A koncertszezon elmaradt, a zeneipar válságba került, ugyanakkor – nem kis részben a zenészeket is a négy fal közé szorító karantén következtében – a korábbi éveknél is nagyobb számban születtek jó lemezek idén. Ezekből válogattuk ki a kedvenceinket.
+1. Denzel Curry & Kenny Beats – UNLOCKED
Mindössze tizenhét percig tart a huszonéves rappernemzedék ígéretes tehetsége és az innovatív beatjeivel egyre kapósabb producer közös produkciója, és még a dalcímek is azt sugallják, mintha ez valami félkész, sebtében-hevenyészve, két „rendes” lemez között összedobott cucc lenne. De egy dolog levezetni a fáradt gőzt és közösen jammelni-freestyle-ozni egyet, és megint más olyan irtózatos energiákat beleadni, mintha most vagy soha törhetnének fel a világ csúcsára. Kenny Beats nem színez vonalon kívül, Denzel Curry meg nem szarozik – egyenes vonalú egyenletes mozgás, régimódi keresetlenséggel. Tökös és kész. (Huszár András)
10. Taylor Swift – Folklore / Evermore
Az év egyik legnagyobb meglepetését Taylor Swift hozta, aki azon túlmenően, hogy rekordokat döntögetett a július végi albummegjelenés után (például a Spotify-on csak az első nap több mint nyolcvanmillióan hallgatták a lemezt, ekkora elérésre ilyen rövid idő alatt ezelőtt egyetlen női szólóelőadó sem volt képes), egyúttal megszólalásának skáláját is kitágította. A popos alap persze megmaradt, de érzékenyebb, visszafogottabb dalok kaptak helyet az előzetes felvezetés nélkül kihozott Folklore-on és az Evermore-on. Az alternatív közeg felé célozva a lemezek közreműködői között ott találjuk a komplett Bon Iver és a The National zenekart, a produceri munkálatokat pedig Aaron Dessner (The National) és Jack Antonoff (Fun) végezték.
A végeredmény két, az eddigi életműhöz képest szokatlanul befelé forduló és összetett album lett, melyek néhány kritikust egyenesen arra vezettek, hogy az indie folk és az alternatív rock címkéit aggassák az énekesnőre. Holott valójában ezek lassan, de ügyesen építkező poplemezek, amik nem félnek a lírai kibontakozás jegyében stílusokat vegyíteni úgy, hogy 2020 egyik legjobb és legkelendőbb zenei produkciói legyenek. (Drávucz Zsolt)
9. Run The Jewels – RTJ4
Killer Mike és El-P duója immár hét éve szállítja megbízhatóan a vagány, pofátlanul húzós raplemezeket, negyedik albumukon sem húznak semmi váratlant: „csak” a tőlük megszokott szellemes hetvenkedést, pompás cimbora-összjátékot, minden cicomától mentes boombap-alapokat, amik a földbe vagy táncparkettbe dögönyöznek. Na meg persze a szociális ügyekbe teli talppal beleállást, ahogy az el is várható egy, a Public Enemy és a NWA által kitaposott úton járó hiphop-csapattól. A negyedik sorlemez megint csak vintage 90-es évek, miközben a lehető legaktuálisabb is: sajnos nem kellett jóstehetség ahhoz, hogy politikai üzenete, dühe és szenvedélye 2020-ban, a tavaszi Black Lives Matter-tüntetések idején húsba vágóan érvényes legyen. (Huszár András)
8. Sufjan Stevens – The Ascension
Sufjan Stevens új albuma elegánsan lovagolt be az őszi lemezdömpingbe, és azzal a lendülettel el is lopta a show-t a kozmikus magasságokra törő szintipopjával és gépiesen kattogó ritmusaival. A The Ascension az a lemez, amin beérett a dalszerző elektronikus zenei fordulata, amellyel a gitárt dobgépekre cserélte. Pontosan működő, aprólékosan kikísérletezett hangzásvilága néha tonnás súlyként hat a dalokban, de a nyomasztó hangulat szerencsére nem öli meg a befogadói élményt, és bár az album első nekifutásra célba ér, kifejezetten kívánja az újrahallgatást. Ami ajánlott, hiszen bőven rejt audiofil ínyencségeket az anyag, amikben többször is érdekes lehet elveszni. (Drávucz Zsolt)
7. Moses Sumney – græ
A 29 éves kaliforniai énekes-dalszerző-gitáros 2017-es konceptlemezéhez, az Aromanticismhez képest még grandiózusabb távlatokat nyitott maga előtt, teljesen elsöpörve mindennemű műfaji-stiláris korlátot. Artpop? Neosoul? R&B? Hagyjuk is, definiálhatatlan, lenyűgöző ívű utazás a hangszínek és hangulatok között. Mekkora például az In Bloom nagyzenekaros, már-már blue eyed soulba hajló, álmodozó krúnerkedéséből átkanyarodni a Virile hárfával indító, varacskosra tört grunge-operaáriájába? Sumney kifejező és érzelemgazdag, széles terjedelmű, mély veremből tiszta falsettóig szárnyaló hangja pedig úgy kalauzol át ezen az ismeretlennek ható, szüntelenül meglepő terepen, mint Vergilius Dantét a túlvilágon. (Huszár András)
6. King Gizzard & Lizard Wizard – K.G.
A pszichedelikus rock sztahanovistái 2017-ben öt lemezt hoztak ki (egy jót és négy zseniálisat), ehhez képest az idei termésük, amely a lemondott turnék miatti szabadidejükben született, igen szerény: három koncertlemez és egy koncertfilm mellé „csupán” egy nagylemez dukált, és az sem újította meg a rockzenét. Márpedig a Tame Impala vezette ausztrál rockforradalom pionírjaitól ez a minimum, amit elvár a fanatikus rajongótábor, amelyik kissé fanyalogva fogadta a már címében is összegző szándékú K.G.-t. A King Gizzard arról híres, hogy mindegyik albumán más műfajt próbál ki és formál a maga képére jazztől a westernen át az acid rockig, ehhez képest a K.G. inkább a sikerlemezük, a török és afrikai népzenéből eredő mikrotonális hangolásokkal kísérletező Microtonal Flying Bananas folytatása – annak viszont pazar.
Olyan, mint egy kiadatlan besztoflemez, amire a zenekar az erősségét adó, élő jamek nélkül – hiszen a melbourne-i karanténban vették fel a lemezt – is remek dalokat írt, amelyek optimista nihilizmussal mutatják meg, milyen volt 2020. És azért egy izgalmas kísérlet is jutott a lemezre: az Instrasport zurnával játszott, bollywoodi diszkóhimnusza pont az a váratlan és zseniális blődség, amit csak a King Gizzard tud kitalálni. (Soós Tamás)
5. Idles – Ultra Mono
A brit prolizenék TGM-je, Joe Talbot és zenekara első két lemezével baloldalról fogalmazta újra a punkot. Náluk ez a mérges, macsó műfaj nem csupán a felgyülemlett feszkó kipörgetéséről, hanem a terápiáról, nemcsak a bomlasztásról, hanem az összekapaszkodásról is szól. Talbot dekadens kappanhangján, ordibálható punkhimnuszokban énekelte meg, hogy a mérgező maszkulinitás miatt nem látta az apját soha sírni, és milyen mély pokol volt ágyhoz kötött anyját, majd halva született lányát elgyászolni.
A szlogenszerűen liberális szövegei miatt még saját kollégái által is gyakran kritizált Idles a harmadik lemezére beintett a fanyalgóknak, és még jobban beleállt abba, amitől az Idles Idles lesz. Slágereknek ezen a lemezen nyoma sincs, de ehhez az évhez pont ez a brutálisan direkt, nyers ütve fúrás passzol, amiben az elfogadás, a Brexit és a feminizmus mellett Talbot a pogóetikettről is kifejti a véleményét. Nem könnyű hallgatnivaló az Ultra Mono, de Kenny Beats hiphop-producer (az a dobsound a The Loverben!, azok a Yeezus-áthallások a Groundsban!) gondoskodik róla, hogy mindig legyen mibe kapaszkodni a britek horzsoló lemezén. (Soós Tamás)
4. Bob Dylan – Rough and Rowdy Ways
A lassan nyolcvanéves zenészlegenda laza hetvenperces anyaga egy hosszú és tartalmas élet számvetése. Egy olyan művész tollából származnak ezek a dalok, aki pályatársait túlélve magányosan énekli meg mondandóját a világról, kevésbé édes nosztalgiával, mint inkább a nagy öregek kockázat nélküli őszinteségével. A megjelenést követően a legtöbben amolyan pavlovi reflexként piedesztálra emelték az anyagot, de szűk fél évvel a nagy felhajtás után is tanulságos leülni a Rough and Rowdy Ways mellé. Bob Dylan 39. nagylemezéhez érve a múltszázadból köztünk ragadt, rekedtes történetmesélővé érett, ezt a szerepet pedig dicséretesen teljesíti, sokadik alkalommal is maradandót alkotva az utókornak. (Drávucz Zsolt)
3. Phoebe Bridgers – Punisher
Listánk harmadik helyezettje, 2020 egyik legjobb albuma nem kevesebb, mint négy Grammy-jelölést hozott idén az énekes-dalszerzőnőnek, ennek ellenére itthon nem gerjesztett különösebb visszhangot júniusi megjelenése óta. Pedig az elismerések nem légből kapottak, a Punisher a frissülőben lévő indie folk új ékköve, amivel a műfaj talán megkapta az utolsó lökést ahhoz, hogy végleg meghaladja az előző évtized hagyatékaként hozzá kapcsolódó „egyszálgitáros” és „akusztikus” jelzőket. Phoebe Bridgers melankóliája és apokaliptikus hangulata sokdimenziós, de zenei és szövegvilága túlbonyolítás nélkül szól a hallgatóhoz, előrevetítve, hogy hiába siklik félre a világ és vele együtt mi is, még mindig érdemes reménykedni abban, hogy egyszer helyrerázódik minden. (Drávucz Zsolt)
2. HAIM – Women In Music Pt. III
A Los Angeles-i Haim-testvérek alkotta poptrió harmadik nagylemeze úgy ülte meg a túlfutó retróhullámot, ahogyan idén semmi és senki más. A jól bejáratott alaphangzást az eddigiekhez képest markánsabb megszólalással fűszerezte a lánycsapat, ennek részeként pedig a retropop és R&B vezérfonalai mellett némi kikacsintás is belefért a kortárs közeg felé. A végeredmény egy sokszínű és naprakész album lett, amivel a HAIM nemcsak jól hallhatóan új fejezetet nyitott a diszkográfiájában, de eddigi legjobb anyagát tette le az asztalra. (Drávucz Zsolt)
1. Fiona Apple – Fetch the Bolt Cutters
Elő a csapszegvágókkal! – hirdette meg önfelszabadítási programját Fiona Apple, aki az elképesztően játékos, tudatfolyamszerű szövegeit és spontán, az otthoni berendezésen eldobolt ritmusait most is olyan dal(lam)okba csomagolta, amelyek épp szabálytalanságukban tökéletesek. Az öt évig készült és a zenész Venice Beach-i otthonában felvett lemez Apple gyerekkori emlékeinek, depressziójának, férfiakhoz és nőkhöz fűződő bonyolult kapcsolatainak kollázsa, amelyben leveti érzelmi és mentális láncait. Eközben minden dalában tucatnyi zseniális ötletet villantó, önfeledt játékra hív, hogy felszabadultságával végre túllendüljön az őt gúzsba kötő traumákon.
Hol a saját hangját gospelkórussá sokszorozva, és még az Ének az esőben musical hurráoptimizmusát is kölcsönvéve ad hangot a szórakoztatóiparban megerőszakolt nőknek (For Her), hol a depressziójáról ír mindent legyűrő, zsigeri érzelemkitörést (Heavy Balloon), hol egy Judd Apatow-vígjátékhoz (40 és annyi) komponált, felhasználatlan betétdalban mond el valamit a nagy szerelmek végtelen magányáról (Cosmonauts). Tőről metszett remekmű a Fetch The Bolt Cutters, amely a 2020-as évtized toplistájának élére is jó eséllyel pályázik majd. (Soós Tamás)
+ 5 jó lemez, ami nem fért fel a listára: Chris Stapleton – Starting Over, Fleet Foxes – Shore, Theo Parrish – Wuddaji, Pain of Salvation – PANTHER, Dua Lipa – Future Nostalgia.
Hozzászólások
A hozzászólások le lettek zárva.