Hollywood két leghíresebb és legsikeresebb nerdje, a Phil Lord és Christopher Miller páros hátrahagyta a Jump Streetet, a Legót és a Pókembereket is szüneteltette, hogy elrepüljenek a csillagokba, és ott is felfedezzék a barátság, az empátia és a csapatmunka mindent legyűrő szipi-szuper erejét. És ez nekünk nagyon jó!
Úgy tűnik, néhány évente mindig felbukkan egy nagy formátumú rendező, hogy az űrbe helyezett látványfilmben fejtegesse az emberiséget mozgató egzisztenciális kérdéseket a maga sajátos módján. Boyle a nap kozmikus erejében is megbújó emberi horrort (Napfény), Cuarón egy túlélőfilmbe rejtett újjászületés- és megváltástörténetet (Gravitáció), Nolan az emberi kapcsolatok teret és időt lebíró erejét (Csillagok között), Gray pedig a transzgenerációs traumák végtelenbe nyúló fájdalmát (Ad Astra – Út a csillagokba) prezentálta saját mozijában, hogy Méliès, Kubrick vagy Tarkovszkij klasszikusairól ne is beszéljünk. Ehhez az illusztris társasághoz csatlakozott most Phil Lord és Christopher Miller, akikről először nem az auteur szó jutna eszünkbe, pedig
nem kevés sikeres és meghatározó animációs franchise és vígjáték kötődik a nevükhöz írói, rendezői vagy akár produceri szinten.
Viszont tizenkét éve, A Lego-kaland és a 22 Jump Street – A túlkoros osztag című opuszok óta nem jelentkeztek mozifilmmel, hacsak nem számoljuk a Solo: Egy Star Wars-történetet, amit kis híján a saját alkotásuknak könyvelhettek volna el, ha a Disney nem ijed meg a páros kreatív vénájától, és ülteti be félúton a rendezői székbe a tisztes iparosok non plus ultráját, Ron Howardot.
A visszamaradt időben sem tétlenkedtek: többek között tévésorozatoztak (Az afterparti), animációs forradalmat indítottak a Pókverzum-filmekkel és felfigyeltek A marsi című sci-fi bestseller és a belőle készült Ridley Scott-film, a Mentőexpedíció írójára, Andy Weirre. Akinek 2021-ben megjelent harmadik könyvét, a A Hail Mary-küldetést valósították meg korunk egyik legfelkapottabb himbójával, Ryan Goslinggal a főszerepben. A történet elég sok hasonlóságot mutat a Marson rekedt asztronauta sztorijával, ugyanis
egy idegen helyen, elszigetelt körülmények között magára maradt férfit követünk, aki csak a tudására és az ösztöneire hagyatkozhat,
hogy megoldjon egy bizonyos problémát. A különbségek pedig ott kezdődnek, hogy Ryland Grace (Ryan Gosling) egy mikrobiológusból lett általános iskolai tanár, akit a kormánya kér fel fényevő organizmusok kutatására. Viszont arra nem emlékszik, hogy jutott el a Tau Ceti nevű 12 fényévnyire fekvő csillag vonzáskörzetébe, ahol egyedül kell kiderítenie, hogy az asztrofágok miért nem veszélyeztetik ezen planéta napjának kihűlését a sajátunkkal szemben. Illetve a küldetése során a Hail Mary nevű űrhajó egyedüli túlélőjeként nemcsak saját maga, de az egész Föld sorsáért is felel. Grace azonban nem marad egyedül, ugyanis váratlan segítségre lel egy idegen faj képviselőjében.
A Lord–Miller páros és főként Drew Goddard (a Cloverfield, a Ház az erdő mélyén és a Mentőexpedíció forgatókönyvírója) nem kis feladatot vállalt magára a tudományos leírásokban bővelkedő, de A marsihoz képest sokkal inkább a fantasztikus science-fiction irányába elmozduló A Hail Mary-küldetéssel. A filmbe egész korán becsatlakozik másodlagos főszereplőként egy arctalan, pókszerű, kőbőrű, intelligens idegen lény, akit a bohókás Grace egyszerűen Rockynak keresztel el. Logikusan az adaptáció többnyire hátra is hagyja az alapmű fizikával és biológiával kapcsolatos szócsépléseit, és
a történet kalandjellegére, valamint Grace és Rocky bizarr, de őszinte barátságára helyezi a hangsúlyt.
Érdekes figyelni, ahogy Damien Chazelle saját űrfilmjében, Az első emberben szereplő Gosling sztoikus Neil Armstrongjának gyászfeldolgozásához képest az itt lévő Grace mennyire más habitusú, tökkelütött zseni figura. Ugyanakkor benne is megvan az a fajta mély emberség és elveszettség, csak ebben a történetben nem lezárást, hanem új kezdetet talál a váratlan jövevény személyében. Grace-szel és Rockyval a rendezőpáros továbbviszi a korábbi munkáikban végigvonuló össze nem illő párosok barátságmotívumát, és a legreménytelenebb helyzetekben is megbúvó optimizmust anélkül, hogy a végeredmény kínos „hopecore” giccsbe forduljon.
Abban, ahogy az űr távoli szegleteit az emberiség megmentése érdekében szükséges felfedezni, megtalálható a Csillagok között, illetve az Érkezés is ott van a Rockyval való kommunikáció és a közös nyelv kialakításában. A Nolanre és Villeneuve-re jellemző hideg és komoly hangvétellel szemben viszont a rendezők bőven reprezentálják a saját, helyenként már-már rajzfilmes humorukat, ami szerencsére végig szórakoztató marad, egyszer sem vált át dilettánsba. Sőt, bizonyos pillanatokban egészen mély és a súlyos téteket megfelelő melankóliával bemutató jeleneteket is kapunk. Elég csak Sandra Hüller karaoke énekére gondolni, ami már most az év egyik legérzelmesebb jelenete, pedig csak a forgatáson improvizáltak, de minden ott van benne.
Gosling mellett muszáj kiemelni a film szívét és lelkét, Rockyt, aki az egyik leginkább magával ragadó idegen teremtés,
pedig arc hiányában fel volt adva a lecke, hogy azonosulható karaktert varázsoljanak belőle. James Ortiz hangja és bábalakítása viszont fantasztikus egyéniséget, humort és teljes érzelmi skálát kölcsönöz ennek a mászkáló kőrakásnak, akinek csak szorítani lehet. Erre erősít rá továbbá az utóbbi tíz év legtehetségesebb feltörekvő komponistája, Daniel Pemberton, aki szintén számos kortársától merít, viszont a rengeteg inspirációt olyan kreativitással egyesíti a saját a stílusában, amit lehetetlen mással összetéveszteni. Nem kis mértékben turbózza fel a látottakat a zene, a Time Go Fishing című tétel például a Csillagok között dokkolási jelenetének magasságába röpíti A Hail Mary-küldetést.
A kamerák mögött az egyik legelismertebb kortárs operatőr, Greig Fraser helyezkedett el, aki egyfajta sci-fi specialista lett olyan mozik után, mint a Zsivány Egyes, Az alkotó vagy a Dűne-filmek. Fraser képei még a digitális formátum ellenére is valódi mélységgel és textúrával rendelkeznek, amik nagybetűs moziélményt és lehengerlő atmoszférát képesek teremteni, melyben
nem vesznek el a kisebb emberi pillantok sem a szemkápráztató űrmágia mellett.
A forgatókönyvíró veterán Goddard profin összerakott könyvét pedig Lord és Miller biztos kézzel vezeti végig a két és fél órás játékidőn úgy, hogy egy percig sem válik unalmassá, és nem kellett hozzá beáldozniuk a saját szerzőiségüket sem, amivel nyolc év után sikerült rácáfolniuk a Star Wars-producerek aggodalmaira.
A Hail Mary-küldetés nemcsak az év kihagyhatatlan blockbustere, de valószínűleg egy újabb olyan nagyköltségvetésű, szerzői sci-fit is köszönthetünk benne, ami hivatkozási ponttá fog válni a későbbiekben. Továbbá
Grace és Rocky be fognak vonulni a filmtörténelem legnagyobb párosai közé
egy olyan történettel, ami kisebb-nagyobb egyenetlenségei ellenére is képes az emberséges kommunikációról, a kapcsolatok fontosságáról, az önfeláldozásról és a tudomány erejéről beszélni. Miközben az embertársaink iránti empátiát és a jövőbe vetett hitet is felébreszti bennünk egy olyan korban, amikor ezek a fogalmak igazi ritkaságnak számítanak. Ezek után már csak abban bízhatunk, hogy ezek az alkotók dolgozzák majd fel Weir második regényét, az Artemist is.
A Hail Mary-küldetés (Project Hail Mary), 2026. Rendezte: Phil Lord, Christopher Miller. Andy Weir regénye alapján írta: Drew Goddard. Szereplők: Ryan Gosling, Sandra Hüller, James Ortiz, Lionel Boyce, Milana Vayntrub, Ken Leung, Priya Kansara. Forgalmazza: InterCom.
A Hail Mary-küldetés a Magyar Filmadatbázison.
