, egész testet megbéklyózó, teljes lelket lázasan bénító szorongás, amely áthatja őt, sokunk sajátja. Elképesztő, hogy felnőtt emberként mennyire gyerekes viselkedést produkál, pusztán ebből a görcsös megfelelési kényszerből. Önellentmondásos, valóban, de aki alkatilag valaha is hasonlított Bogira, az pontosan rezonál ezzel a paradox helyzettel.
Gyerekként, ha megtévesztő magyarázatokat kapunk, vagy a saját személyiségünk/létjogosultságunk sérül
valamilyen szinten (a csenddel veréstől kezdve a magára hagyottságig terjed a spektrum), akkor ezek eredményeképpen rossz, maladaptív sémák alakulnak ki bennünk. A szüzsé óvatosan villantja fel Bogi múltbéli (és jelenbéli) szitualizáltságát, úgyhogy nem kell feltétlenül pszichológusnak lennünk a puzzle összerakásához. Megjelenik a törtető nagypapa, aki a felszínen az egyetemista lány érdekeit nézi, valójában azonban predesztinálja egy karrierre, amelyért mindent fel kellene áldoznia, és az egyébiránt kifogástalan és dicséretes életvitelét még ideálisabbra csiszolnia. Ilyen környezetben, mentalitásban nevelkedve a hiba vagy akár a megszólalás lehetősége elképzelhetetlennek tűnik.
A gyerekélettel való hazárdírozás megbocsáthatatlan, a felelősségvállalásra való képtelenség szintúgy infantilis, ám mivel az egész napot Bogival töltjük, a filmnézői pozícióból adódóan muszáj ráfixálódnunk a karakterére, így akik nem fogékonyak a szorongó karakterek minimálgesztusainak interpretációjára, vagy vegytiszta elutasítással tekintenek a lányra, még azokban is megszülethet a felismerés: Bogi nem bír ágenciával.
Ebben a megkötöttségben csak olyan tetteket hajthat végre, amelyek önmaga viszonylatában hatnak, a körötte lévő világra nem.
Ezért nyel le ő maga is két mágnest. Nemcsak a kisfiú és a szótlanság miatti bűntudatból, hanem mert majd’ belehal a próbálkozásba, hogy a belékódolt túlélési mechanizmust (azaz a hallgatást) legyűrje.
Az éneklés Bogi egyetlen megnyilvánulási formája, lehetősége. Narratív keretként is funkcionál, ám ami még ennél is jelentékenyebb, az magában az előadásmódban érhető tetten. A főhős a nyitány énekszólójában a legfelszabadultabb, a nehezebb, szokatlanabb dallambéli ugrásokat koncentrált, laza torokkal énekli.
Ez egyrészt szépen ellentételezi a játékidőn végignyúló torokszorítást,
ahogy féltjük a kis Vilit és a bűntudatba plátói-pszichés módon belebetegedő Bogit, másrészt az énektanárnő révén felhívja a figyelmünket a testbeszéd távolságtartására. Miközben Bogi hangja szárnyal, az arca, teste szobormerev. Éneklés során a test is megmozdul, mennie kell a dallal, ám a lány nem bírja megnyitni magát. Mintha Bogi egyetlen nyelve az ének lenne, viszont még ebben is korlátozza magát. A testbeszéd nélkülözésének megalapozása/evidenciája a film során kiterjed a verbális kommunikáció hiányára is, mindez pedig a konkrét némaságba torkollik.
Az énektanárnő (Fullajtár Andrea) szerepe kulcsfontosságú. Bár ő van legkevésbé tisztában Bogi életének körülményeivel, mégis benne egyesül az a fajta józan gondolkodás és érzelmi intelligencia, amely révén ő válik az egyetlen kompetens személlyé Bogi önpusztító személyiségének megértésében. Felismeri a lány lehatároltságának komplexitását, és nem igazságtalanul szurkálódik, ahogy Tamás a mágnesügy kipattanásakor. Épp rálátása és objektivitása révén fáj annyira a felismerés:
ebben a stádiumban szakemberhez kell fordulnia, hiszen nem zárkózhat be mindig magába, sünként védve kis lelkét a külvilágtól,
az érintkezésektől. A film viszont ezeket a makrohelyzeteket magyarázat nélkül bontja ki, így nemcsak a filmnézőkben, de magukban a szereplőkben is más-más interpretáció alakulhat ki. A tanárnő szakszerűségét Bogi értelmezheti passzív agresszióként is, ahogy Bogi egész napos tortúrája is vehető önzésnek. Szurdi Panni forgatókönyvíróval együtt Schwechtje remekül rátapint ezekre a rizikós, sistergő helyzetekre.
A sünvadászat egyszerre sorolható a jelentéktelenség, a meg nem hallgatás jelentéstartományába, hiszen a kislány egész nap ezt kéri az anyjától, eredménytelenül. Mindemellett a hazugságszámlálás metaforája is. Tamás megígéri a kislánynak, ha száz titkot (értsd: hazugságot) elhallgatnak anya elől, akkor kap egy sündisznót. Kristálytiszta képlet: a kis Lujzit némaságra nevelik, épp olyanná, mint Bogi.
Bogi sündisznóval való explicit azonosítása kissé szájbarágós, ám a filmcím megalapozása érdekében szükséges.
Talán egy fokkal stílszerűbb lett volna, ha a sünvadászat tematikáját a sündisznó-dilemmával hozzák összefüggésbe, ám se a házaspár krízisstádiuma, se Bogi fojtott karaktere nem tenné ezt lehetővé. Mindez nem is szükséges. A film tétje az önismeret, az empátiára való nevelés és a tudatos, nyílt kommunikáció ötvözete. A Január 2. és az Egy nap ugyanezen huszonnégy órás intervallumban már vázolták a kérdés társadalmi-politikai vetületét. Schwechtje ezeket elengedi, és a számára izgalmasabb behaviorizmusra összpontosít.
A szorongásélményt a nézőre is kiterjesztő mágnesevés mesterien olvasztja össze a hitchcocki suspense-t a magyar kisrealista-lélektani drámával, mindemellett a Nyelés hátborzongató motívumát és egyfajta posztmodern esztétikának tetsző, mondhatni lynchi weird-vonalat is beemel (idegen test a szervezetben, ráadásul mekkora!). Egy olyan helyzetet kapunk, amit egyesek vállrándítással elintéznek, másoknak viszont gyomorgörcsös pánikot okoz.
Az, hogy Bogi jobban aggódik a gyerekekért, mint a szülők, nem a mágnesevés vonatkozásában válik nyilvánvalóvá
(hiszen Bogi nem tudatta ezt Zitával), hanem a zárlatban. A veszekedésbe torkolló önigazolás közepette a szülők észre sem veszik, hogy a kislányuk kiszökik a lakásból. A forgatókönyv okosan játszik a figyelemvezetéssel, már amennyire egy ilyen puritán cselekmény ezt engedi. A szüzsén végigvonuló feszültségforrás a mágnes, míg maga a sünvadászat, azaz a gyerek kisurranása számunkra is észrevétlen marad. A film nem lövi el kétszer a suspense technikáját, mindemellett így a nézőket is könnyedén, látens módon átcsúsztatja a karakterekkel azonos pozíciókba.
A játékidő nagy részében ugyanis Bogit követjük, az ő perspektívájába kényszerülünk, és ha mi magunk szólnánk is Zitának, amire tucatnyi alkalom kínálkozik a nap során, nem tehetjük meg, hiszen a nézői pozíció passzivál, némaságra kárhoztat bennünket. A nap végén viszont, mikor mindnyájan fellélegzünk, hogy Bogi képes volt túllépni a korlátain, és még ha későn is, de helyesen járt el (elvégre ezt a magatartást várjuk el egy kedves, értelmes fiatal lánytól, ráadásul rendes fejmosást is kap Tamástól),
a film által a nézőre osztott szerep átcsúszik a Bogival való kötelező azonosulásról a szülők perspektívájára.
Ugyanúgy meglepődünk, akárcsak a szülők, hogy mit keres kinn a lányuk késő éjjel, aki ráadásul úgy hagyja el a lakást, hogy mindannyian rálátnak az ajtóra. A felnőttek annyira a saját problémáikra koncentrálnak, hogy a legfontosabbról feledkeznek meg, a gyerekekről. És mi is így járunk, annyira az igazságot követeljük, hogy a nagy bűnhődésben-dúskálásban számunkra is a házaspár és Bogi viszonya/konfliktusa válik jelentőssé. A gyerekek mintha csak lenyomatai, kiváltói lennének Bogi felnövéstörténetének, illetve az önérvényesítés által destruktívvá váló modern házasság reprezentációjának.
Mari Dorottya a színészi kelléktárának kis részét használhatta fel, azt viszont annál hatásosabban tette. A fojtott aggodalom leplezve van az arcára írva, amelyet így lehet nyugalomként is dekódolni (így tesz Zita és a környezetében lévők). A gyerekfelvigyázásból és a szólista karrier beindításának szorgalmazásából adódó elvárások maguk alá temetik őt, és robbanás helyett a másik véglet következik be, konkrétan megnémul. Hogy ez aztán szimulációba csap át a bulijelenetben, nem érvényteleníti, hanem alátámasztja a helyzet súlyát.
Bogi rájön, hogy a direkt némaság ad neki némi haladékot,
mintha rajta kívülálló okok miatt nem lenne képes a tökéletességre. A természet cserben hagyta őt, ergo nem ő hagyja cserben Vilit, a nagyapját és barátját, akik odautaztak a vizsgára, sem a tanárnőt és végső soron saját magát sem.
Jakab Juli révén Zita személyisége pont annyira hepciáskodó és egocentrikus, ami még tűréshatáron belül marad – pláne, hogy a férjjel való kommunikáció során lefejtődik ez a kemény feminista burok, és némileg láthatóvá válik, hogy azért az ő tarsolyában is meglapulnak bázisérzelmek. Polgár Csaba ügyesebben oldotta meg Tamás karakterét. Schwechtjével nem ez az első közös projektjük, az Örökség című darabban is bőrhorzsoló
Polgár alakítása lenyűgöző természetességgel hozza a realista filmek reszelős férfikaraktereit.
Igaz, neki kevesebb játékidő jut, tehát kisebb az esélye, hogy elkopjon ez az érces-kiállhatatlan attitűd. A gyerekszereplők pedig egyszerűen tüneményesek. A rendező saját gyermekeire bízta az elhidegülő házaspár csemetéinek szerepét, akik láthatóan otthonosan mozognak a forgatás közegében, ami remélhetőleg valódi komfortérzetüket tükrözi.
A Sünvadászat a mindennapok nem mindennapi történéseit finoman és élelmesen hangolja össze az eltérő karakterek összeütköztetésével. Nem didaktikus, nem törekszik egy abszolút igazság kinyilatkoztatására.
A néző empátiáját, érzékenységét teszteli-trenírozza, amely már önmagában is embert próbáló vállalkozás.
Schwechtje ezt ügyesen lépi meg, és a néző megítélésére meri bízni a történetét. Reméljük, a továbbiakban is megőrzi ezt a sallangmentességet.
Sünvadászat, 2025. Rendezte: Schwechtje Mihály. Írta: Schwechtje Mihály, Szurdi Panni. Szereplők: Mari Dorottya, Polgár Csaba, Jakab Juli, Fullajtár Andrea, Ferenczi Gábor. Forgalmazza: Mozinet
A Sünvadászat a Magyar Filmadatbázison.
