Vettünk egy mély levegőt, és megváltoztattuk a filmek rangsorolási módszerét. Ebben a témában aktív szerzőink és szerkesztőségi tagjaink tízes listáit összesítettük, majd ebből alakult ki a KULTer.hu két 2025-ös filmes toplistája. Tehát listáink idén nem egy ember ízlését, hanem egy nagyobb merítés eredményét tükrözik. Szigorítottunk is: csak a 2025-ben itthon forgalmazott vagy streamingre felkerült alkotások szállhattak versenybe.
Enyedi Ildikó Csendes barátja – hiába volt számos vetítése a 2025-ös évben – így nem kerülhetett fel a listára. De majd jövőre! Sajnos a mögöttünk hagyott év sem a magyar film erőre kapásáról szólt, annak ellenére, hogy a 2024 végén indult Futni mentem közel 750 ezer, míg a Hogyan tudnék élni nélküled? több mint egymillió nézőt gyűjtött, ezzel pedig a rendszerváltás óta a legnézettebb magyar filmek lettek. Ezeket az űrszámokat más magyar produkciók meg sem tudták közelíteni 2025-ben. Herendi azóta moziba dobta a szintén cseh remake Szenvedélyes nőket, és a Demjén-musical folytatását is leforgatták, novemberben mutatják majd be a mozik.
Tovább tart a hullámzó színvonalú low/no-budget alkotások kényszerű térnyerése,
míg az állami pénzekkel kistafírozott produkciók (Sárkányok Kabul felett, 1242 – A Nyugat kapujában, EMBER MARADJ – Az Ákos-sztori: Eddig.) nagyot hasaltak ebben az évben. Az állami támogatás nélkül készült Legénybúcsú nézettsége jó lett, ám a produkciót a kritika a minősége miatt szinte egyöntetűen gyűlölte. Miközben olyan korrekt dokumentumfilmek, mint a Fesztiválország, a Bölöni – Az erdélyi legenda vagy az Apám lánya nem találták meg a közönségüket.
10. Herendi Gábor – Szenvedélyes nők
Herendi Gábor a tavalyi mozirekordokat döntő Futni mentem sikerén felbuzdulva újabb európai vígjáték remake-jét rendezte meg. A Szenvedélyes nők alaphangulatában leginkább a szintén általa jegyzett Társas játék című sorozat világához illeszkedik.
Ismert sztori ismert kliséi: a párterapeuta Lillát (Balsai Móni) húsz év házasság után megcsalja és elhagyja a férje (Scherer Péter). Szexuálisan felszabadult, partnereit gyakorta váltogató lánya, Zsófi (Varga-Járó Sára) és hasonló habitusú anyja, Vilma (Básti Juli) randiüzemmódba kapcsolva próbálnak új partnert találni Lillának. Csakhogy Lilla épp a Zsófi által (ki)használt Jakab (Lengyel Benjámin) felé kezd gyengéd érzelmeket táplálni – a huszonéves fiú pedig szintén jobban vonzódik anyósjelöltjéhez, mint magához Zsófihoz. A szex körül forgó sztori központjában a fiatal srác és a középkorú nő közti vágy érvényesülése áll, ami 2025-ben már rég nem akkora truváj, és a film végére kiszámítható módon felbomlik ez a kapcsolat. Ehelyett
az anya-lánya viszonyok kerülnek előtérbe: Zsófi elhatárolódása révén Lilla saját anyját is új megvilágításban kezdi látni.
A generációs konfliktusokat egy utolsó pillanatban bedobott betegségmotívum bolondítja meg. Drámák és tét nélküli szerelmi cívódások váltják egymást – ez mind az unalom tengerébe fulladna, ha nem lenne ott a többi nagyszerű színész mellett Balsai Móni, aki játékával képes összhangba hozni ezeket a szélsőségeket. Könnyed, kiszámítható, de korrekt kikapcsolódás csajos estére vagy családi mozidélutánra. (Szabó Réka)
9. Salamon András – Random
Egy újabb függetlenfilm, ezúttal attól a Salamon Andrástól, aki egész estés alkotással egy évtized után jelentkezett újra. A cím ebben az esetben találó: a Random egyik váratlan eseményből a másikba dobálja a nézőt, miközben különös emberi kapcsolatokat figyelhetünk meg: feltűnik egy fiatal fiú (Major Erik), aki egy olyan lány (Nagy Katica) kegyeiért küzd, aki közben egy idősebb nővérrel (Fodor Annamária) kezd viszonyt. Egy biztonsági őr (Katona László) sajátosan értelmezi a családmodellt, egy másik lány (Gál Réka Ágota) nem tudja, milyen sors vár a gyermekére.
A passzázsdramaturgia nem mindig működik tökéletesen, de egy dolog biztos:
a Random képes elkapni valamit abból a korszellemből, amelyben mindannyian élünk.
Van valami kilátástalan, de közben néha reményteli ebben a filmben, amelyhez a festői képek és az eklektikus zeneválasztás is hozzájárul. Végső soron pedig arról beszél, hogy mind vágyunk a kapcsolódásra, függetlenül attól, milyen rendszer keseríti meg az életünket. (Vigh Martin)
8. Deák Kristóf – Egykutya
Deák Kristóf Egykutyája egyetlen belvárosi lakásba zárja mindazt a bizonytalanságot, feszültséget és a kimondatlan kétségeket, amelyek a harmincas–negyvenes értelmiségi létet áthatják. A Mindenki Oscar-díjas rendezője ezúttal egy színdarabot alapul véve, tragikomikus kamaradrámában kérdez rá arra a sokat bolygatott kérdésre, hogy van-e értelme az életnek – és ha igen, bizonyítható-e egyáltalán.
A történet látszólag egyszerű: Patika (Döbrösi Laura) több mint tíz éve nem látott egyetemi barátait hívja össze pesti lakásába, úgy, hogy egyikük sem tud a többiek érkezéséről. Az idillinek közel sem nevezhető újraegyesülés gyorsan verbális csatatérré válik, ahol bor, kiabálás, humor és kegyetlen őszinteség keverednek egymással, ráadásul a film is egyre csak komplexebbé válik. Az Egykutya ereje nem a fordulatokban, hanem az ütköztetésekben rejlik:
szembe kerül egymással a pénz és a boldogság viszonya, az anyaság, az önmegvalósítás és végső soron a halál is.
A film folyamatosan billeg humor és nyomasztó dráma között, miközben a hangokkal és zajokkal teremtett atmoszféra egyre jobban magába szippant, egy igen felkavaró és meglepően komplex élményt nyújtva ezáltal. (Morvai Bence)
7. Rózsa Gábor – Reménytelenül – József Attila pszichoanalízise
József Attila olyan alakja a magyar irodalomnak – sőt, bár istenkáromlásnak tűnik, a popkultúrának – akihez mindenkinek sajátos viszonya van.
Rózsa Gábor független gyártásban készült filmje azért is izgalmas vállalkozás, mert nem a jól ismert életrajzi adatok és biopic-közhelyek mentén közelít a költőhöz, hanem életének egyetlen aspektusára koncentrál, kapcsolatára pszcihoanalitikusával, Gyömrői Edittel (Michl Juli). Sütő András alakításában
József Attila nem egy lánglelkű forradalmár, hanem sokkal inkább egy gyerek, aki egyetlen dologra vágyik: hogy végre valaki szeresse.
Nem állíthatjuk, hogy a film minden eleme működik: a pszichoanalitikus tartalom helyenként iskolás, a tudati folyamatok képi megjelenítése közhelyes, mégis inkább a pozitívumokra koncentrálnék, mert ez a film elvégzi, amit nagyon sok nagy költségvetésű produkció nem képes: kritikus viszonyt alakít ki a főszereplőjével, reflektíven közelít egy történelmi személyiséghez. Rózsa Gábor rendező óriásit lépett előre korábbi filmjeihez képest, a Reménytelenül pedig alkalmas arra, hogy akár iskolákban vetítve diskurzust indítson. (Vigh Martin)
6. Olasz Renátó – Minden csillag
Olasz Renátó így jöttem filmje valójában így mentemként értelmeződik: a rendező által játszott karakter visszatér a gyerekkorát jelentő, meg nem nevezett magyar kisvárosba (valóságban Tiszavasváriba), hogy a jobbára otthon maradt barátokkal ünnepeljék a karácsonyt.
A társaság kezdetben a régi dinamikáknak megfelelően működik, ám az alkohol hatására felszínre kerülnek az egyéni és csoportos traumák, miközben a központi probléma egy tőről fakad: ugyan az ismerősség érzete, a szülőváros közege iránti romantika még megvan, a „pesti élet” és az azzal megváltozott személyiség menthetetlenül konfrontálódik a meghaladottnak tűnő perifériával. Önfeledt, állatias szórakozás és a feltépett sebek fájdalma hatja át a sarki kocsmát, amit a rendezetlen múlt összekuszált szálai fognak össze. Klasszikus kamaradráma zajlik a színen, amely történet helyett
a helyzet jellegéhez illeszkedve hangulatokban, ambivalens érzetekben ragadja meg a kényelmetlenné váló összejövetelt.
A Minden csillag két szempontból is üdítő színfolt a magyar filmes palettán. Egyrészt a vidék/nagyváros oppozíciót méltatlanul kevés kortárs alkotás tárgyalja, másrészt autentikus módon, izgalmas formanyelvi megoldásokkal – és némi mágikus realizmussal – köszön vissza a leginkább Tarr Béla munkásságából inspirálódó, magára és sorsára hagyott világ. (Csomán Sándor)
5. Lakos Nóra – Véletlenül írtam egy könyvet
A 13 éves Nina (Demeter Villő) író szeretne lenni. Animációfilm-rendező apjával (Mátray László) és tízéves öccsével él egy csodás házban, nem kevésbé csodálatos szomszédsággal: a hóbortos írónő, Lídia (Zsurzs Kati) fokozatosan vezeti be Ninát a történetírás rejtelmeibe, amelynek köszönhetően Nina a szemünk láttára írja meg ezt a történetet.
Nina nemcsak főszereplője, hanem narrátora is saját történetének: kedve szerint írja át és formálja a valóságot, amelynek alapanyaga természetesen a saját élete. A család mindennapjait egy új ismeretség billenti ki megszokott medréből: a kedves és figyelmes Detti (Rujder Vivien) nemcsak az özvegy apával, de a gyerekekkel is gyorsan megtalálja a közös hangot. Nina azonban megijed a változástól, különösen úgy, hogy alig van emléke az édesanyjáról. Kutatómunkába kezd: fényképek, történettöredékek és elhallgatások mentén próbálja összerakni a hiányzó alakot, miközben a kiskamaszkor bizonytalanságai között is lavírozik. A Véletlenül írtam egy könyvet kedves, igényesen kivitelezett film: fantáziadús díszletei, kosztümjei és
vizuális világa egy olyan korszakot idéznek meg, amikor a gyerek- és kamaszfilmek még valóban a fiatalok érzésvilágát vették komolyan.
Remélhetőleg ez nem csupán édes nosztalgia, hanem ösztönzi a magyar filmeseket további, hasonlóan érzékeny kamasztörténetek megalkotására. (Szabó Réka)
4. Sós Bálint Dániel – Minden Rendben
Gyakori filmes toposzként bukkan fel az állandó kérdés: a súlyos fedezettel járó igazságot vagy az azt elhallgató, de saját bőrünket mentő hazugságot választanánk? Ezzel a gondolattal játszik el a Minden Rendben, amelyben egy fiú apja szeme láttára okozott beláthatatlan következményekkel járó balesetet. Az apa inkább elhallgatná a látottakat, ám fia az idő előrehaladtával kezdi felismerni, hogy ha most nem vállal felelősséget tetteiért, akkor sosem fog kilépni az életét alapjaiban korlátozó, kontrolláló szülő-gyerek viszonyból.
Sós Bálint Dániel Inkubátor program keretein belül készített fekete-fehér drámája egy klasszikus, sokszor látott elvet önt kisrealista formába: egy több szinten értelmezett hazugság bontja fel a rendet, ám ezáltal régóta hordozott sérelmek, szőnyeg alatt tartott problémák törnek fel, miközben apa és fia a valóság elfedése közben menthetetlen hazugságspirálba sodródik.
Meddig kell és meddig helyes védenem a gyerekem, és valójában őt vagy inkább saját magamat akarom megmenteni
a helyzet okozta kellemetlenségektől? Az izgalmas, jól felépített alapvetéshez társul egy feszült, ismerős helyzetekkel teli történet, amelyben nemcsak emberként, de magyarként is magunkra ismerünk. Ez a túlélésre játszó, érdekelvű működés jellemző ránk, másokkal kapcsolatban egyből feddhetetlen morállal ítélünk, ám magunkkal már jóval elnézőbbek vagyunk. A Minden Rendben rövid, de formanyelvét, képi megoldásait tekintve is érdekes darab, ami műfaji eszköztárat használva mesél egy pont ismerősségében fájdalmas határhelyzetről, amely egyúttal tágabban értelmezendő társadalmi relációkról rántja le a leplet. (Csomán Sándor)
3. Fliegauf Bence – Jimmy Jaguár
Fliegauf Bence hosszú idő után, a 2021-ben bemutatott Rengeteg: Mindenhol látlakot követően állt elő új filmmel. A Jimmy Jaguár a rendezőhöz híven távolról sem klasszikus stílusú alkotás, formai és tartalmi értelemben egyaránt radikális mű. Fliegauf úgy rendezte meg, mintha javarészt talált anyagokból, riportokból, rendőrségi kihallgatások felvételeiből és egy készülő dokumentumfilm részleteiből vágták volna össze a történetet.
Néhány művészi vagy – ha az ezekkel kapcsolatos problémát érzékeltetni akarjuk, akkor – művészieskedő természeti kép töri meg az áldokumentumfilmes stílust. Ezek nemcsak elütnek a film koncepciójától és lelassítják a cselekményt, hanem még öncélúaknak is hatnak. Ám ettől még
a Jimmy Jaguár egy igen eredeti alkotás, ami összességében egyáltalán nem öncélú.
Története egy önbíráskodó szekta körül bonyolódik, aminek tagjai a társadalmi igazságtétel nevében bűnös vagy annak vélt embereket, a cselekmény során egy háborús bűnöst és egy gyermekotthoni zaklatást eltussoló politikust ejtenek foglyul és félemlítenek meg. Fliegauf az áldokumentumfilmes felvételekkel egyrészt a szektatagok motivációit vizsgálja, másrészt azt elemzi, hogyan csapódik le az önbíráskodó csoport tevékenysége a társadalomban, legyen szó a nyomozásban résztvevő rendőrnőről, vagy fiatal lányokról. A 2000-es évek magyar újhullámának alkotójaként eleinte Fliegauf is inkább lélektani mélységű történeteket mesélt el, de újra és újra előállt társadalmi vetületű filmekkel (lásd a Dealert, a Csak a szélt és a Rengeteg folytatását). A Jimmy Jaguár is ezzel az igénnyel készült, nagyon szorosan kapcsolódik a jelenkori Magyarországhoz, ahol
a bűnözés, a korrupció és más társadalmi igazságtalanságok miatt nagy a feszültség.
Fliegauf mégsem egy egyszerű, vágykielégítő bosszúfilmet készített, amelyet nézve a hazai befogadó szimbolikusan revansot vehet a valóságban érinthetetlennek tűnő hatalmasságokon. A Jimmy Jaguár ennél összetettebb és okosabb alkotás, ami a szektát sem magasztalja fel, sőt rávilágít, hogy nagyon hasonlóan működik, mint egy politikai párt. (Benke Attila)
2. Nemes Jeles László – Árva
Éppen tíz évvel ezelőtt mutatták be a Saul fiát, ami hamar korszakos művé vált: nemcsak a magyar filmtörténetben, hanem a nemzetközi művészfilmek palettáján is új viszonyítási pontot jelentett a holokauszt ábrázolásának kérdésében. A film sikere után Nemes Jeles László előtt számos lehetséges alkotói irány nyílt meg, ő azonban következetesen ragaszkodott szerzői útjához, tematikai és formai értelemben egyaránt.
Míg második nagyjátékfilmje, a Napszállta a holokauszt előtörténetét, az Osztrák–Magyar Monarchia utolsó éveinek belső feszültségeit és széthullását vizsgálta, addig az idén bemutatott Árva a háború utáni korszakra fókuszál:
az 1950-es évek magyarországi diktatúrájának tapasztalatát az egyéni sors szintjén teszi átélhetővé.
A rendezőt ezúttal is az identitás keresésének kényszere foglalkoztatja, amelyet Erdély Mátyás szemcsés, érzékeny képi világa megrendítő feszültséggel hív életre. Az ominózus film a Saul fia feszültségét úgy emeli át az ötvenes évekbe, mintha csak a rendező édesapja, Jeles András színdarabjának címét idézné: Auschwitz működik. (Horányi Péter)
1. Schwechtje Mihály – Sünvadászat
A megfelelési kényszer a fejlődő világunk autoimmun betegsége, ami olyan szorgalmasan rakosgatja a téglákat az épülő házba, hogy nem veszi észre, hogy közben befalazza a lakóját is. Mindenkinek bizonyítanunk kell: kiváló munkaerőnek, remek barátnak, gondos családtagnak, őrületes szeretőnek kell lennünk, hogy játékban maradjunk. Erről beszél az év – szerintünk – legjobb magyar filmje, a Sünvadászat, ami a kisgyermekes hétköznapokat állítja fókuszba, így talán már redundáns is egyértelműsíteni, hogy egy pszichológiai thrillerről beszélünk.
Bogi (Mari Dorottya) a Zeneakadémia elsőéves hallgatója, akinek a hangja pont olyan erős és hatalmas, amilyen apró és gyenge ő maga. Az egérszürke lány fizetéskiegészítésképp unokatestvére két pici gyerekét bébiszitteli, amíg a szülők főállásban dolgoznak, másodállásban pedig eszik egymást. Miközben Bogi a kicsikre vigyáz, ének vizsgájára is készül, ráadásul családi kötelességeit és szerelmi életét is igyekszik bonyolítani, amely multitaskingnak – ahogy általában – ezúttal is a gyerek issza meg a levét. A kis Vilike egy óvatlan pillanatban lenyel egy (két) hűtőmágnest, a néző pedig a főszereplővel együtt egy szűkülő spirálba kerül, ahol a lelkiismeret őrületes hajszát indít a titkok és a hazugságok ellen. Ugyanitt azt is megértjük, hogy nincs szükség bizarr sorozatgyilkosokra,
az egyszerű háztartásokban, az egymás iránt elnyomott érzelmeinkben lapul a suspense valódi kvintesszenciája,
amitől nemcsak a bárányok, de Bogi is elhallgat. Miért nem szól egyszerűen a szülőknek a történtekről? – hangozhat a logikus kérdés, ahogy egy mérgező kapcsolatból egy sima szakítás, egy rossz munkahelyről egy egyszerű felmondás, de még egy diktatúrából is egy szimpla rendszerváltás lenne a kivezető út. A változás nem ilyen egyszerű, de legalább ilyen szükséges: ez hallatszik Schwechtje Mihály érzékeny alkotásának filmnyelvileg egyszerű, tartalmilag azonban talán még két összetapadt mágnesnél is nehezebben emészthető kockáiból. (Rudas Dóra)
A borítóképet Pótor Barnabás készítette.