A román filmesek folytatják a Ceaușescu-korszak feldolgozását, újabban Alexandru Belc Metronomja mutatja be a kemény diktatúra időszakát egy, a Megáll az időre emlékeztető felnövéstörténet keretei között.
A magyarhoz hasonlóan a román film is a reneszánszát élte a kétezres években. A zseton és a betonnal, Cristi Puiu 2001-es road movie-jával indult újhullám egyrészt társadalmi, másrészt történelmi érzékenységével, sajátos minimalista stílusával és groteszk-szatirikus humorával hívta fel a nemzetközi figyelmet Románia azóta legendássá vált filmszerzőire. Puiu (a Lăzărescu úr halála is nagy klasszikusa), Corneliu Porumboiu (Forradalmárok) és Cristian Mungiu (4 hónap, 3 hét, 2 nap) generációját az új nemzedék is követte, még ha kisebb-nagyobb mértékben el is tértek az ő formanyelvüktől. Radu Jude (Bánom is én, ha elítél az utókor), Bogdan Mirică (Kutyák) vagy Paul Negoescu (Két sorsjegy) ugyanolyan fogékonyak a jelen társadalma és a kollektív emlékezet iránt, mint a román újhullám nagyjai. Ennek oka, hogy
akár nálunk Kádár János rezsimje, úgy Romániában a Ceaușescu iránti nosztalgia is élénk.
Holott – ahogy a társadalomkritikus román filmek is érzékeltetik – Ceaușescu és a Securitate, a politikai rendőrség emberéleteket tett tönkre, a jelen ifjúsága is nyögi a diktatúra bűneit. Erre reflektál Alexandru Belc is legújabb művében, a Metronomban.
A Metronom története 1972-ben játszódik. Ana az érettségire készül, közben szerelmes Sorinba, viszont a fiú menni akar, családjával az NSZK-ba fog disszidálni. Ezen jól össze is vesznek, majd egy baráti összejövetelen találkoznak, ahol Ana részéről újra fellángol a szerelem – hogy ismét nagy csalódás érje a lányt. Nincs sok ideje szomorkodni, mivel a szekusok megszállják a lakást, ahol a buli zajlik, minden fiatalt előállítanak azzal a váddal, hogy a Szabad Európa Rádiót hallgatták, illetve egy Romániát lejárató levelet akartak továbbítani a szerkesztőségének.
Ana tehát először szembesül vele, milyen országban is él valójában, valamint a politikai rendőrség egy kegyetlen döntés elé állítja őt.
A Metronom megvalósítását tekintve tipikus román film, azaz minimalista stílusban készült. Lassan csörgedezik előre a cselekmény, Alexandru Belc kerüli a nagy, drámai jeleneteket, a színészi játék is inkább eszköztelen, még ha az átlagnál ebben nagyobb hangsúlyt kapnak az érzelmi kitörések, ami a történet jellegéből is fakad. Belc nem alkalmaz iróniát, mint ahogy azt sok román filmes teszi,
szikár és távolságtartó, a maguk nyers valóságában, jellemzően statikus kamerával figyeli az eseményeket,
legyen szó a lakásban zajló buliról vagy egy szexjelenetről. Ismerős tehát a stílus, de jól működik, illik a kvázi felnőtté válási történethez, amely során az érettségi, a felnőttkor előtt álló fiatalok szembesülnek a rögvalósággal.
A film bevezető része kétségtelenül hosszabb a kelleténél, a kevesebb mint másfél órás játékidőből több mint fél órát emészt fel az expozíció, így viszonylag lassan és későn indul be a Metronom. Unalmassá mégsem válik, mert Alexandru Belc remek korabeli zenéket sorakoztat fel, a maguk trivialitásában is érdekesek a fiatalok párbeszédei, de vannak jelenetek, amelyekből nyugodt szívvel lehetett volna vágni.
Belc olykor a kelleténél hosszabban elidőz bizonyos történéseknél, ezzel mintegy sérül a Metronom minimalizmusa és szikársága.
A házibulin az Ana és Sorin között zajló szexjelenet első felénél még indokoltnak érezhetjük, hogy ilyen hosszan mutatja be a légyottot, hiszen ennek során kipattan a két fiatal közötti feszültség, viszont ezt követően, amikor Ana magára marad, túl sokáig figyeli őt a kamera a szobában, öltözködés közben, majd összekuporodva az ágyon. Kétségtelenül mindez segíti az érzelmi azonosulást, de lassítja a cselekményt és elveszi az értékes játékidőt a későbbi, izgalmasabb történésektől. Hasonló jellegű képsorból pedig még van néhány a Metronomban.
A rendőrség megjelenésétől kezdve viszont felpörög Belc műve, onnantól gyakorlatilag megszűnnek az üresjáratok, bár itt is van egy rövidebb rész, amely során a kamera elidőz a magára hagyott Anánál, de ez egyedülálló eset. Még a vontatott első fél órával együtt is
tökéletes íve van a Metronomnak, nagy hatású a sokk, a felismerés, amelyben a fiatalok részesülnek a cselekmény során.
Egy darabig, az első harminc percben nemcsak Gothár Péter kultikus filmje, a Megáll az idő juthat az eszünkbe, hanem a nyilvánvaló, korabeli kultúrára tett utalásokat leszámítva a jelen is. A Securitate felbukkanásáig
ez a történet akár a jelenben is játszódhatna,
hiszen a főszereplő fiatalok hasonló élményekben részesülnek és hasonló problémákkal néznek szembe, mint a mai tinédzserek. Részletkérdés, hogy beatzenére vagy elektronikus zenére buliznak, hogy Szabad Európa Rádiót hallgatnak vagy tiktokoznak. A reménytelen szerelem és a csalódás mindenkori élettapasztalat, ahogy az olyan trivialitások is, hogy a lányok szeretnek szép, divatos ruhákba öltözni, és egymás előtt felvágni.
A rendőrséggel együtt a néző filmélményébe is betör az 1970-es évekbeli román politikai valóság, a Ceaușescu-korszak áporodott bűze. Éles kontrasztba kerül a jelen és a múlt is, hiszen
a bulizó, szerelmes tinédzserek realitása kortalan, az viszont a diktatúra specialitása, hogy mindez nem lehet felhőtlen és szabad,
hiszen az államszocializmusban szigorúan szabályozzák, mit fogadhat be és mit mondhat az egyén akár még a privát szférájában is. Nyilvánvalóan cenzurális okai is vannak, hogy az 1982-ben készült Megáll az időben a hatvanas évek Kádár-korszaka sokkal szabadabbnak tűnik, mint a Ceaușescu-éra a Metronomban, de a két film összevetéséből kiviláglik a két rezsim közti különbség, a magyarok privilégiuma a környező országok társadalmaihoz képest.
A Megáll az időben a diktatúra nem tör be ilyen durván a hősök életébe. A fiatalok jól érzik magukat, nyugati zenéket hallgatnak, nyugati termékeket fogyasztanak, amelyeket persze nem a helyi közértből szereztek be, a kóla például ritkaságnak számít. Sőt, Pierre, a lázadó még azt is megússza, hogy randalírozik az iskolában és felesel az igazgatóval. Ugyanakkor Köves Dini, a főhős apafiguraként is funkcionáló, keresztény érzületű tanárát elbocsátják, valamint az
édesanyja új párja fejmosást tart a fiúnak a kocsmában arról, hogy ebben az országban nem szabad „pattogni”,
mert akkor az ember megüti a bokáját. Továbbá a film az 1956-os szabadságharc bukásával, Dini vér szerinti édesapjának a disszidálásával indul, tehát hangsúlyos, hogy a diktatúra és a megtorlás szétzilálta a családot, emiatt apátlanná, így perspektívátlanná vált a főhős, aki az utolsó, 1967-es epizódban már valóban egy szürke ember benyomását kelti, tehát megfogadta „pótapja” tanácsát.
A Metronomban sokkal erélyesebben avatkozik be a rendszer az egyén életébe. Míg a Megáll az idő világa inkább csak szürke, posványos életet kínál a főhősnek, addig
a Metronom hangsúlyozza, hogy Ana a rendszer markában van, amíg Romániában él,
ennek szorításában kell meghatároznia magát, identitását, sőt egzisztenciáját. Fabricius Gábor 2021-es filmje, az Eltörölni Frankot hasonlóan brutálisnak ábrázolja a punkkoncerteket megzavaró rendőrséget és a lázadó főhőst elmegyógyintézetbe záró Kádár-rezsimet, ahonnan menekülni kellene. Ebben és Alexandru Belc művében is előkerül a paternalizmus motívuma, azaz hogy a hatalom az alattvalót mintegy gyerekként kezeli, akit „meg kell nevelni”. A verés csak egy elrettentő lehetőség, amit az antagonistát, a Biriș nevű rendőrfőnököt ezúttal zseniális természetességgel alakító Vlad Ivanov karaktere kilátásba helyez. A kádári és ceaușescui államszocializmus ennél kifinomultabb eszközökkel „nevelt”. A beszervezés és a besúgás ördögien működőképes stratégia volt, hiszen egyrészt
a hatalom így információt kapott a többi „renitensről”, másrészt morális értelemben kompromittálta az egyént,
Bódy Gábor például nagy valószínűséggel ebbe az erkölcsi meghasonlásba halt bele (öngyilkos lett).
A Metronom a klausztrofób, nyomasztó rendőrségi jelenetekben szinte vasököllel zúzza be a burkot, amelyben Ana élt, illetve amelybe a néző is került az első fél órában, amikor még csak a felhőtlen bulizást és a mindenkori szerelmi konfliktusokat látta kibontakozni. A rendőrségi szekvenciát talán tudatosan, talán ösztönösen
a rendező úgy komponálta meg, mintha Ana Dante poklának bugyraiba süllyedne, egyre alább és alább.
A cselekmény előrehaladtával a főhősnővel együtt kerülünk le szűk folyosókon és lépcsőkön keresztül a látványát tekintve is fojtogató alagsorba, a rendőrfőnökhöz. Itt nincsenek ablakok, nincs menekvés, csak egy út vezet felfelé, azt pedig a rendőrök és a diktatúra törvényei szabályozzák. Pontosabban két kiút áll rendelkezésre: vagy a börtön, vagy a talán életre szóló, Anát örökre megbélyegző kollaboráció.
A Metronom ilyen frappáns és kegyetlen módon ábrázolja a rendszer reflektorfényébe került, kiszolgáltatott egyén helyzetének komplexitását. Ana inkább passzívan és naivan próbál ellenállni, de már pusztán az erőviszonyok sem neki kedveznek:
egy törékeny, a burokból alig kikerült lány áll szemben nagydarab, a kegyetlenkedéstől vissza nem riadó rendőrökkel,
akik feltétel nélkül kiszolgálják a rezsimet, amelyet fenntartanak. A főhősnőnek még fogalma sincs róla, mit jelent Biriș „visszautasíthatatlan ajánlata”, hogy a társai írásos bemocskolásával kitárul előtte minden, elhárulnak az akadályok az egyetemi felvételi elől, könnyű és boldog életet ígér neki a rendőrfőnök.
Sőt, a paternalista diktatúra egyik legfőbb jellemzője is megmutatkozik Biriș karakterében: olyan, mintha segíteni akarna.
Még talán kedvesnek is tekinthető, amikor először találkozik Anával az alagsorban.
Saját lányáról beszél, gondoskodó apának írja le magát, azt sugallja, hogy Anára is egyfajta gyermekeként tekint. Mézes-mázas stílusa kétségtelenül megnyerő, de hamar kimutatja a foga fehérjét, mivel az ellenkezést és az ellentmondást nem tűri a diktatúra.
Ezért elnyomás az elnyomás, ha „puha” vagy paternalista is: nem tűr el más életmódot, csak azt, amit az ideológiai apparátusa elfogadhatónak tart.
Alexandru Belc műve pontos látlelete a Ceaușescu-korszaknak, jól megragadja a totalitárius hatalom működésmódját
a felnövéstörténeten keresztül, ami az amerikai és nyugati példákkal ellentétben nem felemelő vagy pozitív tanulsággal szolgál, hanem épp, hogy kiábrándító. A nyitott lezárás sajnos nem túl erős, bölcsebb lett volna egy konkrétabb, határozottabb zárójelenettel elengedni a nézőt.
Ugyanakkor kétségtelenül gondolkodásra késztet a befejezés, és szükséges is továbbgondolni a történteket. Mi lesz azzal a fiúval, aki disszidál? Mi történik azokkal, akik maradnak?
Hogyan határozza meg az életüket az, hogy a diktatórikus hatalom felfigyelt rájuk és figyelemmel kíséri őket?
Milyen értékrendet adnak át a gyermekeiknek? Innen pedig nem nehéz belegondolni abba sem, hogy miként örökítették át 1989 utánra, a jelenbe azokat a viselkedésmintákat, amelyeket Ceaușescu (vagy esetünkben Kádár) alatt elsajátítottak az emberek. Ez utóbbi kérdésre már úgy tud válaszolni a befogadó, ha körbenéz a saját környezetében.
Metronom, 2022. Írta és rendezte: Alexandru Belc. Szereplők: Mara Bugarin, Șerban Lazarovici, Vlad Ivanov, Mihai Călin, Andreea Bibiri, Alina Berzunțeanu, Mara Vicol. Forgalmazó: HBO Max.
A Metronom a Magyar Filmadatbázison.
